A modern politikatudomány elfogult a demokrácia iránt. Elfogultsága érthető, hiszen maga is a demokrácia szülötte, műveléséhez, a kutatói és akadémiai szabadsághoz pedig csak a demokráciákban biztosítottak a feltételek. A II. világháború utáni időszakban a nyugati demokráciák egyszerre tudták biztosítani az egyének szabadságát és biztonságát, ezért az individuumok szabadságának kiteljesítésére épülő liberális demokráciák vonzóvá és általánossá váltak. Az ázsiai és a szovjet típusú rendszerekben az egyéni szabadság sosem volt teljes körű (sőt), és sok országban – jellemzően az anyagi dimenzióban – a biztonság is hiányzott.

A posztkommunista rendszerváltások idején a politikatudományban egyeduralomra tett szert a liberális megközelítés, támogatói kisajátították a demokrácia fogalmát. Miközben újabb és újabb területekre terjesztették ki a demokrácia kritériumait, szűkült az azoknak megfelelő országok köre. A kisebb-nagyobb hiányosságokat mutató országokat – nem konzisztensen – bírálják, politikailag pedig gyakran elítélik. A politikai beavatkozást azonban odahaza a biztonság sérülése, külhonban a kettős mérce nyilvánvalósága és a helyi szempontok figyelmen kívül hagyása, valamint az ebből eredő kudarcok teszik egyre inkább elfogadhatatlanná.

A tranzitológia (nagy) tévedése

Miként az ókori politikai gondolkodókat is foglalkoztatta, hogy melyik a jó „rezsim” (korabeli fogalommal: „államforma”) és milyen a jó „kormányzás” (a „vezetés”, az „uralkodás”), úgy a modern politikatudományban is kiemelt területté nőtte ki magát a politikai rendszerek vizsgálata. A 20. században a demokratikus rezsimek – a fasiszta és a kommunista törések ellenére – látványos és számszerűen is jelentős gyarapodása a rendszerváltások, a demokratizálás feltételei felé terelte a politikatudomány érdeklődését. A latin-amerikai és a dél-európai demokratizálódás tapasztalatainak vizsgálatából kinőtt tranzitológiának nagy lökést adott a szovjet blokk összeomlása. A kelet-európai átalakulásban a tranzitológia olyan átmenet látott, melynek során „liberális demokráciák” jönnek létre. A legtöbb szerző abból indult ki, hogy a nyugati típusú intézmények átvétele, a hatalommegosztás, a szabadságjogok és a jogegyenlőség érvényesítése (politikai fogalommal: a demokráciaexport) előbb-utóbb bizonyosan átvezet a (liberális) demokráciába.

Az átmenet kereteinek kialakításakor az Európai Unió felé törekvő posztkommunista országoknak nem volt más választásuk, mint a nyugati minták másolása, esetükben a liberális demokráciákkal szemben semmilyen más alternatíva nem számított legitimnek.

Ráadásul a kelet-közép-európai országokban megvolt ennek a belső támogatottsága is, mivel a nyugati jólét és szabadság vonzotta a népesség döntő hányadát. Ugyanakkor kevés szerzőben vetődött fel, hogy a nyugatitól eltérő kulturális környezetben az átvett intézmények és elvek másként működnének, az elvárthoz képest más eredményt produkálhatnak. A demokratizálás megbicsaklásait és gyengeségei észlelve a tudósok és politikusok automatizmusba vetett hite és optimizmus elillant, a konszolidáció feltételeinek és az eltérő irányok okainak vizsgálata került előtérbe.

A demokrácia „minősége”

Az európai politikatudományban a versenyközpontú, procedurális (minimalista) demokráciaelméletek háttérbe szorultak a formális jogi kereteket tágító (maximalista) szemlélettel szemben, és megjelentek a demokrácia „minőségét” elemző kötetek és tanulmányok. A minőség megítélésében egyértelműen a liberális demokrácia ismérvei (pl. hatalommegosztás, elszámoltathatóság, jogállam, szabadságjogok, jogegyenlőség, tiszta és szabad választások) köszönnek vissza, ám ezek nem csak ideológiai, hanem tudományos síkon is újabb és újabb területekkel bővülnek ki. Így például korábban csak a „konszolidált” demokráciáktól elvárt kritériumok (pl. civil társadalom; a demokrácia internalizálása, tehát az új normák társadalmi értékrendbe és viselkedésbe beépülése; állampolgári elköteleződés és aktivitás; kisebbségek pozitív diszkriminációja; plurális média; „jó kormányzás”) is általánossá váltak, beépültek a demokratikusságot minősítő tudósok, kutatóintézetek, NGO-k és európai uniós intézmények elvárásai közé. Egyesek még ezeket is megtoldották, és a politika határain átnyúló szempontokat is előhoztak: Wolfgang Merkel és Aurel Croissant politológusok  például a „beágyazott” demokráciák sajátjaként határozta meg a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek folyamatos csökkentésére törekvést (szemben a „tökéletlen” demokráciákkal). A demokrácia „minőségét” vizsgálók gyakran a legkülönfélébb vonatkozó indexek és rangsorok (pl. Bertelsmann, Freedom House, Economist Intelligence Unit, International Idea, V-Dem, IBRD) – megkérdőjelezhető adatgyűjtésen, „méréseken” (értsd: pontozáson), módszereken és kompozit mutatókon alapuló – eredményeire támaszkodnak.

„Hibrid” rendszerek

A demokrácia liberális felfogása kizárólagosságra tett szert, ebből következően e normarendszer megsértése jelzős szerkezeteket és/vagy a demokratikus jelleg megkérdőjelezését vonta maga után. A kisebb-nagyobb hiányosságokat mutató rendszerekre számos megnevezést használ a politikatudomány, melyeket részben a politika is átvett. Közülük a legelterjedtebb és legáltalánosabb a „hibrid” rendszerek elnevezés, melyre a többség önálló kategóriaként tekint, de vannak olyanok is, akik ezekre a rendszerekre az ideáltipikustól távolabb eső demokráciákként vagy diktatúrákként tekintenek. Az önálló kategória mellett érvelők szerint a hibrid rezsimek „objektív” kritériumok alapján különböznek a demokráciáktól (és a diktatúráktól). Az ilyen ismérvnek tekintett „egyoldalú és igazságtalan” politikai verseny vagy a liberális alkotmányosság „rendszerszintű” hiányosságai azonban nincsenek általánosan elfogadott, „objektív” meghatározásokkal alátámasztva.

Larry Diamond  politológus, aki a liberális demokráciáktól a politikailag zárt autoriter rendszerekig húzódó skálán maga is többféle típust nevesített, felhívta a figyelmet a kategóriák alkalmazhatóságának korlátaira, az empirikus besorolások nehézségeire. Szerinte ugyanis a létező politikai rendszerek mindegyikét az ideáltipikus demokráciához és diktatúrához képest kisebb-nagyobb mértékű kevertség jellemzi, és még a régi, liberális demokráciák is tovább tökéletesíthetők. Ugyanezt állította George Friedman is, aki értelmetlennek tartotta a „konszolidált” demokrácia fogalmát, mivel szerinte minden rendszer folyamatosan változik, s bár hasonulhatnak az ideáltípushoz, a valóságban sohasem lesz teljes (értsd: tökéletes) a hasonulás. Juan José Linz amellett érvelt, hogy a hibrid rendszereket nem szabad jelzős demokráciáknak (pl. féldemokráciának, illiberális vagy irányított demokráciának) tekinteni, mert azok nem teljesítik a (liberális) demokrácia feltételeit, tehát nem demokratikusak.

Kelet-európai „devianciák”

Márpedig a posztkommunista átalakulás demokráciái többnyire nem teljesítik a liberális elvárásokat. Ebből a szempontból mellékes, hogy a tökéletlenség a politikai elit hibája, történelmi előzmények vagy helyi sajátosságok következménye, értékalapú eltérés vagy csupán a gazdasági-, társadalmi nehézségekre adott természetes reakció. Ahogyan az is másodlagos, hogy szándék hiányáról, megakadásról, lemaradásról vagy visszafordulásról, azaz a liberális demokráciák „eróziójáról” beszélünk-e. A liberális demokráciák lencséjén keresztül szemlélve a minősítők a hagyományos (nukleáris) családok és a történelmi egyházak támogatását a más családmodellben élők és egyéb egyházakhoz tartozók diszkriminálásának, tehát jogsértésnek tekintik. Szemükben a többségi demokrácia már nem csupán kevésbé kívánatos, mint a konszenzuális, hanem egyenesen szembemegy a jogállamiság értelmezésével, a hatásos kormányzás pedig a „jó kormányzás” kritériumait sérti. Bár az európai politikában a kormányok a meghatározó szereplők, a politikatudományban a kormányzásnak nincs általános definíciója. A kormányzás folyamatát normatívan közelítők a civil szféra bevonását, a közfeladatok kiszervezését, a szakpolitikai hálózatok létrehozását, tehát a piaci szereplők felértékelését és egy új közigazgatási modell kialakítását látják a „jó kormányzásban”.

Az „új közmenedzsment” a piaci szemléletet követi, és átveszi a szigorú tervezés, a proaktív menedzsment, az egyértelmű eljárások, az ügyfélbarát hozzáállás, a költségcsökkentés, a teljesítményértékelés, a piaci orientáció és a fenntartható bevétel maximalizálás elveit.

E megközelítésben a kormány nem irányít, hanem koordinál. Ha nem így teszi, hanem önállóan cselekszik, nem biztosítja a társadalmi részvételt, irányít (és egyértelmű felelősséget vállal), akkor az rontja a demokrácia minőségének megítélését.

Ha ezt egy nemzetközileg segélyezett ország kormánya teszi, akkor azzal el is vághatja magát a további forrásoktól, mivel a jó kormányzás és a demokrácia (így a jogállamiság, átláthatóság, elszámoltathatóság, decentralizáció és társadalmi részvétel) előmozdítása többnyire a segélyek nyújtásának egyik feltétele, egyben a segélyezés értékelési szempontja az ENSZ, a Világbank és az OECD gyakorlatában. Ha egy ország európai uniós tagállamként próbálja megerősíteni az államot és szuverenitását, bővíti a kormány mozgásterét, s eközben a hatásos kormányzásra, a közjóra és a politikai felelősségre hivatkozik, akkor bizton számíthat az EU intézmények (elsődlegesen az Európai Parlament, illetve a Bizottság) és a progresszív nyugati vezetők rosszallására.

A demokrácia kisajátítása, a különutasság tétje

Ha ebben a kontextusba helyezzük a lengyel és a magyar jogállamisági vitát és a demokrácia bírálatát, akkor láthatjuk, hogy a tét messze túlmutat e két országon és a belpolitikájukon. A politikatudományban egyértelműen érvényesül a demokrácia feltételeinek szigorítását alkalmazó, a demokrácia minőségének romlása és a demokratikus átalakulások visszafordulása miatt búslakodó szemlélet.

A mérce emelésével, a kritériumok átértelmezésével és kiterjesztett vizsgálatával egyre több ország esik ki a liberális demokráciák köréből, de közülük csak néhányat távolítanak el a piedesztálról.

A bírálatok össztüze az EU-ban Lengyelország és Magyarország ellen irányul, de a helyi politikai kultúrán és értékrenden erőszakot tevő beavatkozás, a gyarmatosító szemlélet, a politikai diktátumok nem csak itt érzékelhetők. A liberális demokrácia terjeszkedésének és befolyásának virágkorát jelentő 1990-es évek elején kevesen merték megkérdőjelezni a nyugati kritikák és beavatkozás helyénvalóságát, s akik így tettek, azok menten a politikai partvonalra szorultak.

Azóta az átalakulás (társadalmi) ára és (politikai) következményei, kisebb-nagyobb kudarcai, a másodrendűség tapasztalása és a (hazai és uniós) kettős mérce nyilvánvalóvá válása miatt más a helyzet. Ráadásul 2008 után a nyugati társadalmakban is átrendeződés ment végbe: nőtt a relatív szegénység, leszakadtak alsóközép rétegek, a csökkenő középosztály anyagi biztonsága megrendült. A jólét visszaesése több országban a közbiztonság romlásával párosult (ld. terrorista cselekmények és zavargások). A Brexit, Trump és az Európai Unió válsága – egyebek mellett – ezek terméke, nem pedig egyszeri kisiklás.
A nyugati politikai beavatkozásnak sokkal gyengébbek az alapjai és kisebb az elfogadottsága, mint három évtizeddel ezelőtt. A demokrácia kisajátítása azonban komoly politikai eszköz mind a – szakmai és politikai – közbeszéd meghatározásában, mind a cselekedetek világában. Ismerjük fel, hogy ez adja a lengyel és a magyar különutasság igazi tétjét. Természetesen lehet a szabadságharcos attitűdöt pejoratívan interpretálni, a kiállást politikailag bírálni, de aki ezt teszi, aligha fogja fel a szuverenitás, a nemzeti önrendelkezés célját és valódi jelentőségét.

A szerző közgazdász-politiológus, habilitált egyetemi docens, az MCC Társadalomtudományi Iskolájának vezetője.

Borítókép: Blikk.hu