Foci: amihez (majdnem) mindenki ért
Közismert, hogy a focihoz – az egykori igazságügyi minisztert, Dávid Ibolyát kivéve – mindenki ért. A drukkerek mindig jobb csapatot tudnának összeállítani, mint az edzők és a szövetségi kapitányok, látják, hogy kit mikor kell lekapni a pályáról, érzik, hogy melyik kispados fogja hozni a mai meccset, ha becserélik. Tudják, hogy kit lenne ideje visszavonultatni, és melyik játékost muszáj megszerezni a helyére a következő idényre. Lesz ötletük az edző személyére is, mert vannak közöttük rosszak és jobbak. Persze előbb-utóbb úgyis meneszteni kell őket, mert a drukkerek bölcsességéhez a legjobb szakvezetők sem érhetnek fel. A drukkerek természetesen elfogultak, de a bírónál garantáltan hamarabb észreveszik és ordítják a kezezést, a büntetőt vagy a lest, s még arra is tudnak közben figyelni, hogy a sporinak mikor kell menthetetlenül bejelentkeznie a szemészetre. Ki akarna ezek után játékvezető vagy edző lenni?! Egy magára kicsit is adó drukker sohasem, még jó fizetésért sem vállalna ekkora visszalépést.
Politika: ahol a nézők is beszállhatnak
Pedig a politikai meccseket nehezebb követni, mivel a nyugatias politikában nem csak két csapat játszik: általában több csapat van egyszerre a pályán, ahová – a kiterjedt szabadságjogoknak köszönhetően – a drukkerek is beszaladhatnak. Sokan be is szállnak saját csapatuk oldalán, néha szurkolói mezben, máskor civilben (a rafináltabbak pedig olykor idegen mezben szállnak be, hogy a másik csapat teljesítményét egy-egy büntető vagy öngól összehozásával leronthassák – így segítve valódi csapatukat). Olyan is gyakran előfordul, hogy a csapatokkal nem szimpatizáló vagy a játékkal elégedetlen nézők is mezt ragadnak, és saját csapatot vagy csapatokat alakítva, ők is betódulnak a pályára. A berohanók között – amint a politikai cikkek alatti kommentekből is látszik – vannak, akik jól látnak a pályán, akadnak igazi spílerek, tehetséges és tehetségtelen fanatikusok, szabályokat sem ismerő lelkes amatőrök, született antitalentumok. Lehet, hogy a pályán csak kergetik a bőrt, és labdába se rúgnak, de az is előfordulhat, hogy – meglepetésre – lefocizzák a rutinosabb, összeszokottabb, de fáradó csapatokat a pályáról. Már azzal is befolyásolhatják az eredményt, ha beállnak a kapu elé, vagy ha zavarják a csatárokat a góllövésben.
Ki nyerte a meccset? Szavazzunk!
Amikor vége politikai meccsnek, és kialakult a pályán az eredmény (ami a fociban ugye dönt a pontokról és a továbbjutásról), akkor a politikában a játékosok, a sporik, a nézők és a meccstől távol maradók mindannyian szavazhatnak, hogy mi is egyen a végeredmény, azaz ki nyerjen (ki jusson be a parlamentbe, ki kerüljön kormányra). Döntésük megerősítheti a pályán elért eredményt, de akár meg is fordíthatja azt: a szavazatokat nem köti a gólok száma.
Rájuk nem csak a politikában is meglévő indulatok (szimpátia és antipátia, rajongás és gyűlölet, öröm és csalódás, bizalom és félelem, stb.) gyakorolhatnak nagy hatást, hanem azok a vélemények is, amelyeket szurkoló ismerőseiktől, pártos és pártatlan szakkommentátoroktól, elemzőktől és tudósoktól hallanak. Akiknek fontos, hogy szavazzanak, akiknek kedvük szottyan, akik ráérnek, akik megszokták, s akiket rábeszélnek, azok döntenek a meccs végeredményéről, a továbbjutó csapat(ok)ról.
Miért nem nyer mindenki a totón?
A fociban a pályán látott teljesítmény többnyire összefügg a csapatok értékével, felkészültségével, formaidőzítésével, a játékosok tehetségével, küzdőképességével és csapategységével, a mögöttes szakmai stáb tudásával és munkájával, a taktika sikerességével. A tehetősebb csapatok játékoskerete általában drágább és jobb focistákból áll, a cseréik is közel ugyanolyan erősségűek. E klubok népszerűek a tehetséges fiatalok körében, a hiányposztokra is könnyen tudnak igazolni. Magas színvonalú a játékosok szakmai, fizikai, orvosi felkészítése, és kiváló az edzésekhez szükséges infrastruktúra. A meccsekre sok néző jár, jó a hangulat, jelentősek a jegyeladásokból, a kiskereskedelemből és a televíziós jogdíjakból származó bevételek, a merchandising és a szponzori összegek. Ezekből természetesen további jó játékosokat lehet igazolni, akikkel fenn lehet tartani a klub előkelő státuszát.
Vannak nagyon erős és gazdag klubok, s vannak szerényebb lehetőségekkel bírók. Létezik ugyan átjárás közöttük, de nehéz az elitbe bekerülni és ott megragadni, pedig nekik a győzelmekből is sokkal több jut. Néha előfordulnak ugyan meglepetések, mert a nagyoknak is lehet rossz napjuk, s mert a kicsik – szervezettséggel, futással, küzdéssel, szívvel-lélekkel, taktikával, szerencsével – jobb csapatokat is legyőzhetnek, de a bajnoki trófeák és a kupagyőzelmekért járó serlegek elvétve kerülnek eliten kívüli csapatok vitrinjébe. S még ha eltekintenénk a totógyilkos eredményektől, akkor sem könnyű telitalálatot elérni, hiszen a hasonló szintű csapatok egymás elleni eredménye kifejezetten sok tényezőtől függ. A körültekintő totózó tudja, hogy melyik csapat milyen formában van, kik várhatók a kezdőbe, kikre nem számíthat az edző sérülés vagy eltiltás miatt. Azt azonban ő sem tudhatja, hogy a meccs előtt melyik játékosnak volt nehéz éjszakája, esetleg ki veszett össze aznap a barátnőjével vagy a társaival, kik akarják megbuktatni az edzőjüket, vagy kit nem érdekel az eredmény (mondjuk egy zsebében lapuló előszerződés miatt). Azt sem lehet sejteni, hogy melyik stáb készül jó taktikával, hogy észreveszi-e a bíró a kezezést, befújja-e a büntetőt, és a kapufáról kifelé vagy befelé vágódik-e majd a labda. Ezért a totón sem sok a telitalálat (bár kétségtelenül több, mint a vakszerencsén alapuló lottójátékokon), noha sok focit szerető és értő drukker játszik rendszeresen.
Politikai totó és a politika rejtelmei
A nézők beavatkozása miatt a politikai totóban még nehezebb a telitalálat. Segít, ha meg lehet előtte kérdezni a szavazókat, hogy kire fognak szavazni, de akkor sem árt figyelembe venni, hogy általában többen ígérik részvételüket, mint ahányan valóban elmennek szavazni; hogy többen említik az uralmon lévő pártot, mint ahányan tényleg rá szavaznak majd; hogy a szélsőségesnek tartott pártok szavazói gyakran nem merik megvallani pártszimpátiájukat; s hogy még az utolsó pillanatban is történhetnek olyan események, amelyek befolyásolhatják a választókat.
A szavazók szemében egy jó szónok is lehet rossz politikus, és egy tisztességtelen ember is lehet népszerű jelölt. Választásokat nyerhetnek nem szimpatikus emberek, szervezet és forrás nélküli, vagy éppen korrupt pártok is. Van, amikor a látszat fontosabb, s van, amikor a teljesítmény. Munkával, gyakorlással, színfalak mögötti felkészítéssel érdemben javítható a fellépők teljesítménye és megítélése, bővíthető és aktivizálható a pártok szavazóbázisa, de így is sok külső és ismerhetetlen tényező befolyásolhatja a végeredményt. És ez a politika egyik legkönnyebben kutatható területe…
Ezzel szemben a politika kulcsának számító hatalomról vajmi keveset tudunk. Léteznek általános bölcsességek, a politológusoknak van elképzelésük a hatalom természetéről és működéséről, de a színfalak mögötti játszmákról, politika és kormányzás mélyebb összefüggéseiről, a döntéshozók tényleges motivációiról, a választók pályára futási szándékáról, várható cselekedeteiről és azok hatásáról korlátozottak az ismereteink. A politikai szereplők mozgását nehéz követni, a meccseket nem könnyű átlátni. 1946 januárjában a Princeton Egyetem egyik rendezvényén Einsteinnek szegezték azt a kérdést, hogy ha az atom szerkezetét fel tudtuk találni, akkor miért nem tudunk olyan politikai eszközt kitalálni, amellyel megóvhatnánk magunkat attól, hogy az atom elpusztítson bennünket? Einstein erre azt válaszolta: „Egyszerű, barátom. Azért, mert a politika bonyolultabb a fizikánál.”
A szerző közgazdász-politiológus, habilitált egyetemi docens, az MCC Társadalomtudományi Iskolájának vezetője.
Borítókép: FT (Harry Haysom)
