Több olyan napi politikai téma van, ahol szinte nem is találni legalább semleges, leíró olvasatát a magyarországi helyzetnek. Valóban ennyire nagy a baj? Ebben a cikkben kísérletet teszek egyes példák mentén megoldásokat javasolni és felvázolni egy lehetséges kiutat is.
„Egy jó újságírót arról lehet felismerni,
hogy nem vállal közösséget egy üggyel”
(Hanns Joachim Friedrichs)
Az utolsó években sokszor tetten érhető egyes német orgánumok elfogult és nem éppen objektív tudósítása magyarországi események kapcsán. Az első nagy „sláger” a médiatörvény volt, melynek hátteréről és körülményeiről nem tudósítottak, csupán egy – mint mára beigazolódott – megalapozatlan cenzúra-váddal illették az új médiahatóságot. Az új Alaptörvény elfogadásakor többek között a kereszténységet is megemlítő preambulum került pellengérre, holott Magyarország volt (az 1922-es régi alkotmányát visszahozó Lettország kivételével) az egyetlen olyan újonnan csatlakozott EU-s tagállam, mely a rendszerváltáskor nem fogadott el új alaptörvényt.
A kritika azt is magában foglalta, hogy az új Alaptörvényről nem szavazott a lakosság (mintha csak ez lehetne a demokrácia záloga egy képviseleti rendszerben). S ezt csak tetőzi a történelmi tudatlanság, amikor egyesek Németországból visszakérdeztek, hogy mi a baj az „1949-es” alkotmánnyal, hiszen ebben az évben választották Konrad Adenauert kancellárrá, milyen szép év volt az, a háború utáni újrakezdés egyik fontos állomása. Egy szóval a média nem tájékoztatni akart, hanem egy narratívát szőni a magyar eseményekről a tények elhallgatásával, legalábbis félvalótlan kontextusban történő tálalásával. Lehetne folytatni a sort a magyar migrációs politikától a választási rendszer átalakításáig, mindezek többségéről teljesen negatív tónusban írt a német média jelentős többsége, meg se próbálva megérteni hazánk történelmi sajátosságait, a magyar közéletet vagy a politikai kultúrát.
A „dokumentumfilm” egyetlen célja az volt, hogy Magyarországról egy elmaradott banánköztársaság képét fesse. Történt ez a magyar baloldal legprominensebb szereplőinek közreműködésével, valamint olyan évtizedek óta külföldön élő és kormánypártisággal nem vádolható tudósítókkal, mint Paul Lendvai. De magyar interjúalanyok mégis eltörpültek az igazi sztár, a Zöldpárti német EU-képviselő, Daniel Freund mellett, aki titkos bevetés keretében végigtaxizott Budapesten, s különböző helyszíneken, „hiteles” baloldali politikusok beszámolóiból (már amennyiben egy ellenzék objektív képet tud festeni politikai ellenfeleiről) győződött meg arról, milyen borzalmas az élet Magyarországon.
Azt már mondani sem kell, hogy a másfél órás műsorban egyetlen kormányközeli embert szólaltatnak meg, Kovács Zoltán személyében, akinek mondandóját, annak rendje és módja szerint úgy vágták meg, hogy az illeszkedjen a műsor tematikájához. Hasonló jelenet játszódott le néhány hete e sorok írójával is: a Német Közszolgálati Rádió félórás interjút készített vele, amelyből egyetlen kurta idézetet vágtak be, az interjú további részében pedig csak kormánykritikus hangoknak akadt helyük. Ez lenne tehát a kiegyensúlyozott tudósítás?
A minap jelent meg a Süddeutsche Zeitung c. német országos nyomtatott napilapban egy hosszabb riport a magyar családpolitikáról. Itt az egyik interjúalanyt – a nemzetközileg is elismert Skrabski Fruzsinát – aki pozitívan nyilatkozik a családpolitika elemeiről, olyan színben tüntetik fel, mintha egy retrográd filmben képviselné a sötét múltat, elavult és archaikus családképével. Pedig csak azon állásponton van, hogy a gyerekek számára a legjobb egy hagyományos családban felnőni.
Az igazság az, hogy a családokkal foglalkozó tematikában kevés nála hitelesebb szereplő akad idehaza, és ahogy kifejti, a magyar családpolitika lényege, hogy mindenkinek annyi gyereke legyen, amennyit ő maga szeretne. Az állam nem kényszeríti gyermekvállalásra a fiatalokat, de lehetőségeket és esélyeket teremt, hogy a kívánt gyerekek megszülessenek. Úgy látszik, hogy az érvelés nem volt elég meggyőző a német újságírónő számára. Skrabski Fruzsina az interjú megjelenése után arra kényszerült, hogy egy válaszcikkben fejtse ki álláspontját a magyar médiában. Ez is egy ékes példája annak, amikor egy előre kigondolt narratíva szerint íródnak egyes külföldi újságokban a hazánkkal foglalkozó cikket. Ami árnyalhatná ezt a képet, az nemes egyszerűséggel kimarad a tudósításokból.
Hosszan lehetne sorolni az ilyen és ehhez hasonló példákat, de nem teszem. Hosszú évek óta szemlélem a németországi médiamegjelenéseket, és lassan már semmin se lepődöm meg. Nem csak az a szomorú, hogy egy előre kidolgozott koncepcióval akarják rossz fényben feltüntetni Magyarországot, hanem az is, hogy a tárgyilagos, információkra alapuló tudósítás kihalófélben van. Egyre többször látni, hogy a tudósítók, az igazi kutatást mellőzve, csak „összeguglizzák” az információikat és féligazságokra alapozva születnek cikkek. Így fordulhat elő az is, hogy az említett médiumokban legtöbbször ugyanazok a „Magyarország-szakértők” szólalnak meg és csupán néhány jártas megmondóember, mint Paul Lendvai, által vezérelt narratíva érvényesül. Ezek a folyamatok aztán egymást erősítik, s csak kevesen tudnak és akarnak az uralkodó szélirány ellenében írni.
Az utolsó évek nagy magyarországi témái közül talán alig akadt olyan, amelyről a külföldi média hitelesen, árnyaltan, a háttér, a megfelelő szereplők és a lehetséges alternatívák bemutatásával tudott volna beszámolni. Pedig nem pont ez lenne a média szerepe? Hisz a média (ahogy neve is mutatja) mediálni hivatott, közvetíteni a hír és az olvasó között, a hírt, az eseményt objektívan bemutatva, hogy a hírfogyasztó aztán maga formálhasson véleményt az aktuális történésekről.
Ez természetesen nem csak a média szintjén történhet, hanem a közélet más területein is. Számtalan példát tudnék említeni, hogy miért van óriási jelentősége annak, ha egy magyarországi közéleti eseményről tárgyilagosan írunk vagy szólalunk meg, és hogy ezekre milyen pozitív és nem várt visszajelzések érkeznek. Ezek aztán sok esetben úgy kezdődnek, hogy „nem is tudtam...”, „...miért nem írnak erről az újságok” vagy „...bárcsak korábban hallottam volna”. Ha így vesszük, akkor tehát a tudósítások objektivításáért mindenki tud tenni, akinek van kapcsolatrendszere, barátai, ismerősei.
Hazánkat egy német átlagember sok esetben pozitívabban szemléli, mint azt a híradásokból kiindulva feltételeznénk. Érdemes megnézni példának okáért, a minket kritizáló cikkek alá írt olvasói kommentárokat. Mintha az újságíró és olvasója más bolygón élnének. Fontos odafigyelni tehát az intellektuális vitákban megnyilvánuló Magyarország-képre, s minden olyan szereplőre, aki hatni tud és hatni akar.
Üdítő példák pedig vannak, méghozzá nem is kevés. A Magyar-Német Társaság (Deutsch-Ungarische Gesellschaft) elnöke, egy volt észak-rajna-vesztfáliai kormánypárti politikus, Dr. Gerhard Papke, nyíltan és objektívan kommunikál Magyarországról – meglepő módon a Twitter-csatornáján. A megosztások és interakciók számából az derül ki, hogy a számunkra természetes tények a német közélet számára sokszor teljesen újdonság. Példának okáért, a 2021. január 19-ei, magyarországi németek elhurcolásának emléknapján történt miniszterelnöki megemlékezésről posztolt Papke, amelyet 48 óra alatt 50.000-en olvastak, sok hozzászóló fájlalta, hogy erről a szép gesztusról és magáról az intézményesített emléknapról a német média egyáltalán nem számolt be.
Az Alaptörvény kilencedik módosítását Papke azzal kommentálta, hogy ez egy értékek mentén hozott döntés, melyet respektálni kell – ezt negyedmillió ember olvasta el. De említhetnénk a minap alapított ungarnreal weboldalt is, mely német nyelven próbál objektív információt közölni a német publikummal, de fontos a németek által sokat olvasott és kiváló cikkeket felvonultató Ungarn Heute is – mint akár a Budapester Zeitung is. Nem hiányozhatnak a sorból szakmai és baráti kezdeményezések, a testvérvárosi kapcsolatok, az akadémiai és tudományos kapcsolatok, vagy épp az alapítványi élet fórumai, ahol az országról valós képet festők alkotják a derékhadat.
Ők lesznek azok, akik felszólalnak a fals információk ellen, s számon kérik az ő köreikben az objektivitást. Nem kell elfogultan írni Magyarországról, már a tárgyilagos információ is aranyat ér!
Ennek során elengedhetetlen, hogy leveleket írjunk a szerkesztőségekbe, megcáfolva a vádakat, s egy tárgyilagosabb képet festeni az adott témáról. Ez persze egy hosszadalmas és aprólékos munka, de megéri. Sokan így tesznek, s a leveleik nem egyszer helyt is kapnak. Nemcsak a nevezett Gerhard Papke bombázza a német újságokat, köztük a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitungot, de pl. a minap a Magyar-Német Jogászegylet is Láng Csaba vezetésével.
Megéri, hogy minden számunkra fontos szereplővel kapcsolatba tudjunk lépni, közvetlen kommunikációs csatornát fenntartva. Nagyon gyakran a magyar nyelv sajátossága, néplelkünk és gondolkodásmódunk egy külföldi számára már önmagában megnehezíti, hogy egyáltalán megértsen egy magyarországi eseményt vagy történést. Ha itt tudunk segíteni kontextusba helyezni mindazt, ami nálunk történik, akkor ők is könnyebben megértenek majd minket.
Ezt a célt is szolgálja többek között a Mathias Corvinus Collegiumnál működő Magyar-Német Intézet az Európai Együttműködésért is. Aki a jövőben a vendégünk lesz, vagy csak ellátogat Magyarországra és kíváncsi a munkánkra vagy akár részt is vesz benne, biztosíthatjuk róla, hogy kérdezhet és elegendő információt kaphat a magyar élet vagy politika bármely területéről annak érdekében, hogy a „nagy képet” lássa az országról s az itt élőkről. Ezzel talán ahhoz is hozzájárulhatunk, hogy (népesítve a Magyarország-szakértők táborát) egy, a valósághoz közelebb álló diskurzus alakuljon ki Magyarországról a német médiában. Ezzel tudunk tenni a hamis tudósítások és csúsztatások ellen. Ez egy hosszú és göröngyös út, de el kell indulni rajta, hogy a 21. században Magyarország betölthesse a hozzá méltó helyet a nemzetek Európájában.
A szerző a Magyar-Német Intézet az Európai Együttműködésért igazgatója.
Borítókép: nationsonline.org
