December közepén két olyan dolog is történt, ami segíthet megérteni, miről szól az EU "jogállamisági" vitája.

Sokak által üdvözölt megállapodás született a Magyarországnak szánt uniós források felfüggesztéséről, ami lényegében nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy Magyarország megkapja a neki járó összes pénzt, amennyiben folytatja a "jogállamiság megerősítését" célzó számos reformintézkedés végrehajtását.

De valójában nem erről szólt az alku. Az EU Tanácsában a Magyarország pénzeszközeiről szóló szavazást szándékosan összekapcsolták két másik témáról szóló szavazással: a vállalati nyereségekre kivetett globális minimumadóról, illetve egy 18 milliárd eurós segélycsomagról Ukrajnának. Mindkettő inkább a nemzetek feletti politikai függőségi struktúrák elmélyítését célozta, mintsem egy valós probléma megoldását.

Nem volt szükség közös uniós hitelfelvételre ahhoz, hogy ezt a 18 milliárd eurót Ukrajna számára rendelkezésre bocsássák. Ezt a pénzt a tagállamok maguk is össze tudják adni. Magyarországnak sikerült olyan megoldást kialkudnia, amely elkerülte a további közös uniós eladósodást (az ukrajnai segélyt nem az uniós költségvetésből fizetik ki). Az EU-Bizottság eleve csak azért akart további, közös eladósodást, hogy megteremtse a közös uniós hitelfelvétel kultúráját. Ez eddig csak egyszer sikerült nekik, az úgynevezett Covid-segélycsomag finanszírozására. Ezt akkor politikailag úgy "adták el", mint egy "egyszeri" kivételt, amely soha nem fog megismétlődni. A Bizottság azonban azóta is folyamatosan próbálkozik újabb hitelfelvétellel.

A globális minimumadót a kisebb országok versenyelőnyének felszámolására hozták létre (Ezek ugyanis könnyebben tudnak nagyobb gazdaságok adókulcsai alá menni a külföldi befektetések oda vonzása érdekében), a legerősebb európai gazdaságok érdekeinek javára. Bár "globális" adónak nevezik, valójában elsősorban az EU-ra korlátozódik. Az USA visszalépett a megállapodástól.

Magyarországnak itt is sikerült olyan megállapodást kötnie, amely változatlanul hagyta saját adószerkezetét. A magyarországi "iparűzési adó" - amely nem a nyereség, hanem az árbevétel alapján kerül megállapításra - beleszámít a vállalati nyereségre kivetett "minimum"-adóba, amely így Magyarországon változatlanul nagyon alacsony, kilenc százalék marad.

A lényeg az, hogy ezeken a tárgyalásokon az EU (és annak vezető hatalmai) nem elsősorban a magyarországi jogállamiság megerősítését tartották szem előtt. Céljuk a tagállamok hatáskörének gyengítése volt. Mivel a magyar uniós pénzek kérdése csak akkor rendeződhetett, ha a másik két ügy is megoldódott, Magyarország beleegyezése a nemzetek feletti struktúrák megerősítésébe de facto feltétele lett annak, hogy megkapja a pénzét. Magyarország valóban sikeres utóvédharcot vívott, ugyanakkor, a megállapodás egy kis előrelépés volt az "Európai Egyesült Államok" létrehozására törekvő uniós föderalisták számára is.

Mindeközben Németország aggodalomra okot adó törvényt fogadott el, amely arra biztatja az embereket, hogy kémkedjenek polgártársaik után, és jelentsék fel őket, ha a német "alkotmányos rendet" bíráló dolgokat mondanak.

Eredetileg a törvény csak egy uniós irányelv végrehajtását szolgálta volna, amely a "visszaélések bejelentőinek" védelmét szolgálja, amennyiben azok az uniós jogszabályok megsértéséről számolnak be. A baloldali német kormány azonban a törvénytervezet utolsó pillanatban végrehajtott módosításaival a németországi politikai hatalomgyakorlás eszközévé tette azt. A tervezetet és a módosításokat itt olvashatja.

Döntő fontosságú, hogy a törvény kimondja, hogy a közalkalmazottak, például rendőrök vagy tanárok bírósági döntés nélkül elbocsáthatók, ha úgy ítélik meg, hogy megsértették Németország alaptörvényét (az alkotmányt). Ez óriási változást jelent a közalkalmazottak jogállásában ahhoz képest, hogy eddig csak akkor lehetett őket elbocsátani, ha bírósági úton bizonyosodott be, hogy megsértették az alkotmányt. Az új szabály szerint ezt már nem kell bizonyítani. Elég lesz azt állítani.

A szomszédság utáni kémkedés azonban nem korlátozódik az állami szervezetekre. A legalább 50 alkalmazottal rendelkező vállalatoknak - saját költségükön - "Meldestellen" ("jelentő pontok") létrehozását rendelik el, ahol bárki feljelenthet bárkit, ha úgy gondolja, hogy látott, hallott vagy más módon szemtanúja volt valami helytelen cselekedetnek. Nem valami önmagában törvénytelen dologról van szó - a polgárok jelenthetnek olyan eseményeket, amelyek ugyan nem törvénytelenek, és talán még a szólásszabadsághoz való alapvető jog is védi, de úgy tűnik, hogy valaki bírálja Németország alaptörvényét. És ez elég lehet ahhoz, hogy bármelyik közalkalmazottat elbocsássák. Az áldozatok bíróságon harcolhatnak a döntés ellen, a saját költségükön.

A szólásszabadság tehát továbbra is alkotmányos védelem alatt áll. De ha valaki él vele, elveszítheti az állását. És nem csak akkor, ha köztisztviselő. Különben miért vonatkozna a törvény a magáncégekre is? Ott ugyanúgy, mint az állami szervezetekben, a "bejelentők" "névtelenül" feljelenthetik kollégáikat, és onnantól kezdve a bejelentőt nem lehet kirúgni, amíg a bejelentést ki nem vizsgálják.

Képzelje el, hogy ön tanár, és nem kedvel egy másik tanárt az iskolájában - talán azért, mert ön egyben baloldali aktivista is, a másik tanár pedig inkább konzervatívnak tűnik. Talán mondott valami becsmérlő dolgot az EU-ról? Vagy a kormányról? Vagy a gender-vitáról? Csak jelentse fel őt.

Vagy talán egy magáncégnél irigyli egy kollégája munkáját, és szeretné, ha megkaphatná? Csak jelentse fel. Ha ezt ártó szándékkal, valótlanságot állítva teszi, akkor a törvény szerint büntethető. De mivel a feljelentők névtelenek maradhatnak, ez talán soha nem bizonyítható.

Vagy talán attól tart, hogy a cégénél bármilyen okból kifolyólag elbocsátják? Csak jelentsen fel valakit. Onnantól kezdve, amíg az ügyet ki nem vizsgálják, nem lehet kirúgni.

Németország "alaptörvénye" jó és méltányos. De az értelmezések idővel változhatnak. Az alaptörvény például tiltja a "nemi" alapon való megkülönböztetést. Az alaptörvény megalkotói ezt úgy értették, hogy nem szabad megkülönböztetést alkalmazni férfiak és nők között. Manapság ennek a passzusnak egy új értelmezése a "nem" alatt a "társadalmi nemet" érti, bár ez jogilag nem tisztázott. Most képzeljük el, hogy egy munkatársunk kijelenti, hogy szerinte csak két biológiai nem létezik, és hogy házasságot csak férfi és nő kötheti Bár ez egy tökéletesen jogkövető nézet, most mégis feljelenthetik az alkotmánnyal ellentétes nézetei miatt. Ezt nem kell majd a bíróságon bizonyítani: egy államigazgatási tisztviselő is dönthet arról, hogy az illető nem szolgálhatja tovább az államot.

A magánvállalatoknál a munkáltatók dönthetnek úgy, hogy nem szeretnék, hogy olyan vállalati kultúrával rendelkező helynek tekintenék őket, ahol tolerálják a "sokszínűség" kritikáját. Bár a törvény nem mond semmit arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha valaki eltér az alaptörvény szellemétől, a való életben nagyon is komoly következményekkel szembesülhet.

Végül, a törvény új stratégiai lehetőségeket nyit meg a politikai pártok számára a politikai hatalomért folytatott küzdelemben. Ha találomra veszünk egy pártot, például a Zöldeket, dönthetnek úgy, hogy stratégiai megfontolásból aktivistákat helyeznek el különböző nagyvállalatoknál és állami intézményeknél (vagy aktivizálják azokat, akik már ott vannak), majd feljelentenek mindenkit, aki nem ért velük egyet. Ez az állami intézmények és a nagyvállalatok politikai megtisztítását eredményezheti.

Ami a "jogállamiságot" illeti, annak egyik alappillére az ártatlanság vélelme, "amíg a bűnösségét be nem bizonyítják". A német törvény ezt a feje tetejére állítja: bár jogilag még mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, anyagilag megsemmisíthetik annak az egzisztenciáját, akit "helytelen" nézetekkel gyanúsítanak.

Most képzeljük csak el, mi történne, ha Orbán Viktor Magyarországon is elfogadna egy ilyen törvényt. Hogyan reagálna az EU, hogyan reagálna a német média vagy a politikusok? A képzeletükre bízom.