Apja egy táska ruhával érkezett meg 1956-ban Londonba, de a BBC Radio főmunkatársaként ment nyugdíjba. Ő Cambridge-i tanulmányai után járt először Budapesten, de hosszabb időt töltött Magyarországon már újságíróként a rendszerváltás idején. Most az MCC újonnan megalakult irodalmi műhelyének vezetése miatt költözött ismét a magyar fővárosba. Családjáról, identitásáról és MCC-s terveiről is beszélgettünk Tibor Fischerrel.
Angliában született és nőtt fel ’56-os menekültek gyermekeként, nemrég pedig Budapestre költözött, hogy az MCC új Irodalmi Műhelyét vezesse. Hogy fogalmazna, egyszerűen csak "Budapestre" vagy „hazaköltözött?”
Mindkettő. Mindig is otthon éreztem magam Budapesten. Ez egy remek város és az egyedüli hely, ahol belefuthatok a rokonaimba az utcán vagy a boltban. A szüleim elhagyták az országot ’56-ban, de mindenki más itt maradt, szóval rengeteg ingyen ebédet tudok itt kapni. Meg persze tanácsokat.
Gyermekként élt bármilyen kép a fejében Magyarországról vagy akár jártak is a családdal villámlátogatásokon a vasfüggöny mögött?
Nem volt semmiféle villámlátogatás. Mivel apám a BBC-nek dolgozott a Népszabadság a brit ügynöknek bélyegezte. Így anyám harminc, apám harminckét év után jöhetett először haza Magyarországra. Én 1982-ben voltam itt először miután lediplomáztam, huszonkét évesen. Azelőtt az országot főleg könyveken keresztül ismertem, de sokat beszéltünk róla a szüleimmel és más londoni emigránsokkal is.
Az édesapja komoly karriert futott be a kinti médiában a BBC és a Radio Four munkatársaként, ön pedig a gimnázium után nyelveket hallgatott Cambridge-ben. Ez így elsorolva úgy hangzik, mint egy integrációs sikersztori. Az volt?
Apámnak rendkívüli sikere volt a BBC-nél. Ha két Nobel-díjat nyernék még akkor se gondolnám, hogy annyit értem volna el, mint ő. A ruháival a hátán érkezett meg Angliába és tizenöt évvel később már az „élő szóért” felelt a BBC Radio-ban. Én azonban nem integrálódtam hanem oda születtem. Az otthoni atmoszféra, amiben felnőttem az volt, hogy most Angliában élünk és kész. Számtalan okból Magyarország ajtaja akkor zárva volt.
Hatott ez a fajta kettősség az első – nagy sikert befutó – regénye, A béke segge alatt témaválasztására? A könyv egy magyar kosárlabda csapat történetét meséli el a szovjetek által megszállt Magyarországon 1956-ig.
Nem családi történetként írtam meg a könyvet. Az angolszász világban élők nagyon keveset vagy semmit se tudtak a magyar forradalomról. Én erről akartam írni. Természetesen valami került bele a szüleimtől is, akik eredetileg kosárlabdázók voltak. Anyám, Fekete Margit, a nemzeti válogatott kapitánya volt, akik abban az időben a világ második legjobbjai voltak a Szovjetunió után. Erre időről-időre szerette is emlékeztetni apámat.
Nem kellett nagy fantázia akkoriban elképzelni hogyan nézhetett ki az 50-es években Magyarország. A budapesti belvárosi épületeken még ott voltak a golyónyomok. Majdnem minden A béke segge alattban igaz, azaz az élmények valósak, amelyek megtörténtek valakikkel. Ami a leginkább egyébként örömet tud szerezni a könyv kapcsán, hogy sok olvasó abból a generációból azt hiszi, hogy én is 56-os vagyok. A magyar irodalom nagy történetébe is bebocsájtást nyertem azáltal, hogy a néhai nagy Szegedy-Maszák Mihály azt írta, hogy én tulajdonképpen magyar író vagyok és csak úgy teszek mintha nem lennék az.
Ebből természetesen következik a kérdés: ha az identitásáról kérdezik, mit mond? Magyar származású brit író? Brit-Magyar? Egyik sem?
Ezt sokszor kérdezik tőlem. Britnek vagy magyarnak érzed magad? Erre azt tudom mondani, hogy én önmagamnak érzem magam. De azért valószínűleg ellenkeznék, ha valaki belgának titulálna.
Mi győzte meg, hogy elfogadja ezt a felkérést?
Az, hogy azt taníthatok, amit én szeretnék és nem valaki más tanmenetét, nagyon vonzó. Plusz életem nagy részét Londonban éltem le és most nagyon örülök, hogy egy másik, kezelhetőbb helyen élhetek. Londonban az embernek úgy kell megszervezni a társasági életét, mint egy hadjáratot. A hozzám legközelebb élő barátom Londonban negyven perc sétára lakik. A legtöbben pedig vagy egy órányira. És az eső is sokat esik.
Budapest mérete tökéletes, elég nagy hogy minden meglegyen benne és elég kicsi, hogy élvezni is lehessen. Kicsit több mint egy óra elég, hogy átsétáljon az ember a városon. Mindenesetre remélem, hogy rá tudom majd beszélni az MCC-t, hogy nyisson egy központot Dél-Franciaországban, lehetőleg közel a nizzai tengerparthoz.
Biztos vagyok benne, hogy a vezetőség elbírálja majd ezt a kérést. És hogyan szeret tanítani?
Az MCC kiemelkedő, tehetséges diákok százainak ad otthont, akik a jövőjüket nemzetközi vállalatoknál, ügyvédi irodákban, start-upokban vagy épp a közszolgálatban képzelik el. Miként győzné meg őket, hogy két gyakornokság és egy esetmegoldó verseny között érdemes időt szánniuk az irodalomra?
Nyilvánvalóan az én küldetésem, hogy némi „sex, drugs, rock n’ roll”-t hozzak az MCC életébe. Cégek, kormányok jönnek és mennek. Az irodalom megmarad.
Végezetül, van olyan magyar író vagy könyv, ami különösen közel áll önhöz?
Márai Sándor messze a kedvenc magyar íróm. Miért? A karaktere miatt és mert nincs semmi hűhó abban, ahogy ír. Nincs amúgy egy könyve, amit különösen szeretnék. A naplóit rendszeresen újraolvasom. Ha egy könyvet kéne kiemelnem, Móricz Rokonokját választanám, ami jobban leírja Magyarországot mint bármely egyéb könyv, amit ismerek. Gyerekként Gárdonyi Láthatatlan emberét is nagyon szerettem.
Borítókép: AFP.
