Hazánkban tanuló külföldi hallgatók rendre rácsodálkoznak a politikai bal- és jobboldal rezsiköltségek ügyében látványos helycseréjére. Nem értik, hogy egy magát a jobboldalhoz soroló párt kormányzati pozícióban miért szabályozta – és tartotta infláció alatt – a háztartási felhasználású földgáz és villanyáram árának emelkedését 1998 és 2002 között, s miért hajtott végre egy összességében mintegy 25%-os (távhő esetében 22,6%-os, egyéb közműveknél – víz, csatorna, PB-gáz, kéményseprés, szemétszállítás – 10-10%-nyi) árcsökkentést 2013-2014-ben. Azt is furcsállják, hogy egy magát baloldalra pozícionáló párt hogyan érvelhetett – a szabályozás helyett – a világpiaci árak követése mellett, és miért engedte a 2002-2010-es kormányzása idején az áram árának a megduplázódását és a földgáz háromszorosára drágulását. És hogyan támadhatja az Ellenzéki Összefogás a hatósági ármeghatározás intézményét a 2022-es országgyűlési választás előtt, és miért ragaszkodik a kormányzó Fidesz a rezsicsökkentés megvédéséhez.
A helyzet megértéséhez és megértetéséhez érdemes felidéznünk, hogy a magas államadósság és a súlyos adósságteher nyomása alatt az 1994-1998-as ciklusban a szocialista-liberális kormány a közüzemek jelentős hányadát privatizálta, és ezzel Magyarországon az Európai Unióban – a brit mögött – a második legmagasabbra nőtt a magánszektor gazdaságon belüli aránya. A korábbi országos monopolcégeket regionálisan felváltó transz- és multinacionális vállalatok többnyire kizárólagos szolgáltatói pozíciókat szereztek egy-egy adott területen, az állam viszont megtartotta a szabályozói szerepét az egyetemes (é. lakossági) szolgáltatások terén.
Az erőművek privatizációs szerződéseiben például 8%-os éves nyereséget garantált a magyar állam minden új tulajdonosnak; a víz- és csatornadíjak nagyon jelentős különbségeket mutattak (pl. Salgótarjánban közel a dupláját fizették a háztartások ugyanazért az ellátásért, mint Debrecenben), és nyugat-európai mércével is magasnak számítottak; a gáz pedig vásárlóerőparitáson nézve – Bulgária és Románia mögött –
A 2010-es kormányváltás után – az árbefagyasztás ellenére is – magas maradt a háztartások közműterhe. Az átlagosan 420-600 ezer forintos éves rezsiköltségek 2011-ben a háztartások több, mint felénél az éves összes kiadásaik 25-50%-át jelentették, további 19%-uknál pedig 50% feletti arányt értek el. Ezért nem meglepő, hogy átlagosan minden 10. háztartás fűtési nehézségekkel küzdött, és 2,5 millió (tehát minden negyedik) ember élt olyan háztartásban, amelyiknek elmaradásai voltak a rezsiköltségek megfizetésében. 2012 nyarán a háztartások közműszolgáltatók irányában fennálló összesített adóssága 143 milliárd forintot tett ki.
Ebben a helyzetben döntött a kormány a 2013-14-es rezsicsökkentésről, melynek eredményeként egy átlagos családi háztartás éves szinten nagyjából egy havi átlagbért tudott megspórolni a közüzemi díjakon. A háztartások összesített megtakarítása 334 milliárd forintra rúgott, amiből az áram 160, a gáz 139, a távhő 35 milliárdos tételt jelentett. Ezzel összefüggésben, 2015 tavaszára a közüzemi hátralékok szintje érdemben, 94 milliárd forintra csökkent. A fűtési nehézséggel küzdő háztartások száma szinte folyamatosan és érdemben csökkent (napjainkban 4%- körüli, miközben a Magyarországnál fejlettebb Németországban például ugyanaz az adat 11%).
A távhő terén az önkormányzati cégeket mintegy évi 50 milliárd forinttal kárpótolta a kormányzat, míg a – főként külföldi – magántulajdonban lévő szolgáltatók előbb leálltak a fejlesztéseikkel és a hálózataik karbantartásával, majd
Az így visszavett szolgáltatások egy része stratégiai jellegű, ezért közösségi tulajdonba vételükkel az állam és az önkormányzatok mozgástere, válsághelyzetekben rendelkezésre álló eszközkészletük bővült. A gázszolgáltatások stratégiai jelentősége például nagyon könnyen felfedezhető, elegendő a forrásoldalon meglévő erős orosz kitettségre, a behozatalban többször előforduló fennakadásokra vagy a földgáz magyar háztartások fűtésében betöltött szerepére és arányára gondolunk. Regionális összehasonlításban a magyar vezetékhálózat viszonylag jól fejlett, a tárolókapacitás pedig jelentékeny. Ezek állami visszavásárlásával lehetőség nyílt arra, hogy ne az E.ON, hanem a magyar kormány kössön hosszú távú ellátási szerződést, s kormányzati garanciával valósulhasson meg az ellátás biztonsága.
A rezsicsökkentést kezdettől fogva sok ellenzéki és szakértői bírálatát érte. A kritikák egyik csoportja az árak fenntarthatatlanságát hangoztatta, miközben egy irányzat további árcsökkentéseket követelt. Az előbbit a rezsicsökkentés óta eltelt időszak és a hatósági árra alapozott rezsim fennmaradása cáfolta. Az utóbbi felvetést egyszerű lenne populistának vagy demagógnak minősíteni, de olyan időszakokban (pl. a 2010-es évek közepén) egyáltalán nem lesöpörhető, amikor a világpiaci árak beesnek a hosszú távú beszerzési ár és/vagy a hatóság által szabott szolgáltatói ár alá. A beszerzéseknél a világpiacit meghaladó hosszú távú ellátási árból adódó többletkiadásra úgy tekinthetünk, mint például az online jegyvásárlásoknál felszámolt kényelmi felárra, csak itt a kényelmet a biztonság és az ellátás kiszámíthatósága, stabilitása jelenti. Az ezért – nem folyamatosan, hanem csak időszakosan – fizetett felár ráadásul napjaink energiaválsága fényében már aligha tekinthető magasnak. Ha pedig a hatósági szolgáltatói árak átmenetileg magasabbak, mint a beszerzési árak, akkor a különbözet plusz bevételhez juttatja a szolgáltatókat és az államháztartást, amivel lehetőség nyílik tartalékképzésre a világpiaci árak ellentétes irányú mozgása esetére.
Egy másik kritika a klímavédelem és az energiatakarékosság oldaláról érte a rezsicsökkentést, mivel a bírálók szerint ezzel a nyomott hatósági árak alkalmazásával a kormány forrást vont el az energiahatékonyság javítását célzó projektektől. Az évtized első felében valóban volt egy megtorpanás az energiahatékonysági programokban, helytálló volt a kritika, azóta viszont újabb lehetőségek nyíltak. Persze a támogatások hozzáférhetősége és intenzitása mindig kevesebb lesz az elvárhatónál, a tényleges szintje pedig – szakpolitikai és politikai prioritások függvényében – mindig is eltérő véleményeket fog generálni.
Megint mások az ártámogatás társadalmi dimenzióját tartották és tartják igazságtalannak. Miért kapjanak és kapnak kedvezményes árat nem rászorul, messze az átlag felett fogyasztó háztartások?! Teljesen legitim, sokak által támogatott felvetés, de véghezvitele nem is annyira egyszerű és egyértelmű. A rászorultsági elv érvényesítése a gyakorlatban nem könnyű, mivel a tényleges rászorultság általában több tényező függvényében alakul. Ehhez képest a legtöbb szociális juttatásnál a rászorultság egyetlen vizsgált tényezője az egyén vagy a háztartás jövedelmi szintje. Ha egységes a jogosultsághoz megállapított jövedelemhatár, akkor gyakran megfigyelhető, hogy a támogatásról némi többlettjövedelem miatt lemaradók rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a rászorultságukban támogatottak. Ha ezt sávos támogatottsággal, azaz különböző jövedelmi szintekhez rendelt eltérő hatósági árak rendszerével próbáljuk orvosolni, akkor nehezen átlátható, meglehetősen bonyolult, és nagy adminisztratív terhet jelentő rezsimet hozunk létre. A támogatások rendszeréből egy kifejezetten a tehetősek kizárását célzó szakpolitika rezsimet biztosan széles körű konszenzus övezné, a társadalmi igazságosság szempontjából ezt talán még az érintettek egy része sem vitatná, a döntéshozóknak viszont azt is mérlegelniük kell, hogy a gazdagok villái nem mindig esnek az egyetemes szolgáltatói körbe (ha például az ingatlanjaik hasznosítási jogát átadták cégeknek), vagy hogy példának okáért a 2015-ben elfogadott luxusadó adónemre vetített ráfordításai meghaladták a luxusadóból beszedett bevételeket, mivel az adóminimalizálásban a felsőtízezernek volt és van a legnagyobb mozgástere.
Ha közgazdaságilag nézzük, akkor természetesen a rezsiárak meghatározását lehetne tankönyvileg, a kereslet és a kínálat alakulására bízni. Ha azonban továbblapozzuk a közgazdasági alapkönyveket, akkor hamar szembesülünk az alapvetések korlátozottságával, hiszen – ellentétben a szabad piacon forgó termékekkel és szolgáltatásokkal – a közüzemeknél nem szabad javakról van szó. Ráadásul a hálózatos (é. vezetékes) ágazatokban – főként a kis gazdaságokban – kormányzati beavatkozás nélkül nem lehet nem lehet versenyt generálni, versenyt fenntartani, nehéz – ha nem lehetetlen – elkerülni monopóliumok/oligopóliumok kialakulását. S akár a monopolszolgáltatók, akár a világpiaci árak felől közelítünk, az árak elengedésének – Kelet-Európában különösen – súlyos szociális és társadalmi következményei voltak (és lennének), ami szintén politikai beavatkozásért kiált(ott). Ha viszont a politika oldaláról, a kormányzati felelősség irányából ragadjuk meg az árak képzését, akkor a politikai akaratot lényegében csak a finanszírozhatóság és az állampolgári bizalom, tehát a szolgáltatók működőképessége és az államháztartás helyzete, illetve a kormányzati beavatkozás választási hatása korlázhatja.
E tekintetben a mai kormány helyzetértékelése világos:
hanem azokra a – legfeljebb 10 foglalkoztatottal és nettó 4 milliárd éves árbevétellel – rendelkező kisvállalkozásokra is kiterjedhet, amelyek átlépnek az egyetemes szolgáltatotti körbe. Az egyértelmű politikai álláspont tehát esetünkben egyértelmű meggyőződést és felelősségvállalást is jelent.
