Van egy probléma, amely évtizedek óta kihívást jelent a medvebiológusok számára: az égegyadta világon mégis hogyan különböztessünk meg két grizzly medvét? Szinte mindegyiknek megvan az a jellegzetes edény alakú orra, a nyakán található púp hatalmas ásóizmokkal, és hosszú, hajlított karmok, amelyek akár 15 centiméter hosszúak is lehetnek.
Én, aki az elmúlt 15 év nagy részét a kanadai vadon mélyén töltöttem természettudományi munkával, és aki a világ minden tájáról turisták kis csoportjait utaztattam a helyszínre, hogy vadon élő grizzlymedvéket láthassanak természetes élőhelyükön, együtt érzek a biológusokkal.
Még meglehetősen közelről is hihetetlenül hasonlóak lehetnek a grizzlyk, és már meg sem tudom megszámolni, hányszor lepődtem meg olyan eseteken, hogy egy medve, amiről azt hittem, hogy már ismerem, végül teljesen más állatnak bizonyult.
Régebben a biológusok sajátos ódivatú módszerrel különböztették meg az állatokat. Ravasz csapdákat állítottak hálókkal és csalikkal, majd amikor elkapták a medvét, akkor egy bot végére erősített nyugtató adaggal elkábították, miközben a medve ide-oda kapálózott. Miután a medve elkábult, a biológus vérmintákat vett, megmérte a súlyát, kihúzta az egyik fogát (ez az életkor megállapításának egy módja), majd rádiójeles „gallérral” jelölte meg, amelyet kis repülőgépeken tárolt adóvevővel lehetett bemérni, amikor a medve feltételezett helye felett köröztek.
Ez a módszer – még a legjobb esetekben is – meglehetősen brutálisnak bizonyult, különösen az érintett állat szempontjából.
A csapdába ejtés puszta átélése annyira nagy hatással volt a medve későbbi viselkedésére, hogy rosszul befolyásolta azokat az adatokat is, amelyeket felgallérozva szolgáltatnia kellett volna.
Egyszer egy hetet töltöttem egy medvebiológussal, aki pontosan ezt a munkát vállalta. Csaliként tehénvért használtunk. A vérhez képest egy úton elgázolt borz teteme is rózsás illatú. Egy lerobbant lakókocsiban laktunk, szóval igen büdös, fáradságos és hálátlan üzlet volt.
A medvék szerencséjére végül kifejlesztettek egy másik technológiát, amely már kevésbé brutális. A DNS-elemzés esetében ahelyett, hogy valóban elkapnának egy medvét, elég volt csalit állítani, amit szögesdróttal fogtak körül. Amint a medve a csalétket megközelítette – a döglött hódszag bizonyult kedvencnek –, tudtán kívül néhány pamacs szőrt hagyott a dróton. Ezt aztán el lehet küldeni a laboratóriumba elemzés céljából, ami viszont – nem túl meglepő módon – nem olcsó mulatság.
Sok éven át viszont nem volt más lehetőség. Képzelhetik tehát az izgalmamat, amikor Mel Clapham, egy fiatal grizzlytudós, a Brit Columbia-i partvidékről felkeresett úgy öt éve, és megkérdezte, hogy szeretnék-e segíteni a medvék újfajta megfigyelésének kidolgozásában.
Mivel történetesen tulajdonomban volt egy kis erdei szállás az érintett megye egyik távoli, belső völgyében, tökéletes partnernek bizonyultam a projektben, amelynek célja a lehető legtöbb fotó és a lehető legtöbb videó gyűjtése volt a medvékről.
Már csak arra volt szükség, hogy a szállás néhány ezer dollárt „kiköhögjön” évente, hogy aztán Mel felügyelete alatt elkezdődhessen a kamerák gondos elhelyezése olyan nyomvonalakon, ahol a medvék járni szeretnek. A szövetségi kormányt annyira lenyűgözte a hölgy javaslata, hogy beleegyeztek a projekt társfinanszírozásába. Miután a képeket és a felvételeket összegyűjtöttük, a munka további részét, ha Mel elmélete igaz, már a számítógépeknek kell elvégezniük. A hölgy két szoftverfejlesztőt talált Kaliforniában, akik szívesen segítettek „pro bono”.
A megérzés, amely alapján Mel és a fejlesztők dolgoztak az volt, hogy ha az arcfelismerő szoftver képes működni emberek, kutyák és néhány más állat esetében, akkor miért ne működhetne medvéken is. Mindannyian tudtuk persze, hogy egy medve szőrös arca sokkal nehezebbé teszi ezt az emberek elemzésénél, de ha működne, akkor végre egy intelligens, 21. századi és rendkívül megfizethető módszert találnánk a medvék azonosítására és számolására.
Éppen akkortájt állítottuk fel első kameráinkat, amikor Mel felkeresett minket ezügyben. A vad grizzlymedvék megfigyelésének egy évtizedes tapasztalatát felhasználva segíteni tudtam Melnek, hol érdemes vizsgálódni. Az adatok egyik kritériuma az volt, hogy a kameráknak nem oldalról, hanem frontálisan kellett lekapniuk a medvéket ahhoz, hogy a szoftver működjön.
Szinte azonnal elkezdtek használható felvételek befutni hozzánk. Hamar rájöttem (még ha a projekt soha nem is érte el minden magasröptű célját), hogy aranybányára leltünk. Míg korábban csak sejteni tudtuk, melyik állat melyik utat használja, most grizzlymedvéket, fekete medvéket, jávorszarvasokat, vapitiket, pumákat, farkasokat, sok-sok szarvast és még egy hódot is láttunk.
Ahhoz, hogy még egy szintet adjunk a kutatási anyagunkhoz, elkezdtem behatóbban tanulmányozni az állatok nyomon követésének tanát is. Sok száz órás tanulás után a két legjobb természetkalauzommal leutaztam az Egyesült Államokba, és mindannyian megszereztük a vadállat-nyomkövető tanúsítványt.
Amikor a múlt hónapban Mel végre közzétette a fényképes vizsgálat eredményeiről szóló két cikkét, az eredmények nagyot szóltak. A tanulmány a medvék 84 százalékos pontosságú beazonosítását tartalmazta. Ez az arány idővel és több adattal csak javulni fog.
Bombaként robbant be a hír a medvebiológiai világban, de más orgánumok is felkapták a történetet. A The New York Times hosszú cikket közölt a témában. A Canadian Broadcasting Corporation és még többen mások is megfuttatták a hírt saját felületükön. Az élvonalbeli technológia és a grizzlymedvék együttes sztorija túl jónak bizonyult ahhoz, hogy ne hozzák le.
Évek óta 100 dollárt kérünk minden vendégtől, aki az erdei szálláshoz érkezett, ami minden évszak végén pénzt biztosít számunkra a medvetudomány népszerűsítésére, valamint a hatékonyabb állatvédelem iránti lobbira.
Eddigi legnagyobb eredményünknek az számít, hogy 2017-ben betiltották a grizzlymedvék vadászatát Brit Columbiában. De kaptunk forrásokat Vilmos herceg Királyi Alapítványától is, hogy mentális traumával küzdő katonai veteránokat szállásoljunk el a vadonban természetterápia céljából.
Mostanra úgy tűnik, hogy egy másik projektünk is megtérül. A szoftverhez eddig felhasznált adatok nagy része nem tőlünk, hanem partmenti gyűjtőoldalakról származtak. A finanszírozásunk viszont döntő jelentőségűnek bizonyult. Egyúttal a jövő év végén Mel egy új tanulmány kiadására készül, amelyben a tervek szerint már saját adatokat közöl.
A szoftver nyílt forráskódú és ingyenesen használható lesz, ami a medvevédelem szempontjából komoly áttörést jelent majd.
A szerző korábban haditudósító, újságíró, jelenleg Budapesten az MCC Média Iskolájának vendégoktatója.
Borítókép:smithsonianmag.com
