A rotációs rendszerben, évente változó elnökség elsődleges feladatai közé tartozik a csúcstalálkozók és az alacsonyabb szintű egyeztetések kezdeményezése és megszervezése, a multilaterális szervezetekben (például az Európai Unióban és a NATO-ban) közös álláspont kialakításának elősegítése, külső partnerekkel közös találkozók (V4+) szervezése és együttműködés előmozdítása. Az együttes fellépéssel a V4-ek javítani képesek nemzetközi láthatóságukat és befolyásukat, s eredményesebben tudnak reagálni az aktuális kihívásokra.

Alapításakor a visegrádi együttműködés elsődleges célkitűzései jellemzően a rendszerváltáshoz, annak politikai és gazdasági askpektusaihoz kötődtek, melyek akár közös fellépés nélkül is elérhetők lettek volna. A legfőbb kivétel, és ilyen értelemben talán a közös platform legfontosabb motivációja az „európai politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotói rendszerekben való részvétel” célja volt.

A nyugati integrációs törekvéseket az Európa Tanácsban, az OECD-ben, a WTO-ban, a NATO-ban és az Európai Unióban elért tagsággal siker koronázta, ezért 2004 után nem csak politikai körökben, hanem a vonatkozó szakirodalomban is feletődött, hogy van-e értelme és alapja a további együttműködésnek.

A V4-ek megítélése azért nem egységes, mert az egyik oldalon hangsúlyozható a nemzeti érdekek elsődlegessége, a meglévő érdekkülönbségek közös cselekedeteket korlátozó hatása, az intézményesültség – egyéb regionális integrációkhoz képest is – alacsony szintje, a másik oldalon viszont felmutatható a közösen elért schengeni tagság, az uniós jogszabályokra, a költségvetésre, a migrációs válság kezelésére vagy éppen az Európai Bizottság legutóbbi elnökválasztására gyakorolt hatás.

A visegrádiak integrációjának éppen az az erőssége, ami a gyengesége. Az alacsony fokú intézményesültség, a valamely tagország számára érzékeny témák (pl. kárpótlás, Beneš-dekrétumok, jogállamiság, orosz kapcsolatok) kerülése miatt félig üresnek látszik, a rugalmasság, a közös pontok keresése és érvényre juttatása felől nézve viszont inkább félig telinek tetszik a V4-es pohár. Politikai akarat és a kormányok/országok érdekeinek függvénye, hogy ténylegesen mennyi tartalom fér bele az együttműködésbe, voltak időszakok, amikor több, s voltak, maikor kevesebb.

Az összehangolt fellépés bizonyos témákra és projektekre korlátozódik, az ilyen területeken azonban a – korábban mindenben simulékony – visegrádi országok az európai politika és szakpolitikák formálóivá váltak.

Az elnökségek ennek a kereteit és az irányát koordinálják, alakítják, amihez a kormányközi egyeztetések céljait rögzítő éves programokat szoktak elfogadni. A most induló magyar elnökség programja – az eddigi hagyományokat követve – részben meglévő ügyeket karol fel, és folytatja az előző elnökségek munkáját, részben pedig újabb kérdéseket és célokat vesz fel a napirendre.

A program címe (Recharging Europe) túlmutat a visegrádiakon, és egyszerre fejezi ki azt, hogy a megcélzott ügyek többsége egész Európa számára fontos, és azt, hogy ezek menedzselésében, kiemelten az öreg kontinens újraindításában és dinamizálásában döntő szerep hárul a V4-ekre. Jelzi, hogy a visegrádiak nem passzív részesei, hanem formálói az európai uniós politikának és szakpolitikáknak. A program kiemelt prioritása a stabilitás, az újranyitás és a partnerség.

A stabilitás részeként alapvető cél az európai értékek (például a konszenzusos döntéshozatal és az egységen belüli sokszínűség) megőrzése, ezek képviselete és érvényesítése az Európai Tanács ülésein és az Európa jövőjéről szóló konferencián, továbbá a belső piac és a schengeni övezet zavartalan működésének biztosítása. Ugyancsak a stabilitáshoz tartozik a válságokkal szembeni ellenállóképesség javítása és a biztonság garantálása, amihez szükség van a migrációt kiváltó problémák kezelésére, a határellenőrzés, az idegenrendészet és a védelempolitika terén a szorosabb együttműködésre, a kibervédelem erősítésére, a szervezett bűnözés, a csempészés, a radikalizálódás, a terrorizmus és az erőszakos szélsőségek elleni fellépésre.

Az újranyitás magában foglalja a gazdaság élénkítését, zöldítését és digitalizálását, a versenyképesség fokozását, a területi fejlettségi különbségek csökkentését, az adósság és a közpénzügyek menedzseléséből, az exporthitelezésből, a gazdaságfejlesztésből és a népesség öregedéséből fakadó kihívások kezelését. Kiemelt terület marad az energiabiztonság és hozzá tartozó infrastruktúra javítása, a klímavédelem, a karbonsemlegesség és a fenntarthatóság ügyeinek előmozdítása, a körforgásos gazdaság, a digitalizáció, a robotizáció, az innováció, a tudomány és a startupok támogatása, a regionális közlekedési és szállítási hálózatok fejlesztés. Társadalompolitikai téren az újranyitás jegyében a turizmus élénkítését, a visegrádi fiatalok, külön nevesítve az ifjú diplomaták mobilitásának a támogatását, az oktatási, a kulturális, a sport- és az egészségyügyi kapcsolatok erősítését célozza a program.

A partnerség nem csak a visegrádi tagállamok közös fellépésének folytatását, hanem a V4+ formátum továbbvitelét is jelenti.

Utóbbi keretében a program szerint az EU elnökségét adó Szlovéniával és Franciaországgal, továbbá Németországgal, az Egyesült Királysággal, Spanyolországgal és a többi déli uniós országgal, a Benelux államokkal, az északi és a balti térség képviselőivel, a régiónk többi országával, valamint Japánnal, Koreával, Izraellel és Egyiptommal közös tanácskozásokon keresik a visegrádiak a multilaterális együttműködés újabb lehetőségeit. Az elnökségi program eltökélten támogatja a Nyugat-Balkán uniós integrációjának a felgyorsítását és a keleti partnerség elmélyítését.

A program végrehajthatósága és az elnökség eredményessége főként a közös fellépés lehetőségétől, a V4-ek eltökéltségétől és a brüsszeli koordináció sikerességétől függ.

Ez utóbbi jelentőségét sokan alábecsülik, pedig a visegrádiaknak az összehangolt megjelenésükért is meg kellett közdeniük. Érdemes felidéznünk, hogy 2009-ben az akkori francia elnök, Nicolas Sarkozy nyíltan szót emelt a V4-ek uniós tanácsülések előtt tartott egyeztetései ellen (miközben a német és a francia álláspontok előzetes összehangolása régóta bevett dolog). Macron elnök ciklusa elején kifejezetten törekedett a V4-ek megosztására, és azt is láthattuk, hogy a német-lengyel kapcsolatokban a 2005-2007 közötti elhidegülés után bekövetkezett fordulat, a konfrontáció kerülése, a simulékonyság mennyire kifizetődő volt a lengyel vezetők számára, hiszen Merkel kancellár aktív közreműködése nélkül aligha kapott volna erőre a weimari háromszög, és valószínűleg nem Donald Tuskot és Jerzy Buzeket  választották volna – Kelet-Európából elsőként – az Európai Tanács, illetve az Európai Parlament elnökévé.

Az uniós döntéshozatalban érték a konszenzus, és a tagállamok befolyása erősen függ a szövetségépítő képességüktől. Bár formális súlyukat tekintve a V4-ek összesített tanácsi szavazataránya megegyezik a némat-francia pároséval, informális politikai erejük aligha mérhető össze.

A következő hét év uniós pénzügyi keret tárgyalásakor belengetett, a V4-eket is megosztó lengyel-magyar vétó fogadtatása is rávilágított arra, hogy a gyakran másodrangúként kezelt keleti tagálamok számára mennyire vékony a sikeres érdekképviseletet a politikai elszigetelődéstől elválasztó mezsgye.

A mozgástér felismerése és kihasználása komoly diplomáciai feladat. Ennek fényében célszerű megítélni a visegrádiak által elért eredményeket, mert a németek és a franciák ellen nem csak a fociban erőn felüli teljesítmény a döntetlen, hanem az Európa-politikában is.

Borítókép: MTI.