De ezzel együtt Kínának nem kellene-e törekednie a jelenlegi világrend átalakítására, és ha igen, milyen módon? Ez a kérdés, most annak kapcsán merülhet fel, hogy ma Kínáé a világ legnagyobb ipari termelése és a második legnagyobb nemzetgazdasága. A nemzeti felemelkedés folyamata finoman szólva is előrehaladott állapotban van: Kína már igen erős, teljesen szuverén nemzetállammá vált. De vajon akar-e több lenni, mint egy, az Amerika-központú világba beilleszkedő, a domináns Nyugat liberális-demokratikus normáitól eltérő kommunista pártállami modellen alapuló erős nemzet. Más szavakkal: Csak biztonságot és némi toleranciát akar elérni eltérő politikai és kulturális sajátosságai kapcsán, vagy újra akarja kalibrálni, át akarja rendezni, és talán át is helyezni a világrend központját?
Az elmúlt években neves kínai tudósok, például Zhao Tingyang (趙汀陽), Xu Jilin (许纪霖), Jiang Shigong (强世功) és Jin Huimin (金惠敏) próbáltak terveket megfogalmazni pont egy ilyen alapvető globális átrendeződésre. Egy új kínai kozmopolitizmusról elmélkednek, újra definiálják a politikai univerzalizmust, és egy olyan harmonikus globális jövő vízióját vázolják fel, amelyben a kínai hagyományos bölcsesség egyedülálló szerepet játszik. Az említett gondolkodók között lényeges különbségek vannak, de mindannyian az idealizmus sajátos kínai hagyományából merítenek, amelyben a harmónia - a kulturális és politikai sajátosságok összehangolt együttélése - a kulcsfogalom.
A nemzeti felemelkedésre való elsődleges összpontosítás mellett ez a kozmopolita idealizmus adja a kínai politikai gondolkodás másodlagos szálát. A két szál közötti különbség azonban nem túl nagy; ez inkább egy elemzési eszköz egy sokkal összetettebb ideológiai táj feltérképezéséhez. A kínai politikai és politika -filozófiai diskurzusokban a kozmopolita idealizmus és a nemzeti felemelkedés szálai általában összefonódnak, mivel a nemzeti felemelkedés eszméje szellemi növekedést és belső összhangot feltételez, míg a magabiztos, megerősödött Kínát kulcsfontosságúnak tartják a világ harmonizálásának megvalósításához.
Mindkét szál megértéséhez vissza kell mennünk az 1911-ben megdöntött császári Kína világképéhez. Az első, Csin-dinasztiától (Kr. e. 221 - 206) az utolsó, Csing-dinasztiáig (Kr. u. 1644 - 1911) Kínában császári dinasztiák követték egymást a trónon. A kínai császárság két évezredes történelmét uraló kozmológiai szemlélet szerint a kínai központi terület -zhōngguó, a Középbirodalom - volt a világ központja. A kínai császár, mint az "ég fia", tiānzi, volt az összekötő kapocs a tiān, az égi rend, és a földi élet, a tiāxià, "az ég alatti dolgok" között. A tianxia egyszerre jelentette az emberi világot, a civilizált világot, a császár uralma alatt álló területeket és a harmonikus égi rendet híven tükröző harmonikus társadalmi rendet. A világ központjából nézve a világ távoli sarkaiból rendszeresen törtek be barbárok, de ez nem rendítette meg a sinocentrikus császári világképet. A civilizáció és a legitimitás központosítása a császári központban a Kínáról, mint a világcivilizációt hordozó birodalomról alkotott vízió évszázadokon át ideológiailag életképes maradt, legalábbis a kínai (neo)konfuciánus értelmiségen belül.
A helyzet a tizenkilencedik században a nyugati hatalmak betörésével megváltozott. Ezek a hatalmak katonai, technológiai, tudományos és - mint végül fájdalmasan kiderült - a szervezettség tekintetében is fölényben voltak. Később, területszerzési szándékoktól vezérelve, az iparosodott Japán is bevonult. A modern szuperhatalmak elszakították Kína egyes darabjait, és úgy osztották fel egymás között a nemzetközi kereskedelem szempontjából legnagyobb potenciállal rendelkező területeket, mintha egy tortát szeleteltek volna fel. A partok és folyók mentén idegen fennhatóság alatt álló kereskedelmi kikötők jöttek létre. Kína ilyen kis európai és később nagyobb japán gyarmatokkal volt tele tűzdelve, egyenlőtlen kereskedelmi szerződéseket kellett kötnie, és minden háborúját elvesztette. A huszadik század eleji nacionalista kínai értelmiségiek később "a megaláztatás évszázadaként" emlegették ezt az időszakot, amely 1839-ben az első kínai-brit háborúval kezdődött. A Kommunista Párt később kijelentette, hogy a Mao vezette Népköztársaság 1949-es kikiáltásával a megaláztatás évszázada véget ért. A datálás némileg opportunista; a befejező évszámot korábbra vagy későbbre is lehetne tenni. De mindenesetre a kifejezés a kínai történelem egy egyedülállóan megalázó szakaszára utal, amelyben a Kínáról mint a világcivilizáció letéteményeséről alkotott kép többé nem bizonyult tarthatónak.
Az értelmiségiek és a politikusok válaszul Kínát más államokhoz hasonló nemzetállamként értelmezték újra, amelyek közül néhány sokkal fejlettebb és erősebb volt. Úgy ítélték meg, hogy Kínának égető szüksége van a modernizációra és hazafias nemzeti szellemre, hogy megállja a helyét a nemzetek sorában. Ebből eredt a nemzeti felemelkedést célzó, szinte megszállott törekvés, amely a mai napig döntően meghatározza a kínai politikai gondolkodást. Ez a törekvés – gondolom – könnyen érthető a magyar olvasók számára, hiszen Magyarország modern politikai hagyománya szintén nagy súlyt fektet a szuverenitásra és a nemzeti emancipációra.
De egyre több az olyan törekvés is, amelyek a császári Kína régi kozmopolita, univerzalizáló szellemiségéből próbálnak valamit feléleszteni. A régi birodalom nem tér vissza, de talán ősi harmóniaideálja inspirálhatja a XXI. századot. A kommunista párt korábbi főtitkára, Hu Csin-tao egy 2005-ös beszédében elhangzott a harmonikus világ (和谐世界) kifejezést. És nagyjából ugyanebben az időben a szárazföldi kínai tudományos életében Zhou Tingyang filozófus megalapította a tianxia utópia eljövetelét hirdető Tianxia világfilozófiai iskolát. Ez a tianxia nem korlátozódik Kelet-Ázsiára, hanem az egész emberiséget bevonja egy harmonikus globális rendbe, amelyben megszűnik a rivalizálás, és a kulturális és politikai sokféleséget egyetemesen tiszteletben tartják. Hszu Csilin eszmetörténész, a Tianxia-iskola másik kiemelkedő gondolkodója így foglalja össze a hitvallását: "Olyan gondolkodásmódra van szükségünk, amely a nacionalizmus ellenpontjaként működhet. Én ezt a gondolatot "új tianxiának" nevezem, egy tengelyirányú civilizációs bölcsességnek, amely Kína modernitás előtti hagyományából ered, és amelyet a modernitás mentén értelmezünk újra" ("Az új tianxia", fordította és idézi a Translating the Chinese Dream blog).
Zhao és Xu egyaránt hangsúlyozzák, hogy nem egy újjáéledő kínai imperializmus mellett érvelnek, hanem hogy az általuk elképzelt tianxia "dekoncentrált" és "nem hierarchikus" lesz. Kína nem lenne vezető ország, hanem egyenrangúan állna más (nagy) országokkal. Az antiimperialista önkép felvázolását azonban megnehezíti, hogy a kínai kultúrának és hagyománynak kivételes státuszt tulajdonítanak. Xu ragaszkodik ahhoz, hogy Kínának globális nemzetként kell megfelelnie világtörténelmi küldetésének: "Kína kozmopolita hatalom, Hegel "világszellemét" hordozó globális nemzet. Felelősséget kell vállalnia a világért és az általa megörökölt "világszellemért". Ez a "világszellem" az új tianxia, amely egyetemes értékek formájában fog megjelenni". Hasonlóképpen, Zhao azt mondja, hogy Kína már magában hordozza a globálisan harmonizált világ csíráját: "Kína a tianxia "mikrokozmosza", mert Kína egy "világmintázatú állam", amely a tianxiát a saját struktúráján belülinek tekinti".
A szókimondó politikai filozófus és közéleti értelmiségi, Jiang Shigong még ennél is világosabban fogalmaz. Egy sinocentrikus "világbirodalom 2.0" felemelkedését jósolja, amely a jelenlegi angol-amerikai világbirodalom helyébe lép (lásd "超大型政治实体的内在逻辑" című esszéjét). Véleménye szerint, az ország politikai hagyományához tartozik, hogy Kína túllépjen a nemzetek szintjén, és a világ egésze nevében cselekedjen. "A klasszikus kínai politika mindig is a "világot a magáénak tekintő" univerzalizmusra törekedett, csak a "világ" és a "civilizáció" perspektívájával rendelkezett, nem pedig egy szűken vett nemzeti vagy etnikai perspektívával". Állítása szerint nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy egyetemes, a világot vezető Kína uralkodna más kultúrák, országok és politikai rendszerek felett, mert a kínai kultúra alapvetően nem uralkodó jellegű. A nyugati kultúrával ellentétben, amely mások rovására igyekszik érvényesíteni a saját álláspontját, a kínai kultúra harmonizálja az ellentéteket, legalábbis Jiang érvelése szerint (lásd a "哲学与历史" című esszéjét).
Ezzel szemben Jin Huimin irodalomteoretikus elutasítja ezt a fajta kulturális sovinizmust. Jin álláspontja szerint Kína akkor lesz valóban kozmopolita - vagy ahogy ő fogalmaz: egyetemes - nemzet, ha elfogadja, hogy csak egy nemzet a többi nemzet mellett, és lemond a kivételesség igényéről. Ironikus módon ezeket az igényeket nacionalistaként azonosítja. "Kína ... növekvő gazdasági, katonai és politikai befolyása nyomán a kulturális nacionalizmus kialakulásának tanúja. E kulturális nacionalisták számára a kínai kultúra messze felülmúlja nyugati társaiét: az előbbit az erények példaképének tekintik, míg az utóbbi romlott és hanyatlóban van" (Jin Huimin, Telos 195, 93-113). Az irónia itt az, hogy a Jin által nacionalistaként elutasított gondolkodók – közöttük olyan filozófusok, mint Jiang - valójában a nacionalizmus legyőzése érdekében a nemzet meghaladására törekszenek. Végeredményben az itt tárgyalt teoretikusok mindegyike ellenzi a nacionalizmussal, de hogy ez alatt mit értenek, az nagyon eltérő.
Összefoglalva, a kortárs kínai politikai diskurzusban a Kína, a nemzet és a világ kategóriái közötti kapcsolat komoly viták tárgyát képezi. Politikai és filozófiai szempontból sok minden mozgásban van. A XXI. században a felemelkedett Kínának ismét meg kell találnia a globális rendben betöltött szerepét, egy olyan rendben, amit képes lenne alapvetően alakítani, ami mély ideológiai kérdéseket vet fel. Kína csak egy nagy ország akar lenni a többi között? Lehet-e csak az? Elfogadna-e egy ilyen hétköznapi státuszt? Vagy Kína arra vágyik, hogy a világ példamutató nemzete legyen? És ha így van, egy milyen világé?
