Vadonélő medvével először egy gyönyörű, a napon meleg, de a fölénk magasodó cédrusok és fenyők árnyékában mégis hűvös délutánon találkoztam a nyugat-kanadai Jasper Nemzeti Parkban. Az állat minden előzetes jel nélkül tört ki egy bokor mögül, tőlem alig tíz méterre. Ledermedtem. Kisebb fajta állat volt, nem grizzly, hanem egy úgy nevezett fekete medve. Nem akart támadni, de még csak érdeklődést sem mutatott irántam. Gyakorlatlan szemeimnek azonban sokkal nagyobbnak tűnt, egy igazi fenevadnak, amelynek csak egy célja lehetett velem a Sziklás-hegység ezen lakatlan zugában...

Természetesen elolvastam a környékbeli táborhelyeken kihelyezett medvékkel kapcsolatos biztonsági felhívásokat.

Az üzenet egyértelmű volt: ha medvével találkozik, ne essen pánikba.

Soha ne fusson el, mert az az állatot az üldözésére késztetheti. Álljon egyhelyben. Mérje fel a helyzetet. Ha a medve közeledik, ne mozduljon. Még azt is tudtam, hogy kevés medve agresszív és Észak-Amerikában rendkívül csekély a támadások száma.

De ez most velem történt. Szemtől szemben álltam életem első vadon élő medvéjével. Éreztem, hogy a szám remegni kezd. Acélos lelki erőm lassan elhagyott és remegtem, mint egy faág a viharban. A félelemtől összeszorult a torkom és a szívem hevesen dobogott. Rápillantottam a tőlem jó tíz méterre álló lakóautómra. És akkor, a vak pánik közepette, minden, amit a medvékről valaha olvastam köddé vált. Megfordultam és a furgonhoz rohantam. A kis medve pedig visszacammogott a bokrok közé.

Igaz, hogy a medvék erősek és rendkívül gyorsak. Rövidtávon a medve sebessége egy versenylóéval vetekedhet. Izomtömegük nagyobb, mint az emberé. Egy azonos testtömegű medve nagyjából háromszor olyan erős, mint egy ember. Kivételesen kifinomult az orruk, tele több ezer szaglóreceptorral. Jó a szemük és a fülük. Minden ragadozó képességük ellenére, a medvék általában békés és kockázatkerülő állatok. Addig ők is inkább elkerülnek minket, amíg nem jelentünk veszélyt a kölykeikre, nem viselkedünk támadólag, vagy nem próbáljuk meg elvenni az eleségüket.

Az elmúlt 50 évben évente átlagosan alig több mint két embert öltek meg a medvék Észak-Amerikában. A házi kutyák ezzel szemben évente százak halálát okozzák.

Statisztikailag nagyobb a valószínűsége annak, hogy úgy haljon meg valaki, hogy egy lapos képernyős televízió a fejére esik, mint annak, hogy egy medve ölje meg.

A második találkozásom egy medvével (immáron grizzlyvel) az első után néhány hónappal történt. Amikor egy októberi délutánon egy távoli völgyben befordultam egy kanyarban, a széles ösvény közepén egy medve ült. Annyira teleette magát almával, hogy alig tudott elmozdulni az almafa alól. Ismét megdermedtem. Pedig ez a medve inkább komikusnak tűnt, de fenyegetőnek biztosan nem. Vakaródzott és morgott, megpróbált valahogy álló helyzetbe kerülni, de azután a rengeteg elfogyasztott gyümölcs után ez túl soknak tűnt számára. Végül ismét lerogyott, és csak ült a földön. Az évek során ez a medve az életem szerves részévé vált. Korai medve-ismereteim nagy részét Almának köszönhetem. Így neveztük el a gyümölcsről, amiből annyira szeretett lakmározni. És e találkozó után döntöttem úgy, hogy medveles-vezető leszek.

A szakma megtanulása időbe telt. Számtalan könyvet elolvastam, néhányat vadász-telepesek írtak a 20. század elején. Konzultáltam medve szakértőkkel. Elvégeztem egy tanfolyamot a medve viselkedéséről. Aztán elindultam az erdőbe, és több éven keresztül több ezer órát töltöttem a medvék megfigyelésével. De egy medvével sem töltöttem annyi időt, mint Almával. Jó tanár volt. Időnként tőlem néhány méterre sétált el teljes nyugalommal. Máskor, különösen, ha épp zsákmányt ejtett, vagy ha úgy érezte, hogy körülfogták, vadabbá vált, fújtatott és nyugtalanul forgatta a fejét közeledésem első jeleire. Megtanultam figyelni a füle helyzetére, a szája finom nyitására és becsukására, testtartásának merevségére, a hangulatáról és szándékáról árulkodó jelekre.

Fotó: wildbearlodge.ca

Néhány évvel később Almának két kölyke született. Évente visszatértek a völgybe, ahol éltem, hogy lazacot fogjanak. Addigra már profi túravezető voltam, és azzal kerestem a kenyeremet, hogy vendégeimet kivezettem a vadonba, hogy a grizzly medvéket természetes élőhelyükön láthassák. Eközben Alma afféle hírességgé vált. Képe a legközelebbi város fotógalériáiban lógott. Egyszer egy barátom által készített időtlen fotónak köszönhetően a The Wall Street Journal címlapjára került. És amikor éppen másodszorra voltak kölykei, egy vadász lelőtte. Azon az őszön a bocsok egyedül tértek vissza. Még mindig kicsik voltak, elveszettnek és bizonytalannak tűntek.

Alma halála kevésbé fájt volna, ha természetesen múlt volna ki. Az élet körforgásával, még ha néha könyörtelen is, szinte minden nap találkoztam. A sólymok megették az énekesmadarakat, a pumák megették az őzeket, a farkasok és a pumák a hócipős nyulakat. De csak azért lelőni egy medvét, hogy trófeaszőnyeg legyen belőle, merő pusztításnak tűnt. Eleinte dühös voltam, és úgy éreztem, megfosztottak valamitől. De a harag önmagában nem vezet sehova.

Végül úgy döntöttem, hogy elindítok egy kampányt, hogy megpróbáljam elérni a grizzly medve vadászat betiltását. Már tudtam, hogy Brit Columbia lakóinak több mint 90 százaléka ellenezte a vadászatot.

Évekig lobbiztam. A feleségemmel és partneremmel, Kristinnel elutaztam, hogy találkozzak a törvényalkotó politikusokkal. Részt vettem adománygyűjtéseken, bizottsági üléseken, és segítettem dokumentumfilmet készíteni a történetünkről és a grizzly medve vadászatról. A vadászat betiltásáért folytatott küzdelem részleteivel egy egész könyvet meg lehetne tölteni. Végül több mint három év és számtalan kudarc után áttörést értünk el. Megválasztották Brit Columbia új tartományi miniszterelnökét, aki korábban már ellátogatott hozzánk és személyesen is látta, hogyan működünk. Végül jóváhagyta a grizzly medvék vadászatának betiltását 2018 tavaszán.

Nem volt könnyű medveles-vezetővé válni. Korábban egy napilap nemzetközi tudósítója voltam, főleg háborúkról és konfliktusokról készítettem híradásokat. Eleinte nem rendelkeztem a szükséges képességekkel. Évekig tartott, amíg megtanultam az állatok nyomon követését, a medve viselkedésének legapróbb részleteit és a vadonban nélkülözhetetlen dolgokat: elsősegélynyújtást, túlélést, vadvízi evezést, és a láncfűrésztől a négykerekű motorig mindenféle eszköz használatát. De mára, miután több száz órát térdeltem nyomokat tanulmányozva, több ezer órát töltöttem medvék megfigyelésével, és közel 15 évet jártam a vadont, Brit Columbia legtapasztaltabb medveles-vezetői közé tartozom.

Hosszú utat tettem meg azóta, hogy először elmenekültem egy fekete medve elől a Jasper Nemzeti Parkban.

A cikk a Klímapolitikai Intézet természettel kapcsolatos cikksorozatának keretében jelent meg.

This article is available in English.

Borítókép: Cowboy State Daily.