A legrégebbi egyetemek gyökerei a tizenegyedik századig nyúlnak vissza. Bolognában 1088-ban, Oxfordban pedig 1096-ban hoztak létre oktatási központokat. Ezt követte Cambridge egy évszázaddal később. A Bolognai Egyetem különböző országokból érkező diákok csoportjaival indult, akik azért gyűltek egybe, hogy fizetség ellenében a teológiai, jogi és szabad művészeti oktatásban részesüljenek. Oxford és Cambridge ezzel szemben alapvetően monasztikus, a teológiai tanulmányoknak szentelt intézmények voltak. A diákok a hivatásukat követték, de nem egy modern értelemben vett karriert, hanem vallási elhivatást. A tudás megszerzésére való törekvés közelebb vitte az embereket Isten akaratának megértéséhez.

Az egyetemek feletti egyházi ellenőrzés csak a reneszánsz idején kezdett gyengülni, ekkor már a tantárgyak szélesebb körét kezdték el tanulmányozni. Egyetemek létesültek Európa-szerte (a Budapesti Egyetem elődje 1635-ben) és Amerikában (a Harvard 1636-ban). Később a felvilágosodás elhozta a világ racionalista, tudományos megértésének lehetőségét független tudományos kutatás révén. Új tudományágak jelentek meg, és a meglévő tudományterületek, például a filozófia és az orvostudomány, kibővültek és megújultak. Az az elképzelés, hogy az ember a tudás által tökéletesedhet, új lendületet adott az iskoláknak és az egyetemeknek.

A ma "klasszikusnak” nevezett oktatás híveire a bölcsességnek, mint legfőbb erénynek platóni eszménye hatott. Az angol egyetemeken csak a felvilágosodás vége felé alakult ki az oktatás "liberálisabb" felfogása, amely szerint a tanulás öncélú, az igazság keresése és az ismeretek bővítése nem vallási célzatú, hanem önmagáért való tevékenység. 

Mégis, miközben Angliában a liberális oktatás fejlődőben volt, Európában és Amerikában kihívásokkal kellett szembenéznie. Wilhelm von Humboldt német filozófus az oktatást "a nemzet, a kor és az emberiséggel szemben támasztott követelményekkel" összefüggésben vizsgálta. A nevelés célját a "Bildungban”, avagy önművelésben látta, amelynek célja az emberiség jobbá tétele. A mai napig érzékelhető feszültség alakult ki a liberális oktatás (mint öncél) és a kutatásközpontú (közjót szolgáló) felsőoktatás között. 

Az ipari forradalom korára a kutatásközpontú egyetem Humboldt-féle víziója vált meghatározóvá. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet 1782-ben alapították, és a világ legrégebbi ilyen jellegű intézményének számít. Az 1880-as évektől kezdődően egyre több olyan egyetemi intézmény jött létre, amelyet a tudományos oktatást készséggel támogató gazdag nagyiparosok finanszíroztak (1880-ban így alapították a Birminghami Egyetemet, amelyet nem sokkal később Leeds és Manchester követett). Az egyetemi címet azonban gyakran csak akkor kapták meg, amikor ezek az intézmények a tudományos ismeretek mellett a klasszikusabb tananyagokat is oktatni kezdtek.

A huszadik század elején a nemzeti gazdasági versenyképesség került előtérbe. Ekkor fogalmazódott meg az az elvárás az egyetemek felé, hogy járuljanak hozzá a szakképzett munkaerő biztosításához, és e cél megvalósításához állami finanszírozást biztosítottak. A diákok száma a második világháború kitöréséig folyamatosan nőtt. A háború után az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban egyre többen sürgették a felsőoktatás további bővítését. A hidegháború miatt a nemzeti versenyképességgel kapcsolatos aggodalmak ismét felerősödtek. De nem csak a nemzetközi színtéren, hanem az országon belül is fokozódott a nyomás: a nők, a munkásosztálybeliek és Amerikában a fekete diákok egyenlő hozzáférést követeltek az egyetemhez.

Az 1970-es évek gazdasági visszaesése felgyorsította a liberális felsőoktatás hanyatlását. A nemzetgazdasági célok mellett megjelent a "humán tőke" fogalma. Az oktatásra úgy tekintettek, mint a termelékenység és a jövedelmezőség növelésének lehetőségére az egyének és a nemzetek számára egyaránt. A huszadik század utolsó évtizedei már a "tudásalapú gazdaság" korszakát jelentették. Azóta is szilárdan tartja magát az a felfogás, miszerint az egyetemek feladata az, hogy a fiatalok számára olyan munkavállaláshoz szükséges készségek elsajátítását biztosítsák, melyek révén növelhetik jövőbeli bevételeiket. 

Ma a felsőoktatásnak három különböző, de egymást átfedő szerepe van. Először is, az egyetem tekinthető a munkavállalásra való felkészülésnek. Idővel az egy adott hivatáshoz szükséges speciális készségek oktatása helyett a "foglalkoztathatóság" jóval átfogóbb fogalma került előtérbe. Így még azok a tantárgyak is, amelyek látszólag kevéssé kapcsolódnak közvetlenül a szakmához (például a filozófia), a jövőbeli munkáltatók igényei szerint alakíthatók (a diákok közben megtanulhatják, hogyan kell prezentációt tartani vagy csapatban dolgozni). Ha az egyetemekre magánjavak gyarapítását szolgáló intézményként tekintünk, azaz ahol lehetőséget adnak arra, hogy az ember a saját humán tőkéjébe fektessen be a valamikori pénzügyi megtérülés érdekében, akkor könnyen indokolhatóvá válik az is, hogy a felsőoktatás finanszírozásának terheit magukra a hallgatókra hárítsák. Az Egyesült Királyságban 1998-ban vezették be először a tandíjat, de csak 2004-ben és 2012-ben emelték meg jelentősen. Ezen a ponton a hallgatókról mint "fogyasztókról" kezdtek el beszélni, akik kielégítő hallgatói élményt keresnek a piacosított felsőoktatási rendszerben.

A közelmúltban ez a nézet kezdett kiegészülni azzal a vélekedéssel, hogy a tanulók sebezhetőek és terápiás támogatásra szorulnak. Ez részben válasz a mentális egészségügyi problémákkal küzdő fiatalok növekvő számára, de ugyanakkor magának a felsőoktatásnak természetéből fakadóan stresszes jellegéből is fakad. A tanulmányok elvégzésének kötelezettsége (a határidők és egyéb elvárások betartása), valamint a tandíjból eredő adósságok miatti gondok egyaránt hozzájárulnak a hallgatók mentális jólétének vélt kríziséhez. Erre válaszul az egyetemek számos terápiás kezdeményezéssel élnek, amelyek közül a legismertebb a tanórán a diákok érzelmi reakcióit középpontba helyező "együttérző pedagógia".

Az egyetemeket arra ösztönzik, hogy a piaci keretekhez hasonlóan működjenek, és ügyfeleknek nyújtsanak szolgáltatást, így ma már egyfajta vállalkozásokként működnek. A legismertebb intézmények kiléptek a nemzetközi porondra, és igyekeznek magasabb tandíjat fizető nemzetközi hallgatókat magukhoz vonzani. Az Egyesült Királyságban ma már minden negyedik hallgató külföldi, s a legmagasabban rangsorolt egyetemeken ez az arány több mint 50%. Míg nem is olyan rég az egyetemek a hallgatói igények messzemenő kielégítésére törekedtek, addig mára oda jutottak, hogy a hazai hallgatókban a nyereséges üzlet hatékony működtetésének kerékkötőit látják.

Ma az egyetemek munkaerő-képzőhelyként, terápiás intézményként és üzleti vállalkozásként működnek. A diákokat ügyfeleknek, pszichológiailag sérülékenyeknek vagy éppen zavaró tényezőnek tekintik. Az e három megközelítés közötti feszültségeket gyakran a sokszínűségre, méltányosságra és befogadásra (angolul Diversity, Equity, Inclusion, röviden DEI) való elköteleződés révén igyekeznek feloldani. A DEI látszólag helyreállítja az egyetemek morális küldetését (bár ez a küldetés erősen átpolitizált és vitatott). Ez lehetővé teszi az intézmények számára, hogy irányításuk alatt tartsák az oktatókat és a hallgatókat, és a faji és nemi kérdésekben elfogadott gondolkodásmóddal összhangban álló tanítási és viselkedési formákat kényszerítsenek ki. Ily módon a diákokban konformitást, a kritikus gondolkodás fölé helyező viselkedési normákat alakítanak ki. A sikeres hallgatók az önszabályozást tanulják meg, és nem sok intellektuális elvárást fogalmaznak meg az egyetemmel szemben. Felkészítik őket a DEI-kezdeményezések által hasonlóan szabályozott munkaerőpiacra való belépésre.

A felsőoktatás mára messze eltávolodott a tanulást öncélú tevékenységnek vagy az emberiség javát szolgáló tudásszerzésnek tekintő liberális felfogástól. A sokféleség, a méltányosság és a befogadás dominanciája, valamint az ezeket az elveket övező tisztelet teljesen ellentétes a szabad kutatással és a tudományossággal. Ahhoz, hogy az egyetemek a következő évszázadban is fennmaradjanak, vissza kell állítanunk a bölcsességnek, mint fő erénynek platóni eszményét.