A magánélethez való alapjogba való olyan súlyos beavatkozás, mint a bírói engedélyhez kötött lehallgatás, kiemelt kérdés az EJEB joggyakorlatában is.

Az EJEB gyakorlata már régóta fejt ki indirekt harmonizációs hatást a Római Egyezményben részes államok jogalkotása és jogalkalmazása terén egyaránt. A strasbourgi esetjog mind a jogalkotásra, mind pedig a jogalkalmazásra közvetlen hatással bír, a belső jog Egyezményben biztosított alapjogi minimum sztenderdek értelmezése útján. Az EJEB ítéleteinek eredményeként olyan közös minimumok formálódnak, közös értékek mentén, amelyek biztosítását a Bíróság, sőt a tagállamok kölcsönösen is elvárják valamennyi részes államtól. A büntetőeljárás területén az egyik ilyen közös minimum maga a bizonyítás törvényi szabályozása.

A Bírósága a titkos nyomozati eszközökkel kapcsolatos alapjogi követelmények tekintetében évtizedekre visszanyúlóan következetes gyakorlatot folytat, már a kilencvenes évekre kialakította mindazokat az alapelveket joggyakorlatában, amelyeket aztán az azt követő években az egyes ügyekben továbbfejlesztett. Alapvető követelményként a magánélethez való jog (8. cikk) kapcsán fogalmazott és fogalmaz meg alapvető elvárásokat a részes államokkal szemben. A Bíróság gyakorlatából világosan kirajzolódnak a szabályozás sarokpontjai: a 8. cikkben szereplő jogokkal (magán- és családi élet, lakás és levelezés tiszteletben tartása) kapcsolatban többször kimondta, hogy azok egy demokratikus társadalomban csak a 8. cikk 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozhatók  – ezen célok a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme. A szabályozásnak meg kell felelnie továbbá a jogállamiság elveinek is, és az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni: amikor a beavatkozást elrendelik, mialatt a beavatkozást végrehajtják és miután a beavatkozást befejezték, tehát végig kell követni az alkalmazás teljes „futamidejét” az ellenőrizhetőség jegyében. 

Ugyan az Emberi Jogok Európai Egyezménye kihirdetéssel a belső jog részévé vált, ez mégsem közvetlen jogalapot jelent, hanem az alapjogok értelmezéséhez nyújt segítséget biztosítja. Az EJEB határozata az eljárásban szereplő valamennyi félre, de csak rájuk nézve kötelező, a magyar bíróságok feladata pedig, hogy a hatáskörükbe tartozó ügyekben a hatályos jogszabályok alkalmazása során az Egyezményt ne sértsék meg. Az Egyezmény által biztosított jogok azonban megjelennek a jogrendszer egyéb instrumentumaiban is: ilyen a magánszférához, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog és az ezzel szoros összefüggésben álló információs önrendelkezési jog, amelyet az Alaptörvény VI. cikke biztosít, tehát a legfontosabb elvek a belső jog részévé válása nemcsak az EJEE révén, hanem alkotmányos szinten is megjelennek. 

A Kúriának az EJEE-vel összhangban az is kötelezettsége, hogy az egyezménysértés miatt benyújtott felülvizsgálati indítvány esetén eljárjon, és abban az esetben, ha az eljárás megismétlésére nincs szükség, akkor e rendkívüli jogorvoslatot az EJEB döntésének alapulvételével bírálja el. Amennyiben az EJEB egyezménysértőnek tartja a megtámadott jogerős ítéletet szabályozásbeli hiányosság miatt, úgy az alkalmazott jogszabály melletti további szabályozás szükségességét mondja ki, nem pedig azt, hogy maga az alkalmazott jogszabály feltétlenül egyezménysértő lenne. Amennyiben az egyezménysértés orvoslására új törvényi szabályozást alkot a jogalkotó, ezen új szabályozás alapján elbírált ügyekre nem lehet az EJEB vonatkozó határozatait automatikusan irányadónak tekinteni. Az egyezménysértő ítélet tehát nem az annak alapjául szolgáló jogszabályban rejlő problémát jelez feltétlenül – egy EJEE-vel összeegyeztethetetlen ítélet lehet akár a nemzeti szabályozásban rejlő hiányosság terméke is.   

            Arra nézve, hogy leplezett eszközök alkalmazására milyen cselekmények, illetve bűncselekmények esetén kerülhet sor, az EJEB gyakorlata is nehezen ad pontos iránymutatást, mert e körben a túlságosan merev, megszorító meghatározás nem reális elvárás. A Bíróság számos ítéletében foglalkozott a lehallgatás szabályozásának kérdésével: az egyik kiemelten fontos ítéletében, a Szabó és Vissy kontra Magyarország ügyben kiemelte, hogy a leplezett eszköz alkalmazásával érintettnek konkrét kapcsolata kell, hogy legyen az alkalmazás céljával (büntetőeljárás esetén a bűncselekménnyel). Kiemelten fontos továbbá az is, hogy ez a kapcsolat az engedélyező számára ellenőrizhető legyen. A Be.-ben ez a kitétel a következő fordulatokkal valósul meg: A bíróság felhívására a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv köteles a bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz alkalmazása során megszerzett, a felhívás időpontjáig a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv rendelkezésére álló adatokat nyolc napon belül bemutatni. A bíróság az alkalmazás meghosszabbítására vagy az alkalmazás kiterjesztésére irányuló indítványról hozott döntése során is vizsgálja a leplezett eszközök alkalmazásának törvényességét.

A Bíróság többször kifejtette már azt is, hogy az „előre láthatóság” (forseeability) is garanciális szempontú a leplezett eszközök szabályozási körénél – ez a rendészeti szabályozásban nehezebben definiálható, a büntetőeljárásban azonban az érintetti kör egyértelműen meghatározható. A magyar szabályozás is megfelel ennek, hiszen az érintetti kört a Be. 343. § (1) szakasza határozza meg: az előkészítő eljárás során bírói engedélyhez kötött leplezett eszközöket a bűncselekmény gyanújának megállapítása érdekében, azzal a személlyel szemben lehet alkalmazni, a) aki a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet, illetve b) akiről megalapozottan feltehető, hogy a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személlyel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatot tart. A bűncselekményi kör előre meghatározott mivolta pedig a Be. 234. §-ában foglalt felsorolás által garantált.

A magánszférához való jog korlátozásának ki kell állnia az alapjogkorlátozás alkotmányos megengedhetőségének megítélésére irányadó, háromlépcsős alapjogi teszt próbáját. Így első követelményként a korlátozásnak alkalmasnak kell lennie a kívánt cél elérésére (alkalmasság-teszt). Második lépcsőfokként a szükségesség követelménye abban az esetben teljesül, amennyiben a tervezett jogkorlátozásokat az említett célok elérése kényszerítően megkívánja, azaz olyan minősített fenyegetettség áll fenn, amelyek esetében a rendelkezésre álló eszközök alkalmazása nem vezetne eredményre (szükségesség-teszt). Harmadik elvárásként a tervezett korlátozások arányossága annak függvénye, hogy milyen alkotmányos garanciák érvényesülnek (arányosság-teszt). Jogkorlátozásra annak alkalmasságát és szükségességét megalapozó körülmények fennállása esetén is csak törvényben rögzített, szigorú és átlátható eljárási rendben, a magánszférába való beavatkozás minden részletkörülményére kiterjedő, megfelelő intézményes garanciák mellett kerülhet sor.

Azon személyek, akikkel szemben leplezett eszközök alkalmazására kerül sor, az Egyezmény alapján beperelhetik az államot a Bíróság előtt a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog (8. cikk); a tisztességes eljáráshoz való jog (6. cikk 1. bekezdés, valamint a 3. bekezdés d) pontja), továbbá a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértése (13. cikk) miatt. Utóbbi esetben az állam beperlésére azért nyílik lehetőség, mert az érintett tudta nélkül alkalmazzák a szóban forgó leplezett eszközt, ennek alkalmazásáról pedig nem szerez tudomást az érintett, tehát sérül a jogorvoslathoz való joga.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt alapjogok kikényszerítésére létrehozott Bíróság ítélkezési gyakorlata kapcsán munkál ki egy olyan irányvonalat, amely az Egyezmény szerződő államait köti, és amely az egyének magánszféráját védi egy közös minimum megalkotása révén. Az EJEB által kimunkált fő kritériumok a háromlépcsős alapjogi teszt (alkalmasság, szükségesség és arányosság) mellett az előreláthatóság, a megismerhetőség, az ellenőrizhetőség, és az ezekhez kapcsolódó törvényben rögzítettség – az ennek való megfelelést pedig esetről esetre vizsgálja a Bíróság. 

Felhasznált szakirodalom

  • Bakonyi Mária: A leplezett eszközök megítélése az EJEB joggyakorlatában
  • Czebe András: Fegyverek egyenlősége a digitális forradalom korában: a leplezett eszközök alkalmazásával összegyűjtött elektronikus adatok garanciális kérdései
  • Jancsó Gábor: Leplezett eszközök alkalmazása: titkos információgyűjtés az új büntetőeljárási törvényben
  • Kis László: Leplezett eszközökkel kapcsolatos bizonyítási tilalmak az európai és a hazai joggyakorlatban – a kölcsönös bizalom elve a tagállami bíróságok és az európai bíróságok párbeszédében
  • Parti Katalin: Az elektronikus kommunikáció titkos megismerésével kapcsolatos jogszabályi garanciák Magyarországon