A néhai Szegedy-Maszák Mihály professzor, aki maga is Márai Sándor nagy tisztelője volt, egyszer bizalmasan elárulta nekem, hogy szerinte Márai "túl sokat írt". Én örülök, hogy Márai ilyen termékeny volt, mert rajongóként még mindig van néhány könyve, amit nem olvastam. Most fejeztem be az Idegen embereket. Eredetileg 1930-ban jelent meg, ugyanabban az évben, mint a sokkal ismertebb és vitathatatlanul legjobb regénye, A zendülők. Most már értem, hogy az Idegen embereknek miért nem lett akkora rajongótábora, mint A zendülőknek vagy A gyertyák csonkig égnek-nek (angol nyelvterületen ez lett legnagyobb sikere, Embers, azaz Parázs címmel jelent meg). Márai mércéjéhez képest hosszú, és nem terheli semmi, ami cselekménynek nevezhető. Először két kötetben jelent meg, és valóban, akár két regénynek is tekinthető ugyanarról a dologról, az első harmadik személyben, a második egyes szám első személyű elbeszélésben.

A húszas években Párizs volt a világ kulturális fővárosa, de legnagyobb értéke az ott zajló irodalmi élet volt. Mindenki megfordult itt. Nehéz lenne olyan jelentős huszadik századi írót találni, aki ne töltött volna valamennyi időt a francia fővárisban, akár a háború előtt, vagy azután. Már a francia névsor is lenyűgöző: Proust, Céline, Camus, Sartre és az egyik kedvencem, Georges Duhamel, aki minden tekintetben egyenrangú velük. Aztán jönnek a turisták: Joyce, Pound, Beckett, Hemingway, Fitzgerald, Orwell, Miller, Nabokov. És sokan a generáció magyar írói közük is, köztük Márai.

Az Idegen emberek szellemes, gyakran éles ábrázolása annak a párizsi világnak, amelyben külföldiek és csavargók üldögélnek kávéházakban a sikert tervezgetve, vagy egyszerűen csak üldögélnek a kávéházakban. Márai regényei közül ez az egyik "legművészibb". Márai mindig is szerette az ismétlést, felvonultatni kedvenc szavait, prózájának egyfajta varázsigéit, és itt gyakran teljes erővel, gondolatfolyamszerűen teszi ezt. Talán az Ulysses hatott rá.

Márai számomra mindig is inkább újságírónak tűnt, semmint vérbeli regényírónak. A naplói szövegeihez újra meg újra visszatérek. Leginkább a megfigyeléshez és a leíráshoz van tehetsége.

Az Idegen Emberek két legmarkánsabb karaktere egy kaktusz, amit a névtelen elbeszélő Berlinből hoz magával, és a Dôme kávéház (ma előkelő halétterem, akkor egy barátságosabb étkezde volt a vékonyabb pénztárcájúaknak). A cselekmény nagy része a Dôme-ban játszódik, amely rendszerint tele van a kiemelkedésért küzdő írókkal, művészekkel és pozőrökkel. "Menjünk innen" - mondja az egyik szereplő undorodva, csalódottan a körülötte lévő tömeg miatt, egy olyan mondatban, amelyet a következő évtizedekben a hipszterek és avantgardisták fognak világszerte ismételgetni: "Ma este tele van civilekkel".

Megjelenésekor az Idegen emberekről nem túl lelkes kritika jelent meg a Nyugatban, de furcsa módon én azt állítom, hogy ez a regény idővel jobbá vált. Azért, mert egy letűnt világot ír le, és van benne valami megrendítő, hiszen az olvasó tudja, mi vár mindenkire a húszas évek harsogása után. Ez az utólagos tudás plusz ízt ad neki. De a könyv nem csupán a párizsi különcségek álcázott memoárja. Márai szereti a nagy kérdéseket. Mi is pontosan a kultúra? Hogyan lehet megtalálni? Valami olyasmi, amivel szépen meg lehet tölteni az útikönyvek oldalait? A főhős az Hôtel Molière-ben száll meg, és ez ravasz szimbóluma Franciaországnak, amely mintha egy óriási Hôtel Molière lenne: kultúrával gazdagon díszített homlokzat, meglehetősen kevés Molière-rel.

"Európa" lényegét Márai úttörő módon feszegeti. Nemzedékének  jelentős írói közül senkit sem tudok felidézni, aki 1930-ban ezen töprengett volna.

Talán épp egy európai kis országból kellett jönnie ahhoz, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerüljön. A könyv Berlinben kezdődik, ahol épp tombol a hiperinfláció, és főleg arról szól, hogy a főhős hogyan kerüli el a visszatérést egy magyarországi kisvárosba, ahol tanár lehetne. Teljes kontinentális áttekintést kapunk.  Márai megint csak nem ad válaszokat.

A köd és a sötétség állandó vezérmotívum a könyvben, és van egy erőteljes jelenet, amikor a főhős a hajnali órákban hazafelé sétál egy orosz barátjával a Szajna partján, a Louvre közelében. Látják, hogy két rendőr a lábánál fogva vonszol valakit, úgy, hogy vérző feje koppan a kövezeten. "Európa" - jegyzi meg halkan az orosz.

A Márai iránti érdeklődés az angolszász világban megtorpanni látszik. Utoljára 2011-ben fordítottak tőle, amikor Az igazi és a Judit... és az utóhang Portraits of a Marriage címmel egybefűzve kiadásra került. A gyertyák csonkig égnek volt Márai első angolra fordított könyve, és jelentős sikert aratott, de az ezt követő művek valahogy nem tudtak érvényesülni. 

A címválasztás lehetett volna jobb is. Még a Márai-rajongói klub teljes jogú tagjaként sem hiszem, hogy a Vendégjáték Bolzanóban című könyvet bárkinek is jó szívvel tudnám ajánlani. A Portraits of a Marriage Márai legjobb írásai közé tartozik, de emlékszem, hogy megjelenése idején arra gondoltam, hogy a Judit valószínűleg nem fog sokat mondani az angolszász olvasóknak.

Az irodalom egyik fő feladata, hogy újat meséljen, és az olvasót új helyre vigye, de a száműzetés, a valódi száműzetés élménye annyira idegen az angolszász világtól, hogy az irodalom másik fő feladata, a tapasztalat kifejezése - hogy az olvasó egyszer csak azt mondja "igen, ez az, pontosan ilyen volt" - kudarcra van ítélve.

A Márai népszerűsége Magyarországon is fogyatkozik. Egyfajta mánia alakult ki Márai halála után, a rendszerváltást követően, amikor művei megjelentek vagy újra kiadásra kerültek Magyarországon. A könyvesboltokban egész Márai-részlegek voltak, és a dolog odáig fajult, hogy szinte már csak a bevásárlólistáit nem adták ki egy gyűjteményes kötetben. Egyszer fent, egyszer lent, így van ez az írói népszerűséggel. Azon gondolkodom, hogy a fiatalabb magyar olvasógeneráció, az amerikaiakhoz és a britekhez hasonlóan, talán azért nem tudja teljes mértékben értékelni Márait, mert már annyira más a tapasztalatuk.

Számomra Márai továbbra is a nagy magyar prózaíró, a huszadik század mestere, és ha nem is hozza mindig a legjobb formáját, akkor is meglehetősen jó.

This article is also available in English.