Önmagáért való cél
Mindenekelőtt az oktatás eredendő értéket képvisel. Önmagáért való célnak kell lennie, nem pedig egy jövőbeli munkahely megszerzését, a nemzeti jóléthez való hozzájárulást, a megélhetést, a társadalmi beilleszkedést, a sokféleség nagyobb tiszteletben tartását, vagy egyéb, az évek során felmerült számtalan külsődleges cél elérést szolgáló eszköznek. Az oktatásnak nem lehet előre meghatározott kimenetele. A tanárok ismereteket közvetítenek és tanulásra ösztönöznek, de hogy a gyermekek ebből mit fognak fel, és felnőttként majd mit kezdenek ezzel a tudással, azt csak ők maguk dönthetik el.
Ily módon az oktatás „szabadelvűnek” nevezhető. Ahogy a filozófus Michael Oakeshott kifejti, „felszabadult a különböző igények kielégítésének zavaró feladata alól”. Ezért az oktatásnak sohasem szabad „relevánsnak” lennie. A szociológus Frank Furedi szavaival élve: „Az oktatás nem redukálható, és nem is szabad, hogy redukálható legyen a tanulót közvetlenül érintő eszmékre - az oktatás lényege az, hogy a mások által távoli helyeken és gyakran eltérő történelmi körülmények között nyert tapasztalatok révén szerzett ismereteket és felismeréseket átadjunk.”.
Az osztályteremben elsajátított ismeretek lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy egyéni tapasztalataikat tágabb összefüggésben értelmezzék, és ne csak egyénként, hanem egy közösséghez és az emberiséghez tartozóként ismerjék fel magukat. Az oktatás tehát képessé teszi az embereket a gondolkodásra. A felnőttek felelőssége a gyermekek oktatása, egyszerűen azért, mert jobb nekik, ha tanulnak, mintha nem tanulnának. A mentális izmok edzése az emberek számára ugyanolyan fontos, mint a test megmozgatása.
Szellemi örökség
Az oktatás önmagáért való cél, de ez nem azonos az elvont „gondolkodási készségek” elsajátításával vagy a „tanulás megtanulásával”. Műveltnek lenni annyi, mint tudni valamit. Az oktatásnak tartalma is van. A tanár elsődleges feladata nem az, hogy különféle pedagógiai trükköket vessen be, hanem hogy a világban fellelhető ismeretek összességéből kiválassza azt, ami érdemes arra, hogy továbbadjuk az új nemzedéknek. Ezt a szellemi örökséget kell megismertetniük a gyermekekkel.
A tanítandó ismeretek kiválasztásának feladatát többféleképpen is meg lehet közelíteni. A szociológus Emile Durkheim a vallás kapcsán különbséget tesz a „szent” és a „profán” között. A szent elkülönül a mindennapi élettől, szemben a profánnal, amely hétköznapi és földhözragadt. Ugyanígy tekinthetünk az oktatásra is. Az iskolának olyan helynek kell lennie, ahol a gyermekek olyan szent tudással találkoznak, amelyet a mindennapi életük során nem tudnak elsajátítani. XXI. században a gyerekek úgy nőnek fel, hogy mindennapi tapasztalatainak részeként a megtanulhatnak például főzni, biciklizni, okostelefont használni vagy élvezni a rap zenét. Azonban kevésbé valószínű, hogy megismerkednének a víz atomi összetételével, az első világháború okaival, Shakespeare Lear királyának tragédiájával vagy az algebrai egyenletekkel, ha nem részesülnének céltudatosan megtervezett, felnőttek által irányított oktatásban.
Matthew Arnold költő és oktatási szakember arról írt, hogy mennyire fontos „megismerni és széles körben terjeszteni a nagyvilágban eddig elértek legjavát”. A tanárok az adott téma szakértőiként felmérik a már megismert dolgok igazságát és szépségét. Az oktatás tehát a kulturális örökség átadása, vagy Arnold elhíresült szavait idézve, „a nagyvilágban eddig gondoltak és mondottak legjavának” továbbadása.
A meglévő tudásból való válogatás folyamata az oktatást a múlthoz képest pozícionálja. A nagyvilágban eddig gondoltak és mondottak legjava az, ami már kiállta „az idő próbáját". Az oktatásnak az is része, hogy a felnőttek felmérik a múlt birodalmát, hogy meghatározzák, milyen kulturális örökséget kívánnak átadni a következő generációnak. Ahogyan Hannah Arendt fogalmaz: „Mivel a világ öreg [...] a tanulás elkerülhetetlenül a múlt felé fordul”.
Generációk közötti társalgás
A múltra való összpontosítás azt jelzi, hogy az oktatás nemzedékek közötti tranzakció, a tudás átadása egyik nemzedékről a másikra. Arendt világossá teszi, hogy erre a folyamatra a megszületés ténye miatt van szükség - a gyermekek egy olyan világba születnek, ami már érkezésüket megelőzően is létezett, és ami haláluk után is folytatódni fog. „A világ, amelybe a gyermekeket bevezetik [...] egy régi világ, vagyis egy már korábban létező világ” - írja. Más szóval, mivel a világ nem kezdődik elölről minden új nemzedékkel, ezért a felnőttek felelőssége, hogy átadják a gyermekeknek az ő születésük előtti világról való ismereteket. Az oktatás egy formális eszköz, amelynek segítségével az idősebb generáció megismerteti a gyermekekkel az ő megérkezésük előtti világot. Mivel a hangsúly a múltból származó tudás átadásán van, az oktatást „konzervatív feladatként” jellemezték abban az értelemben, hogy a társadalom kulturális és szellemi örökségét kívánja „konzerválni”, azaz megőrizni az új generáció tudatában. Nicholas Tate oktatási szakember ezt úgy írja le, mint „a folytonosság és a hagyomány melletti ésszerű elkötelezettséget”.
Oakeshott ugyancsak egyfajta nemzedékek közötti társalgásként határozta meg az oktatást, ahol a különböző alanyoknak saját nyelve és eszköztára van a világ értelmezésére. A társalgás „nyelvét”– fejti ki Oakeshot – nem kortárs kommunikációs eszköznek, hanem a gondolkodásba való befektetésnek, illetve az észlelések és analógiás megértések lenyomatának tekintik. Ily módon az oktatás egyfajta bevezetés vagy beavatás egy kulturális, nyelvi és szellemi közösségbe, egy olyan folyamat, amely magában foglalja a felnőtt és a gyermek közötti kapcsolatot, ahol a felnőtt megismeri a gyermek erősségeit és gyengeségeit, érdeklődési körét és preferenciáit, hogy a lehető legjobban biztosítsa sikeres beavatását.
Az oktatás célja azonban mindig túlmutat az egyes gyermekek szükségletein. A tanár sokkal inkább tartozik felelősséggel a világért, a világ megismeréséért, mint a gyermekek jóllétéért. A világhoz való kötődésünket a nemzethez való tartozásunk közvetíti; a tanárok által közvetített tudás és kultúra legtöbbször a nemzeti hagyományokon alapul. A nemzet pedig az oktatáson keresztül egyesíti a különböző identitású és hátterű embereket. Ahogy az amerikai pedagógus E. D. Hirsch írja, a gyerekeknek „el kell sajátítaniuk a nemzet közös tudását és szókincsét, a közös helyesírást, kiejtést és a felnőttek világának nyilvános szférájában érvényesülő egyéb konvenciókat”.
Morális feladat
Végül az oktatás az értékek megismertetésével foglalkozik, és ezért morális feladat. Miközben bíráljuk az oktatás átpolitizálódását, annak nem az értékmentes tanítás az ellentéte. A tudás átadása és a gyermekek tanulásra való ösztönzése természetszerűleg összekapcsolódik bizonyos értékek, nevezetesen a tudás iránti megbecsülés előmozdításával. Oakeshott több, az oktatás révén kialakított intellektuális erényt is meghatározott. Ezek közé tartozik az „érdek nélküli kíváncsiság, a türelem, az intellektuális becsületesség, a pontosság, a szorgalom, a koncentráció és a kételkedés”, a hajlandóság a „bírálat elfogadására”, valamint az „igazság és az igazságosság szeretete”.
Ahogy Arendt megállapítja: „a nevelés az a pont, ahol eldöntjük, hogy szeretjük-e a világot annyira, hogy felelősséget vállaljunk érte, és ezzel egyidejűleg megmentsük attól a pusztulástól, amely a megújulás, az új és a fiatalok eljövetele nélkül elkerülhetetlen lenne”. A tanárokkal szemben támasztott elvárások jóval túlmutatnak az osztályteremben előttük álló egyéneken. Különleges szerepet töltenek be a társadalom egésze szempontjából. Ez a felelősség teszi az oktatást morális feladattá.
