Elismertségét remekül szemlélteti a Nemzeti Alaptantervben elfogadott helye, bevettségét pedig jól mutatja a centenárium kapcsán született írások sokasága is. Ennek ellenére kijelenthető, hogy személyiségét és munkásságát mind a mai napig belengi valami nehezen feltörhető kívülállás és megközelíthetetlenség, ami sokadik olvasásra is átsugárzik műveiből.
Mindez látszólag szöges ellentétben áll alkotásainak letisztult fogalomhasználatával és stiláris csiszoltságával: Pilinszky nyelve a mi nyelvünk, sallangmentes beszédmódja pedig elsőre az ismerősség megnyugtató érzését kelti az olvasóban. Tömör írásmódját azonban tévedés lenne a leegyszerűsítés szándékának betudni. Épp ellenkezőleg: a Terek, a Halak a hálóban vagy az Egyenes labirintus jellegzetes szikársága mögött pontosan az az elgondolás húzódik meg, hogy az öncélú művésziség helyett a köznapi szavainkban rejlő gondolati mélység megnyitása az egyetlen útja annak, hogy közelébe jussunk a létezésünk lényegéhez kötődő problémák feltárásához.
Ezen nyelvi megfontolások érvényessége mindinkább világossá vált számára, miután megtapasztalta a második világháború és a totaliter rendszerek alig elmondható valóságát. Ahogy portréfilmjében is szól róla, a „koncentrációs táborok botránya”, azaz az embertelenség ott megnyilvánuló formája és mértéke nem pusztán mint egyedi esemény alakította gondolkodását, hanem a lágerekben egy annál is súlyosabb jelenséget, egyfajta „általános botrányt” látott, amely a maga elviselhetetlenségével az emberi létezést érintő alapkérdések teljes újragondolására késztette a költőt.
Az ideológiákban megtestesülő gonoszság egyedüli ellenszere az, ha az általuk teremtett harsányságtól tudatosan távol tartjuk magunkat, hiszen világunk állandósult (csata)zajában lehetetlen meghallani mindazt, ami egyaránt felemelő vigaszt nyújthat a nemegyszer határtalannak tetsző emberi kegyetlenség elkövetőinek és szemtanúinak.
Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy a fenti, karakteres politikai belátásokon alapulva a költő gondolkodása egy erőteljes antipolitikai fordulatot vett. Ennek keretében határozottan elutasítja az e világi létben gyökerező kollektív szenvedés társadalmi jóvátételének lehetőségét, s helyette a hit és a költészet egymástól jól megkülönböztethető, ugyanakkor mégsem szétválasztható eszközeivel keres kiutat a gyakorta reménytelennek tűnő helyzetből. Ezt a bonyolult kettősséget fejezi ki sokszor idézett önmeghatározása is: „költő vagyok és katolikus”.
Ezzel áll összefüggésben, hogy míg kortársai közül a világháború megemészthetetlensége sokakat létezésünk abszurditásának elgondolásáig vitt, addig az emberi észben szintén mélységesen csalódó Pilinszky másik irányt választva a vallás földi keretein túlmutató értelmében igyekezett bizonyosságot találni. Ebből ered, ahogy gondolkodásában a biztos tudás lehetőségéről lemondva központi szerephez jut a lényegről való sejtés mozzanata, vagyis az a sajátos, ritkán feltáruló pillanat, amelyben az intellektus és az érzékek különös elegyére támaszkodva valami igazán jelentőségteli kérdés nyeri el értelmét előttünk.
Ha innen nézzük, érthetővé válik, hogy az aktuális korszellemmel is dacoló költő hatása nemzedékről nemzedékre kimutatható: alkotásai olyasmit ragadnak meg, amely a társadalmi realitástól függetlenül, a személyes valónk elevenét érintik.
