Természetesen többnyire mind egyetértünk abban: jó, hogy vannak alapvető jogaink. Ennek ellenkezőjét, a jogfosztást, az alapvető jogok megtagadását mélyen elítéljük. Nyilvánvaló, hogy az emberi személy méltósága és a demokratikus berendezkedés játékszabályai egyformán megkövetelik bizonyos szabadságok meglétét. Ezzel együtt jár persze, hogy ennek pontos tartalmát tekintve már nincs egyetértés: a társadalom egy része alapvető jognak tekinti azt, amit a másik része jogfosztásnak tart.

A 21. században egyelőre úgy tűnik, hogy minden a jogok köré épül – emberi jogok, alapvető jogok, alkotmányos jogok köré. A diskurzust ezek a jogok dominálják, legyen szó társadalmi vagy politikai kérdésekről, nemzetközi kapcsolatokról, háborúról. A közélet és nemzetközi politika terén azonban a jogkövetelés már régen túllépett és nem csak a köz-, hanem a magánviszonyokat, akár a privátszféra legbelső részébe tartozó viszonyrendszereket is az emberi jogainkra, alapjogainkra való hivatkozás határozza meg. Minden vita jogvita és egyben alapjog-vita is.

Amikor felvetjük azt a kérdést, hogy mi a probléma az alapvető jogokkal, akkor nem azt kérdőjelezzük meg, hogy az emberi szabadság védelme, a demokratikus viszonyok fenntartása és az össztársadalmi jólét bizonyos alapvető szabadságok (jogok) tiszteletben tartását igényli. A kérdésfelvetés arra irányul, hogy jó-e az a társadalmi és nemzetközi rend, amelyben minden igény és érdek alanyi jogként vagy emberi jogként tűnik fel, a dolgok és cselekedetek megítélésekor minden más mérlegelendő szempontot (moralitást, vallást, racionalitást, hatékonyságot, közérdeket vagy akár a természetet) maga alá rendel az alanyi jogok mérlegelése, a jogok mentén való érvelés – „rights-talk”. Ezt a kérdést feszegeti tehát az Oxfordi Egyetem emeritus professzora, Nigel Biggar What’s wrong with rights? című könyve.

A mű címe azt sejteti, hogy a szerző szerint nincs minden rendjén a jogokkal, mielőtt azonban rátérnénk arra, hogy mi nincs rendjén, szót kell ejteni a könyv egyik meghatározó előfeltevéséről: az objektív moralitás létezőségéről. Amellett, hogy Biggar érvelését vállaltan meghatározza a keresztény gondolkodás, az objektív moralitás (morális realizmus), tehát egy, a joggal párhuzamosan, illetve azzal együtt és afelett létező normarendszer mellett letett voksát a jól ismert példákkal erősíti meg: egyrészt különböző kultúrákban az emberi értékek egymástól független, de mégis hasonló eredményekre jutó fejlődésével, másrészt azzal, hogy az erkölcsi realizmus elutasításával nem lenne morális alapja bizonyos igazságtalan (például faji megkülönböztetést alkalmazó) törvények visszautasításának.

Az erkölcsi objektivitásból a jogoknak különböző nagy kategóriái következnek Biggar alapján. Létezik elsősorban erkölcsi jog, ami megfeleltethető annak, ami minden körülmény figyelembevétele mellett az, ami erkölcsileg helyes (moral right/morally right). Ahogy a moralitás a természet, különösen az emberi természet állandóságából fakad, úgy az erkölcsi természetes jognak (natural right) tekinthető. Ezzel szemben a szubjektív jogok a jogrendszerből fakadnak, erejüket a törvény erejéből nyerik, tehát törvényes jogok (legal rights). A szubjektív jogok ezáltal jól körülírhatóak, szabályaik meghatározottak és érvényesülésüket a társdalom intézményrendszere biztosítja. Ezzel szemben a természetes jogok a társadalmi intézményrendszeren kívül maradnak, a természetes állapotban. Biggar hozzáteszi azt is, hogy a természetes jogok alatt sokszor egyébként azt értjük, hogy az adott jognak a jogrendszer általi biztosítását az erkölcs igazolja, megköveteli. Ha valamely jogra emberi jogként hivatkozunk, akkor Biggar szerint ezalatt azt értjük, hogy az adott jog kifejezetten az ember természetére (emberi méltóságára) vezethető vissza. Emellett egyes jogok esetén szokás alkalmazni az „univerzális” és az „abszolút” jelzőket – előbbi Biggar értelmezésében arra utal, hogy az adott jog minden jogi kultúrában és társadalomban biztosítandó, utóbbi pedig arra, hogy az adott jog érvényesülése nem tűr mérlegelést, soha és semmilyen körülmények között nem korlátozható és nem függeszthető fel.

Biggar részben annak szenteli a könyvét, hogy az emberi jogi diskurzus filozófiai hagyományát feltérképezze, illetve, hogy elemezze a szkeptikus szerzőket, így különösen Burke és Bentham munkásságát. Arra a következtetésre jut, hogy azok a javak, amelyeket a jogok révén a társadalmak védeni kívánnak, többnyire univerzálisak – különböző kultúrák egyaránt elismerik, hogy bizonyos emberi értékek védendőek. Az azonban, hogy ezeknek az értékeknek a védelmére milyen megoldást választanak, már történelmi vagy kulturális háttértől függnek. E tekintetben tehát az emberi jogok nem univerzálisak Biggar érvelése szerint – kulturális különbségek lehetnek a védelem módjában és mértékében, így akár abban, hogy a védelem például törvényi jogok biztosításával jár-e. Míg elismeri, hogy a jogok léte jár társadalmi haszonnal is, mivel a jogokat kiegyensúlyozó kötelességek arra emlékeztetik a társadalom tagjait, hogy tegyenek eleget kötelezettségeiknek (megadni mindenkinek, ami jár), addig kritikával illeti azt a hozzáállást, amelyben a jogok az erkölcsi ítélet alapját képezik. 

Biggar kritikája tehát elsősorban a moralitást és a jogot összemosó alapjogi fundamentalizmusnak szól, amely mögött egyfajta szekuláris vallásosságot vél felfedezni – olyan vallásosságot, amely más tényezőkkel nem hajlandó kompromisszumot kötni. A jogok biztosításának mérlegelése bár alapvetően morális kérdés, a felelős döntéshozóknak más tényezőkkel, kockázatokkal és a jog biztosításának árával is számolnia kell Biggar szerint (mint ahogy az erkölcsi jogok esetében sem azok abszolút jellegét, hanem inkább az adott helyzetben minden körülmény figyelembevételével megállapítható helyességét hangsúlyozza). A kérdés, hogy ki hozhatja meg ezeket a döntéseket? Biggar szerint ez sokkal inkább a politikailag elszámoltatható törvényhozás feladata lenne, mint a bíróságoké. Mivel a University of Oxford emeritus professzora az Alkotmánypolitikai Műhely által szervezett, nemzetközi bíróságokról szóló konferenciaegyik főelőadója lesz, érdemes most a bíróságok, nemzetközi bíróságok szerepével kapcsolatos álláspontjára koncentrálnunk.

Biggar tehát meglehetősen kritikus az alapjogi fundamentalizmus bírói útjával szemben – úgy látja, hogy a társadalom számára megnyugtató döntést úgy lehet a jogok kérdésében hozni, hogy biztosítjuk a beleszólás lehetőségét és a döntés megváltoztatásának lehetőségét is. Még úgy is inkább a törvényhozás kezébe helyezné ezeket a döntéseket, hogyha a törvényhozás egyébként felülírhatja az alkotmánybírósági döntéseket (és ez nem jogilag tilalmazott, csak politikailag kínos) – a kontinentális Európa országainak jelentős részében azonban a törvényhozásnak még ez a lehetősége sem adott (kivéve az alkotmányozó többséget persze). Szintén számos kritikát fogalmaz meg a nemzetközi bíróságokkal szemben: úgy látja, hogy a reálisnál jóval magasabb követelményeket támasztó nemzetközi rights-talk aláássa a jogok tekintélyét – és közvetve végül az irreális követelményeket támasztó nemzetközi bíróság autoritását kezdi ki. Biggar szerint a progresszívebb bírók generális rendelkezésekből különböző alapjogi követelményeket tudnak levezetni, amelyek, ha akár ideális körülmények között valóban kívánatosak is lehetnek, ezeket cseppet sem ideális körülmények között is erőltetik – mindez pedig politikai ellenállást, kulturális konfliktusokat eredményez, ami végső soron pedig a nemzetközi bíróságok intézményének egyébként is labilis bizalmi alapjait kezdi ki. Mindez pedig Biggar szerint nem csak a bíróságoknak, hanem magának a jognak az autoritását teszi próbára társadalmi szinten. Ezzel kapcsolatos véleményét pedig alaposabban is megismerhetjük majd Budapesten, mert a már említett „The purpose and limits of international courts” című konferencián Biggar a jogok, a progresszív bíráskodás és a nemzetközi bíróságokba vetett nemzeti bizalom összefüggéseiről fog előadni.

Bár mindezek meglehetősen borús képet festenek a jogokon alapuló jogi, erkölcsi és nemzetközi rend működéséről, ez azért nem jelenti feltétlenül, hogy a jogoknak és a jogok gyakorlásának ne lenne helye a társadalomban. A könyv tehát nem a jogok alapvető gondolatával szemben foglal állást, hanem inkább az azokat radikálisan abszolutizáló rights-talk ellen és a jogaink megfelelő gyakorlása (és mások jogainak tiszteletben tartása) mellett szólal fel. Arról győzné meg az olvasót, hogy ne a jogai abszolút és sérthetetlen mivoltát védje, hanem azokat a magasabb rendű erkölcsi törvénnyel összhangban gyakorolja, és ugyanígy teljesítse mások jogainak tiszteletben tartására való kötelezettségét – belátva egyszersmind azt is, hogy kötelezettségeink vannak a jogon kívül, azon túlmenően is. Sem egyéni, sem társadalmi szinten nem söpörhetjük félre a morális szempontokat a jogokra való hivatkozással.

Nigel Biggar: What’s wrong with rights? (Oxford University Press, 2020.)