Olvasási idő: 12 perc

Az alkotmányos igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat rombolhatja le az alkotmánybíróságok olyan kritikája, amely politikai alapon, a szükséges visszafogottság és szakmai megalapozottság nélkül igyekszik korlátozni az alkotmányvédelmet, és így erodálja e testületek létének célját és fő funkcióját. Sulyok Márton írása.

Babits Mihály „A gazda bekeríti házát (új barbár század jövetelére)” c. versében (1925) azt írja: „Léckatonáim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerítve, könnyü szál / dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan / igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / s jel hogy vagyok.”

Ez akár a nemzeti alkotmánybíróságok ars poeticája is lehetne, amelyek a nemzeti alkotmányok rendelkezései felett őrködve, azok értelmezésével látják el a nemzeti alkotmány védelmét. Pár nap múlva nem új század következik ugyan, csak egy új év, de az idézet talán találó felütés egy az alkotmánybíráskodás feladatával felruházott bíróságok munkájával kapcsolatos évértékeléshez. 2020-ban ugyanis – akár a COVID-19 járvány által szükségessé tett különleges jogrendi jogalkotás kontrollja, akár egyes konkrét alapjogok értelmezése, vagy az Európai Unióban az integráció és a tagállami jogrend viszonya kapcsán – elég sok vita volt a nemzeti alkotmánybíróságok, alkotmánybíráskodást végző szervek szerepéről, mozgásteréről és  tevékenységéről szerte a világon, amely a közbeszédben is helyet kapott. Az Egyesült Államok Legfelső Bíróságán Trump elnök bíráit és bírójelöltjeit személy szerint is sok kritika érte és éri tevékenységükért, de ezen bírálatok véka alá rejtése nem is szokás az amerikai véleménypiacon folyó alkotmányjogi diskurzusban. Amy Coney Barrett-et például vallási nézetei (és az USA-ban neuralgikus abortusz-kérdésről alkotott véleménye) és amiatt támadták, hogy a konzervatív politikai nézetek szolgálóleánya. Európában ugyanez a diskurzus pedig inkább magukat a testületeket (mint szervezetet) és egyes döntéseiket – nem feltétlenül a bírák személyét érinti heves – inkább politikai, mint jogi – bírálattal.

Az alábbi „évértékelőben” csak pár esetet emelnék ki, amelyek alapján arra mutatnék rá, hogy végső soron milyen eszközei és határai lehetnek az alkotmányvédelem szerepével felruházott felsőbíróságok kritikájának az alkotmányjogi diskurzusban.

Az év eleji COVID-hullám „völgyében”, május elején az európai alkotmányjogászok és politológusok többsége kánonban „lázadt fel” a német Szövetségi Alkotmánybíróság ún. PSPP döntésével szemben, amelyben egy EU intézmény által hozott döntést minősített e bíróság ún. ultra vires, vagyis a Szerződésekben rögzített hatásköröket túllépő aktusként, és emiatt annak végrehajtását is megtagadta. Vezérelte mindebben az az ún. „integrációs felelősség”, amelyről már több mint 10 évvel ezelőtt (2009-ben) még törvényt is fogadtak el Németországban, és amely alapján az európai integráció programjának „mederben tartásával” kapcsolatban felelősséget visel a német AB. Az ügy és a döntés negatív európai visszhangjait az is mutatja például, hogy maga a német elnökség alatt működő Európai Bizottság is kötelezettségszegési eljárás megindításával fenyegette meg Németországot a PSPP határozat kapcsán, ezidáig azonban ez nem történt meg.

Június közepén az orosz alkotmánybíróság mondott véleményt arról, hogy az alkotmány 2020-as módosítása az államközi szervezetek által hozott döntések végrehajtásával kapcsolatban megfelel-e az alkotmánymódosításra vonatkozó szabályoknak. Ez a fajta módosítás Oroszországban már nem ismeretlen, olyan korábbi (2016-2017) EJEB-ítéletek hozadéka, melyek kapcsán az orosz alkotmánybíróság alkotmányosan hatáskört kapott arra nézve, hogy azok végrehajthatóságát elutasítsa, az orosz alkotmányos rendszer alapjaival való ütközésük esetén, más szóval az orosz alkotmány ezek feletti (f)elsőbbsége alapján. Az egyik kérdéses ítélet – melynek végrehajtásáról az alkotmánybíróság nemlegesen döntött – a fogvatartottak választójogának blankettaszerű megtiltásával kapcsolatosan marasztalta el Oroszországot az EJEB, a másikban pedig az Mikhail Khodorkovszkij nevéhez köthető Yukos olajtársaság Oroszország ellen folyó eljárásában állapított meg a megszűnt társaság részvényeseinek kifizetendő ún. Igazságos elégtételt, olyan kártérítést, amelyet a panaszos részére az államnak meg kellene fizetnie. Ezügyben a példátlanul magas összegű elégtétel (1.866.104.634 EUR) kifizetése kapcsán – költségvetési és nemzetgazdasági szempontokra is figyelemmel – kapcsoltak be „vészharangok”, és az alkotmánybíróság kijelentette, hogy az „ítélet végrehajtásának lehetőségével kapcsolatos bizonyosság megkérdőjeleződött”. Ez vezetett tehát a 2020-as helyzethez, amelyben a nemzetközi közösségnek nemzetközi szabályok, míg az orosz alkotmánybíróságnak a nemzeti alkotmány fényében kell megítélnie a helyzetet. A Velencei Bizottság óvatos kritikával fordult Oroszország felé a fentiek miatt, de azért is, mert az alkotmánymódosítás az alkotmánybírák elmozdíthatóságát is meg kívánja változtatni, a hatáskört az alkotmánybíróságtól a parlament felsőházához telepítve. A lentebb bemutatott ukrán eset kapcsán lesz még e vonatkozásoknak jelentősége.

Oroszország szomszédságában, Varsó utcáin számos tüntetés volt a lengyel alkotmánybíróság ún. „eugenikus abortusz” döntésével (2020. október 22.) szemben, amely az élethez való jog  konzervatív értelmezését adta a magzat életére tekintettel a terhességmegszakítást szabályozó törvény egyes az anya életét és egészségét védelmező, mérlegelést biztosító passzusainak alkotmányellenessé nyilvánításával. (Összehasonlításképp: A magyar szabályozásban ismert „élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség” valamit a magas valószínűségű „genetikai, teratológiai ártalom” esetei pont a lengyel döntés által érintett helyzetekben teszik lehetővé a terhesség megszakítását. Érdekes továbbá az is, hogy a terhességmegszakítás engedélyezésétől tradicionálisan elzárkózó, konzervatív ír alkotmányt pedig 2018. év végével módosították és tették lehetővé a terhesség megszakításának törvényi szabályozását az anya életének veszélyeztetése esetére.) A lengyel döntés publicitását a Lengyelországgal szemben folytatott uniós eljárások kontextusa Európa-szerte felerősítette, és a bíróság éles kritikájához vezetett szakmai körökben és a közvéleményben egyaránt – pl. civilek nyílt levélben megszólították az uniós intézmények vezetőit is.

Végezetül pedig egy olyan ukrán ügyről kell említést tennünk, amelynek kapcsán az Emberi Jogok Világnapja másnapján, éppen egy hete – a Velencei Bizottság sürgősségi véleményt adott ki. A jelentés tárgya alkotmánybírósági törvény tervezett reformja, amellyel kapcsolatban Zelenszkij elnök fordult a Bizottsághoz a nemzeti alkotmánybíróság október 27-i döntése kapcsán, amely parlamenti képviselők utólagos normakontroll-indítványa alapján megsemmisítette az ország korrupció-ellenes (büntető törvényi) jogalkotásának döntő részét. Zelenszkij azt is kérte a Bizottságtól, hogy a fenti jogszabályokról feltehetően összeférhetetlenségi helyzetben ítélkező bírák pozíciójára nézve is alkosson véleményt, s ennek fényében arról, hogy a bíróság a tisztességes eljárás követelményeinek betartásával járt-e el. Az ügy hátteréhez tartozik, hogy a bíróság bírái közül négy bíró részvétele ellen Zelenszkij elnök kifogással élt mivel velük kapcsolatban a nemzeti antikorrupciós ügynökség megállapította, hogy pénzügyi és vagyoni helyzetükről nem megfelelően adtak számot, így az általuk is megsemmisített jogszabályok közvetlenül hátrányosan befolyásolták volna személyüket. Az érintett bírák azonban a kifogás ellenére is részt vettek az eljárásban. Ezután következett a pozitív és a negatív jogalkotó (a parlament és az alkotmánybíróság) egymásnak feszülése, ugyanis a törvényhozás elé került törvényjavaslat az alkotmánybíróság döntésének semmissé nyilvánítását tűzte ki célul, önkényes és jogállamiságot sértő mivolta miatt, erre tekintettel pedig a megsemmisített büntetőjogi rendelkezések hatályát visszaállította, illetve – és itt jön a csattanó – az alkotmánybíróság bírái mandátumának végét valamint új bírák kiválasztásának lehetőségét is törvénybe iktatta. Az „alkotmánybíróság ellenállásának” megtörésére számos más törvényjavaslatot is benyújtottak a parlament elé, amelyekkel az alkotmánybíróvá válás új szakmai feltételrendszerét kialakították, megvonták a bíróság költségvetési fedezetét és megnövelték a döntések meghozatalához szükséges határozatképességi szabályt is.

Ez az ügy természetesen jóval túlmegy egy alkotmánybíróság munkájának szakmai vagy éppen közéleti kritikáján, melyekről korábban írtam, hiszen itt egy állami szereplő támad egy állami szereplőt, politikai alapon. A Velencei Bizottság sürgősségi véleménye is alkalmaz természetesen jogállamisági mércét, és erre építve kijelenti, hogy a jogállamiság és az ebből folyó elvek súlyos sérelmét valósítja meg ha a politikai intézmények, mint a parlament akadályozza a törvényhozás kontrolljaként az elnök, a parlament és a bírák szakmai fóruma által létrehozott intézmény működését. Természetes, hogy e szervezetek működésének kritikája megengedett, de a közhatalom gyakorlói által gyakorolt kritikának visszafogottnak kell lennie. Egyértelműen alkotmányellenes helyzetet teremt, ha egy törvény által megszűnik a bírák mandátuma és megsemmisül a bíróság kritikával illetett döntése, a törvényhozással kapcsolatosan működő fékek és ellensúlyok rendszere ezáltal ugyanis kiüresedik.

A fentiekhez hasonló intézkedések sora által válhat egy alkotmánybíróság ugyanis – amerikai hatásra az európai alkotmányjogi diskurzus egy ma nagyon divatos és a közbeszédben forgó szóhasználatával – ténylegesen captured (’foglyul ejtett’) vagy packed (’megszállt’) bírósággá.

A nemzeti alkotmánybíróságok döntéseivel szemben kritikát megfogalmazó politikusok, szakemberek és médiumok számára pedig megfontolandó intelem mindaz, amelyet a Velencei Bizottság „évzáró” véleménye megfogalmaz, sőt az eben foglaltak továbbgondolása is: Az alkotmányos igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat rombolhatja le az alkotmánybíróságok olyan kritikája, amely politikai alapon, a szükséges visszafogottság és szakmai megalapozottság nélkül igyekszik korlátozni az alkotmányvédelmet, és így erodálja e testületek létének célját és fő funkcióját.

A szerző az MCC Közjogi Műhelyének vezetője.

Borítókép: Lorie Shaull / Flickr Creative Commons