Olvasási idő: 13 perc

Átfogó elemzés Macron elnök legutóbbi jelentős, iszlamista extremizmusról tartott beszéde kapcsán Rodrigo Ballestertől.

Les Mureaux, egy alvóváros Párizstól harmincöt kilométerre. Egy bájos francia település harminckétezer lakossal, ahol száz különböző nemzetiség él egymás mellett. Ez az a hely, ahol Emmanuel Macron beszédet tartott október 4-én, amikor világos, bátor és felrázó képet vázolt fel a radikális iszlám káros hatásáról Franciaországban. Szereplése felejthetetlen volt és mérföldkőként értékelhető. Macron az „iszlamista szeparatizmus” szót használta, vagyis ezúttal nem szépített, hanem hűen visszaadta a Franciaország és más nyugat-európai országok előtt álló kihívás nagyságát, noha arról egyesek még mindig nem vesznek tudomást. A francia elnök ez alkalommal nem így tett.

English version

Macron szavai alapján az iszlamista szeparatizmus egy tudatosan felépített politikai és vallási projekt, ami a Francia Köztársaság értékeivel szemben áll. Egy olyan ideológia, amely a saját előírásainak bevezetésére törekszik, és amelynek végső célja párhuzamos társadalmak létrehozása, végül pedig a politikai irányítás átvétele.

Elmondása szerint Franciaország a belföldi terrorizmustól szenved, hiszen az elmúlt években számos terrortámadás érte a francia lakosságot. A rendőrség harminckettőt semlegesített, de mindemellett a Charles de Gaulle Roissy nyolcvan radikálisnak tartott dolgozója jelenleg is megfigyelés alatt áll.

Számolni kell még azzal a több száz radikalizált fiatallal, akik kiutaztak harcolni Szíriába és egyszer még visszatérhetnek. A francia elnök hangsúlyozta továbbá, hogy a kábítószer-kereskedelem is szorosan összefonódik az iszlamista szeparatizmussal, ugyanis előbbi gyakran pénzeli és kiegészíti az utóbbit. Macron azt is elismerte, hogy az iszlamista hálózatok széles körben beszivárogtak a civil társadalomba, a közhivatalokba és az oktatásba, aminek a biztonsági kockázatokon túli következményei is vannak. A helyi polgármesterek is nyomás alatt vannak. Így történhet meg, hogy végül “halal” étel (a muszlim hívők által fogyasztható étel - a szerk.) kerül az iskolákba, a buszsofőrök megtagadják a felszállást az „illetlen” öltözetű nőktől, illetve gyerekek sorra hagyják el a francia iskolákat, hogy lakásokban, rejtetten működő csoportokhoz csatlakozzanak, ahol kizárólag a Koránt tanulmányozzák; így alakulnak sportegyesületek, amelyek a radikalizálódást terjesztik és még sorolhatnánk tovább.

E problémák megoldása érdekében a francia elnök példátlan jelentőségű intézkedéseket jelentett be. Többek között az otthoni oktatás tilalmát (kizárólag egészségügyi okokból fogják a jövőben engedélyezni), a mecsetek fokozott ellenőrzését, egy olyan ellenőrző rendszer létrehozását, melyben a franciául beszélő és a francia értékeket szem előtt tartó imámokat regisztrálják, valamint hogy meg fogják tiltani az arab és más nyelveken történő tanítást, hogy ezzel is megakadályozzák, hogy extrémisták oktathassanak kontroll nélkül.

Macron beszéde első hallásra megdöbbentheti az embert. Először is azért, mivel nyílt és őszinte, ami egy figyelemre méltó fejlemény egy olyan országban, amely évtizedekig tagadásban élt és amelyben a politikai és kulturális elit felháborodott vádaskodással némította Franciaország elégedetlenségét a rasszizmusra és idegengyűlöletre hivatkozva. Mindazonáltal Macron diagnózisa egy bejelentett öngyilkosság krónikája, egy olyan összetört nemzet baljós portréja, amelyet évekig tartó nemtörődömség és ideológiai vakság szakított szét. A Territoires perdus de la République (a Köztársaság elvesztett területei -  az egyik első könyvnek a címe, amely 2002-ben megkongatta a vészharangot) és a hozzá hasonló írások nem a jobboldali szélsőségesek hallucinációi vagy egy idegengyűlölő összeesküvések. Nem, ezek nem mások, mint a puszta realitás, amelyet több ezer tanár, polgármester, orvos és nővér mondott már el, és amelyet a hatóságok és a tömegmédia is figyelmen kívül hagy.

Mi következik most? Képes lesz Franciaország megfordítani ezt a trendet, megváltoztatni integrációs rendszerét és visszahódítani ezeket az elveszett területeket? Ki tudja sikeresen írtani a radikális iszlámot, amely már több száz külvárost meghódított?

2018-ban Macron volt belügyminisztere, Gérard Collomb figyelmeztetett egy Franciaországban lappangó polgárháború lehetőségére, szerinte a helyzet öt év múlva visszafordíthatatlan lesz. Pontosan ez az, amit Macron el akar kerülni.

Erősen kétséges, hogy elszántsága és ereje elégséges lesz. Még ha feltételezzük is, hogy a tervezett lépések elég határozottak ahhoz, hogy kezeljék a problémát, a francia elnök számtalan akadállyal fog szembesülni céljainak elérése és a franciaországi társadalmi kohézió megerősítése közben. Az első nehézség az lesz, hogy ezeket az intézkedéseket keresztülvigyék a tanácsadó testületek szűrőjén, amely felméri az állampolgári szabadságjogokra és az alapvető jogokra gyakorolt hatásokat. A következő lépés sokkal veszélyesebb. Macron valószínűleg saját pártjának tagjaival is küzdeni fog a parlamentben, egykori szocialisták és újoncok egyvelegével, amely a tinédzser aktivisták sekélyes politikai lelkiismeretével is meg van toldva. Ha a francia elnök olykor konzervatív hangon beszél, és józanul tekint hazájára, akkor nagyon magányos lesz az ország élén és a saját köreiben - látva már most is azt is, hogy amit Macron letesz az asztalra, gyakran nagyon különbözik attól, amit a Francia Nemzetgyűlés végül el is fogad.

Feltételezve, hogy a beharangozott intézkedések ezen szűrőkön keresztüljutnak, Macronnak akkor is szembe kell majd néznie jogszabálycsomagjának hiányos megvalósításával: a bátortalan rendőri erők, a demotivált tanárok, a helyi hatóságok engedékenysége, az adminisztratív akadályok, és az államapparátuson belüli politikai ellenállások vagy az utcai erőszak miatt, csak hogy néhányat említsünk. Legjobb esetben ezek az akadályok késleltetni és hígítani fogják a csomagot; a legrosszabb esetben pedig szabotálják is majd azt. Ha emblematikus példát szeretnénk, ne feledkezzünk meg arról, hogy a francia hatóságok nagyrészt képtelenek betartatni a parlamentben 2010-ben megszavazott burkatilalmat.

Macron szintén számíthat a média ellenségességére is. Az elnök tulajdonképpen egy nyílt felhívást intézett az újságírókhoz azok kötelességét és óvatosságát illetően, hangsúlyozva, hogy a nemzet feladata ennek a trendnek a megfordítása, nemcsak az övé. Hiábavaló lett volna? Remélhetőleg nem, ám mivel az olyan témákról szóló beszámolóik, mint a migráció, a nemzeti identitás vagy a terrorizmus, rendre elfogultak és öncenzuráltak, ezért innentől mást várni hiú ábrándnak tűnik. A médiának valójában súlyos felelőssége van az iszlamizmus Európában jelen lévő kollektív tagadásában, mivel évekig hiteltelenítették a burjánzó iszlamizációval szemben fellépő merész hangokat, a nemzeti kultúra védelmezőit, akik egyúttal valójában az integráció legjobb hordozói, pedig nevetségessé tették.

Macron összetett politikai egyenletében a francia muszlimok reakciója egy fontos ismeretlen. Legyen szó a radikális kisebbségről vagy a mérsékelt többségről, többségük valószínűleg célkeresztben és „megbélyegzettnek” fogja érezni magát az elnöki üzenet hangvétele és tartalma miatt. Ez részben annak köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben nagyfokú sérelemérzet alakult ki bennük, amely érzést a baloldali pártok és a civil szervezetek identitáspolitikája igencsak feltüzelt. A fülükbe suttogták, hogy ők kisebbség, tehát áldozatok, és csupán áldozatai a rendszerszerű rasszizmusnak egy olyan társadalomban, amely másodrendű állampolgárként kezeli őket. Nincsenek kötelezettségeik, csak jogaik vannak; nem szabad asszimilálódniuk a francia társadalomba, inkább Franciaországnak kell alkalmazkodnia hozzájuk.

Az áldozatiság (ez a mentális méreg és halálos politikai fegyver) megakadályozza a migránsok beilleszkedését, és elkülönüléséhez vezet -  ha nem gyűlölethez - , azzal az országgal szemben, amelyik befogadta őket vagy ahol születtek. Ez a jelenség különösen jól látható a migránsok harmadik vagy negyedik generációjánál, akik paradox módon gyakran kevésbé integrálódnak, mint a hatvan évvel ezelőtt emigrált nagyszüleik. Az identitáspolitika és a közel-keleti konfliktus árnyékában ezek a fiatalok a gyarmatosítás kárvallottjaiként tekintenek magukra, tisztán antiszemita nézeteket táplálnak és csak egy dolgot várnak Franciaországtól: bocsánatkérést és kártérítést. Alig beszélnek arabul, alig ismerik a Koránt, de nyíltan vállalják vallásukat - inkább lázadásuk jelképeként, semmint a hit jeleként.

Természetesen vannak kivételek. Természetesen több százezer muszlim van, aki tökéletesen beilleszkedett Franciaországban. Természetesen ők a csendes többség. Ugyanakkor marad a  kérdés: hány francia muszlim gyűlöli nyíltan saját hazáját? Nehéz megmondani.

Mindazonáltal a nagy tiszteletnek örvendő Institut Montaigne 2016-ban közzétett jelentése szerint harminchét százalékuk véli úgy, hogy egy összeesküvésnek az áldozatai, és huszonnyolc százalékuk olyan értékrendszert fogad el, amely egyértelműen ellentétes a francia értékekkel.

Végül, de nem utolsósorban Macron számára a legfőbb kihívás az lesz, hogy meggyőzze a francia társadalmat a fenyegetés jelentőségéről, és rájuk helyezze mondanivalójának súlyát. Ő ezt nevezte „köztársasági ébredésnek”. Lehetséges ez egy olyan társadalomban, amelyet a bűntudat és az öngyűlölet tart kábulatban? Reális ez egy olyan országban, ahol az új generáció - köztük a migránsok - körében nem sikerült megteremteni a dicsőséges múlton és a csodás kultúrán alapuló összetartozás érzését? Sajnos ‘68 májusának káros öröksége sikeresen kivirágzott a francia társadalom minden rétegében, különösen az oktatásban és a médiában, és komolyan aláásta Európa egyik legnagyszerűbb nemzetének önértékelését. Fél évszázad alatt Franciaország egy csendes kulturális forradalomon ment keresztül, amely elvágta a nemzetet annak múltjától, gyökereitől, és az ultraliberális politikák éllovasává tette. Ennek eredményeként a francia társadalom kábult, össze van zavarodva és töredezett. Identitásválságon megy keresztül, amelyen végül az iszlamista szeparatisták szörföznek: leegyszerűsített és rendszerezett szélsőséges ideológiát kínálnak elkeseredett fiatalok ezrei számára, így töltve be a francia elitek nihilizmusa után maradt űrt. A természet irtózik a vákuumtól…

Ez tehát azon kihívások sora, amellyel Macronnak és Franciaországnak szembe kell néznie. Vagy talán, még pontosabban fogalmazva, egész Nyugat-Európának. Ez a diagnózis több városban is alkalmazható: Belgiumban, az Egyesült Királyságban, Hollandiában, Svédországban, Németországban, Dániában, Ausztriában, illetve kisebb mértékben Olaszországban és Spanyolországban is. Egy különbséggel: a francia elnök az ellenség szemébe néz és úgy tűnik, a szarvánál fogva ragadja meg a bikát, míg európai társainak többsége tagadásban marad. A dogmáktól elvakultan várják, hogy a vihar magától elmúlik, miközben társadalmaikat az iszlamista szeparatizmus üszkösíti el.

Be kell vallanom, pesszimista vagyok: Macron diagnózisa ijesztő. 

A kihívás nagysága példátlannak tűnik és kétlem, hogy Franciaország képes lesz visszavenni az irányítást. Egy tanár nyílt utcán, barbár módon történő lefejezése, pusztán mert egyesek számára bántó karikatúrákat mutatott diákjainak csak az utolsó pontja egy hosszú listának. Túl késő volna? Remélhetőleg nem, de valószínűleg a válasz mégis igen. Ennek ellenére sem Franciaország, sem Európa nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a döntő harcot, amelyen civilizációnk jövője múlik. Ezért kívánok Macronnak sok sikert: ami csak lehetséges e törekvésében, az sikerüljön. Sok szerencsét, Elnök úr!

Borítókép: Farodiroma.it ; Fotók: rmx.news, Reuters