Olvasási idő: 10 perc

A Forza Italia alapítója körül sok minden vitatott, de egy valamit biztosan elért: Olaszországban mindenki ismeri és gondol róla valamit. Dúró József portréja az olasz politikusról.

Silvio Berlusconit Olaszországban évekig, sőt talán évtizedekig milliók áldották vagy átkozták. Lehetett valaki idős vagy fiatal, jobb- vagy baloldali, diplomás vagy szakmunkás, A Lovagról (Il Cavaliere, ahogyan hazájában sokan nevezik) biztosan volt véleménye. De hogyan is jutott egy vállalkozó a miniszterelnöki székig, ráadásul háromszor?

Olaszországot 1945 után a kereszténydemokraták kormányozták hol egyedül, hol koalícióban kisebb pártokkal. Gazdaságilag ugyan sikeres időszak volt, ám közben a politika és az alvilág számos ponton összefonódott. Az egész rendszernek – és az első köztársaságnak is –az ún. Tangentopoli-ügy vetett véget, amelynek során fény derült számos korrupciós és vesztegetési ügyre. Di Pietro államügyész vezetésével megkezdődtek a letartóztatások, számos politikus ellen vádat emeltek, az akkor létező pártok pedig gyakorlatilag eltűntek a közéletből.

Volt azonban valaki, aki rendkívül nagy politikai hasznot tudott húzni a kereszténydemokraták eltűnéséből: maga Berlusconi. Egy vállalkozó, aki kilépett a fényre, pártot alapított néhány hónappal az 1994-es – előrehozott – parlamenti választások előtt, majd pedig miniszterelnök lett, rossznyelvek szerint azért, mert az ügyészség közel járt ahhoz, hogy elegendő bizonyítékot találjon a letartóztatására. Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hanem nézzük meg, hogy lett Berlusconiból sikeres vállalkozó, majd a 2. világháború óta a legtöbb időt a miniszterelnöki székben töltő politikus.

Történt egyszer a ’60-as években, hogy Berlusconi cége felépítette az egyik milánói reptérhez közeli Milano 2 lakóparkot. Ebben önmagában még semmi rendkívüli nincs, abban azonban igen, hogy nem sokkal ezt követően a légikikötőre érkező járatok egy része más milánói reptereken szállt le, a zajszennyezés csökkenése pedig jelentősen növelte az itteni lakások értékét. Tiszta haszon volt ez Berlusconinak, ám egyes pletykák szerint nem volt puszta véletlen a légiforgalom „spontán” elterelése. Berlusconi figyelme később a média felé fordult, 1978-ban megalapította a Fininvest nevű céget, amely a Mediaset nevű médiavállalat (vagy inkább –birodalom) elődjének tekinthető. Életre hívását követően a ’80-as években a Mediaset vált Olaszország legnagyobb ilyen profillal rendelkező vállalatává. Berlusconi komoly befolyással bírt tehát a médiára azáltal, hogy idővel 3 országos tv-csatorna is az ő tulajdonába került. Ilyen médiabirodalommal, amely a tv-nézők felét közvetlenül eléri, nem volt nehéz a politikába lépni akkor, amikor a korrupciós és vesztegetési botrányok miatt amúgy is meginogott a választók bizalma a hagyományos pártokban.

Népszerűségén csak javított, hogy a ’80-as években megvette az AC Milan futballklubot. A Milan a ’80-as évekre a világ egyik, ha nem a legerősebb futballcsapatává vált, számos világsztárt igazolva a játékoskeretbe.

Berlusconi új stílust vitt az olasz politikábasikeres vállalkozóként építve fel saját karaktérét, aki mindent egyedül ért el és pontosan tudja, hogyan kell egy vállalatot irányítani - ezért képes lesz Olaszországot is elvezetni. Az 1994-es választás előtt nem sokkal alapította meg Hajrá, Olaszország (Forza Italia) elnevezésű pártját, amely meg is nyerte a tavaszi parlamenti választást. A siker Berlusconi imázsa mellett a személyét középpontba állító kampánynak és a kiterjedt médiahálózatnak is köszönhető volt. Szövetségeseivel, az akkor még leginkább az ország északi részének elszakadásáért küzdő, mára bevándorlásellenes, radikális jobboldali Északi Ligával, illetve a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) alapjain létrejövő, jobboldali Nemzeti Szövetséggel (AN) alakított kormányt, amely azonban a belső feszültségek miatt év végére megbukott.

Berlusconi a 2001-ben ismét miniszterelnöki székbe került. Ezúttal ráadásul koalíciós partnerei is kiszámíthatóbbnak bizonyultak. A Lovag így az első – és mindezidáig egyetlen – politikus a második köztársaság történetében, aki képes volt egy teljes parlamenti ciklust a miniszterelnökként kitölteni. A 2006-os választás rendkívül szoros volt, de végül a baloldal egy orrhosszal – egészen pontosan 2 szenátori hellyel (az alsóházban a győztes koalíciónak 340 hely garantált volt a 630-ból) – többet szerzett, mint a Berlusconi vezette jobbközép szövetség. Sokan ezt a vereséget annak tudták be, hogy számos olyan törvényt fogadott el az olasz parlament, amely kedvező volt a miniszterelnök számára.

Berlusconi így ellenzékbe szorult, ám csupán átmenetileg. A balközép koalíció szűk szenátusi többsége kérészéletű volt, miután az egyik kispárt szenátorai 2008 elején átálltak Berlusconihoz, így Romano Prodi miniszterelnök elvesztett egy bizalmatlansági indítványt. Ezt követően, az előrehozott választásokon a jobbközép koalíció – benne a Forza Italia és a Nemzeti Szövetség egyesüléséből létrejött Szabadság Népe (PdL) – ismét győzni tudott, Berlusconi pedig újra miniszterelnök lett. A 2008 őszén kitört gazdasági válság azonban súlyosan érintette Olaszországot, a nem túl sikeres válságkezelés hatására pedig 2011-re a miniszterelnök elvesztette parlamenti többségét, aminek eredményeképp lemondott. Berlusconi csillaga leáldozott, pártja visszaesett és elkezdett széthullani. Mára az ismét Forza Italia névre hallgató tömörülés a közvélemény-kutatások szerint 6-8% körüli támogatottságot tudhat magáénak.

Van azonban egy másik olvasata is Berlusconi sikereinek, ez pedig az, hogy a Lovag már a ’80-as években megalapozta beágyazottságát az olasz alvilágba. Ami tény, hogy Berlusconi tagja volt annak a P2 (Propaganda Due) szabadkőműves-páholynak, amelynek nem titkolt célja volt az olasz politikai élet ellenőrzése.

A P2-be a ’70-es évek második felében számos politikus, üzletember, katonatiszt kérte felvételét, többek közt tagja volt az ekkor még nem túl ismert Berlusconi mellett Roberto Calvi, azaz az „Isten bankára”, a Banca Ambrosiano elnöke, aki a feltételezések szerint komoly vatikáni kapcsolatokkal is rendelkezett. Calvit végül – vélhetően – a maffia ölte meg 1982-ben, holtteste egy londoni hídról lógott le. Szintén a P2-höz tartozott Michele Sindona bankár, akinek egyértelmű kapcsolatai voltak a szicíliai maffiához. Sindona végül a börtöncellájában halt meg, miután cianiddal megmérgezték a kávéját. A P2 tevékenységére végül a ’80-as évek elején derült fény, a rendőrség pedig felgöngyölítette az ügyet.

Berlusconi azonban ekkortájt még nem számított „nagy halnak”. Épp csak építgette médiabirodalmát, amely országos tv-hálózattá fejlődött. Ez akkortájt Olaszországban nem számított legálisnak, Berlusconi azonban jó kapcsolatokat ápolt Bettino Craxi olasz miniszterelnökkel (1983-87), aki olyan törvényt tudott keresztülvinni a parlamenten, amely legalizálta Berlusconi országos adóit. A Lovag eközben pénzügyileg is támogatta Craxi tömörülését, az Olasz Szocialista Pártot (PSI). Craxi később a korrupció egyik szimbóluma lett, a Tangentopoli-ügy pedig megtépázta népszerűségét, a törvények elől 1994-ben Tunéziába menekült, itt is hunyt el. Távollétében az olasz hatóságok 27 év szabadságvesztésre ítélték korrupcióért.

A Tangentopoli-ügy egyébként is sok szálon futott, számos embert utolért az igazságszolgáltatás, Berlusconi azonban ki tudott bújni. Ellenfelei szerint eleve azért kezdett politizálni, hogy megússza a felelősségre vonást. Ami tény, hogy a Berlusconi-kormányok számos esetben kezdeményeztek olyan jogszabályokat, amelyek a miniszterelnök számára kedvezőek voltak. A teljesség igénye nélkül ilyen volt például az egy fő által birtokolható médiacégek számának növelése, a fontosabb állami pozíciót birtoklók elleni perek felfüggesztése azok hivatali ideje alatt, de az is, hogy a vádlott – elfogultságra hivatkozva – kérhette, hogy az ügyet másik bíró tárgyalja.

Berlusconi mindig hangsúlyozta, hogy boszorkányüldözés zajlik ellene, a bírák kommunisták – 1991-es átalakulásáig az Olasz Kommunista Párt (PCI) volt a második legnagyobb erő, egyben a legerősebb ellenzéki párt, később ebből a pártból nőtt a baloldal vezetője ereje.

A baloldali La Repubblica nevű napilap azonban 17 olyan jogszabályt is talált, amelyek mind kedveztek személyesen Berlusconinak. Több alkalommal sikerült rábizonyítani kisebb bűncselekményeket, ezek nagyrésze azonban az ítélethirdetéskor már elévültnek számított.

Berlusconit emellett maffiakapcsolatokkal is vádolták. Noha ezt egyértelműen soha nem sikerült bizonyítani, az tény, hogy Marcello Dell’Utri Berlusconi egyik bizalmasa volt, akivel a ’70-es évek első fele óta állt kapcsolatban A Lovag. Dell’Utri mutatta be 1973-ban Berlusconinak Vittorio Mangano maffiatagot (Cosa Nostra), aki Berlusconi villájában évekig dolgozott. A gyanú szerint Dell’Utri volt az összekötő kapocs Berlusconi és a Cosa Nostra között. Salvatore Cancemi korábbi maffiózó, később pentito – azaz olyan ember, aki maffiakapcsolatait hátrahagyva együttműködik az igazságszolgáltatással – azt mondta, Berlusconinak Dell’Utrin keresztül közvetlen kapcsolata volt Totò Riina maffiafőnökkel is. Dell’Utrit végül 2004-ben ítélte a palermói bíróság 9 év börtönre. Amennyiben ezek a szálak igazak akkor Berlusconi sikereit már egészen más fénytörésben értékelhetjük. A Lovagot emellett számos más bűncselekménnyel is vádolták, ilyen pl. a hivatali visszaélés, prostitúció (az „ungabunga bulik” és a 18 év alatti személyt is érintő Ruby-ügy is elég széles körben ismert) vagy a vesztegetés (pl. a szenátorok átállítása esetében, aminek eredményeképp megbukott a Prodi-kormány 2008-ban).

Akármelyik oldaláról is szemléljük azonban Silvio Berlusconit, egy dolog biztos: nyomot hagyott az olasz politikai életen.

A szerző politológus, az MCC Politikatudományi Műhelyének kutatótanára.

Borítókép: SkyNews.