Arra is felhívják a kutatók a figyelmünket, hogy a munkavállalók majdnem fele komoly kiégéses tüneteket tapasztal, amelyek kezelésére a külső segítségnyújtás önmagában már nem elég. A kiégés végső stádiumában pedig már komoly szakmai ismeretekkel rendelkező beavatkozások segítenek a bajbajutottaknak.

A kiégéssel az a legnagyobb probléma, hogy észrevétlenül kerít bennünket hatalmába és a legtöbben csak akkor eszmélnek rá, hogy bajban vannak, amikor már súlyosabb tüneteket produkálnak. Éppen ezért a megelőzésre, személyes felelősségvállalásra és belső motivációra legalább akkora szükség van, mint a segítő kezekre. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a kiégés és az ahhoz vezető út mindenkit máshogyan érint, így nem lehet általánosítani sem a tüneteket, illetve a megküzdési stratégiáinkat is annak megfelelően kell felépíteni, hogy mi okozza elsősorban a kiégésünket.

Mi is az a kiégés?

Tartósan fennálló munkahelyi terhelés, egymást érő határidők, soha véget nem érő feladatok, folyamatos időnyomás, ez a vezetői élet valósága.

Nem is olyan ritkán a dinamikusan változó környezetben a munkával kapcsolatos tartós stressz egy olyan tartós egyensúlytalan állapotba taszít, amit kiégésnek nevezünk. A kiégés mindenkit veszélyeztet. Jeffrey Kindler, a Pfizer korábbi CEO-ja is ezt jelölte meg lemondása okaként. Ez az eset nem egyedülálló, a Harvard Medical School kutatása alapján a felsővezetői pozícióban dolgozók 96%-os valószínűséggel tapasztalnak kiégéssel kapcsolatos jeleket. Ezek a jelek kezdetben a motiválatlanság, kedvtelenség, és az állandó fáradtság. A legtöbben azonban ekkor még csak legyintenek csak és megpróbálnak akaraterővel úrrá lenni a helyzeten, azt feltételezve, hogy a kiégés a gyengeség jele.

Ez komoly kulturális probléma hazánkban is, ahol a vezetőktől elvárt, hogy erőn felül teljesítsenek, elhanyagolva a saját szükségleteiket, és kitartásra, valamint szívósságra bátorítsanak másokat is.

Ez önmagában nem is probléma, de amikor valaki azzal büszkélkedik, hogy „három-négy óra alvással is bírja a tempót” akkor meg kell állnunk gondolkodni egy pillanatra: hogyan is jutottunk el idáig?

A probléma összetett és a WHO szerint is egy olyan tünetegyüttesről van szó, amit a krónikus stressz és fokozott érzelmi megterhelés okoz. Bármennyire is azt hisszük, hogy keményebbek és kitartóbbak vagyunk másoknál, egy bizonyos szint fölött az ember szervezete már nem bírja el ezt a terhelést. A kiégés közeli állapot éppen ezért tartós fizikai és mentális kimerüléssel, folyamatos negatív szemlélettel, más emberek leértékelésével jár, és nem csak az egyéni teljesítményt rombolja, hanem életünk minden területére negatívan hat ki, hiszen ebben az állapotban már folyamatosan kritizálunk mindent és mindenkit a környezetünkben.

A kiégéshez vezető út

A kiégés kezdetben valóban nem produkál aggasztó tüneteket és három egymástól eltérő faktor játszik szerepet a kialakulásában. Az első a kimerültség. Amikor a személyes energiatartalékainkat kimerítjük és nem vagyunk képesek feltöltődéssel és regenerálódással egyensúlyban tartani a vitalitásunkat, akkor fizikailag és mentálisan is levertnek érezzük magunkat. A második faktor a cinizmus és a szociális eltávolodás embertársainktól. Ilyenkor arra lehetünk figyelmesek, hogy a megszokottól nagyon eltérően viselkedünk, folyamatosan kritizálunk, összeveszünk a környezetünkben lévő emberekkel. A harmadik faktor pedig az önbecsülésünk leértékelődése. Kiégett állapotban folyamatosan megkérdőjelezzük a saját képességeinket és értékeinkbe vetett hitünk is meginog, éppen ezért életünk minden területén jelentősen romlik a teljesítményünk, hiszen elkezdünk kételkedni abban is, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni a céljainkat. Ezt a három faktort figyelembe véve eleinte szinte észrevehetetlen külső tényezők és hibás személyes döntések kombinációja vezet kiégéshez.

Külső tényező lehet például, ha úgy érezzük, hogy az erőfeszítéseink nincsenek viszonozva, mondjuk nem ismerik el a munkánkat, vagy a párkapcsolatainkban nem viszonozzák az erőfeszítéseinket.  A személyes kontroll alacsony szintjére utal, amikor úgy érezzük, hogy nem tudjuk befolyásolni a körülményeinket, ez  rendkívül magas elvárásokkal párosul, és a felhalmozódott egyre szaporodó teendőkkel állandósult stresszt idéz elő és alapvetően hozzájárulnak ahhoz, hogy a kiégés komolyabb tüneteit is megtapasztaljuk.

Azonban: a stressz nem feltétlenül rossz dolog! Némi stressz szükséges, sőt optimális ahhoz, hogy kellően motiváltak legyünk egy-egy feladat végrehajtására. Selye János modellje szerint stresszes helyzetekben az átlagosnál több energiához férünk hozzá, hiszen evolúciósan ez segítette a túlélésünket.

A tartósan fennálló stressz ezzel ellentétben súlyos egészségügyi kockázatokat rejt, és jelentősen hozzájárul a kiégés kialakulásához. Ahogyan az ábrán is látható, az optimális teljesítményhez szükség van stresszorokra, de ezt követően bizonyos időközönként regenerálódnunk kell, különben kiégünk.

A kiégés kockázatát növelő hibás személyes döntéseknek az életmód-, és személyiségbeli faktorok számíthatnak. Sokkal jobban oda kellene figyelnünk arra, hogy mivel és hogyan töltjük az időnket, illetve milyen módon szemléljük és értelmezzük a világot.

A legalapvetőbb probléma, hogy egy gyors világban az emberek túl sokat dolgoznak, nem szánnak időt a pihenésre, nem figyelnek oda az alvásminőségükre, vagy egyszerűen nem veszik figyelembe saját bioritmusunkat, amikor komolyabb figyelmet igénylő feladatokat terveznek be a napjaikba.

Ha nem marad időnk a feltöltődésre, akkor egy autóakkumulátorhoz hasonlóan a belső erőforrásaink idővel kifogynak. Ez nem csak a fizikai munkával kapcsolatos, hiszen gondoljunk bele, hogy bár az agyunk csak öt százalékát teszi ki a testtömegünknek de alapállapotban a test energiafelhasználásának húsz százalékáért felel. Stresszes és komoly koncentrációt igénylő feladatok során ez az arány felmehet negyven százalékig is. Éppen ezért amikor komoly terhelésnek vagyunk kitéve fokozottan törekednünk kell arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyekkel feltöltjük az energiaraktárainkat.

Egy másik komoly kiégéshez vezető út a pandémia idején a társas kapcsolataink elhanyagolása volt. A folyamatos online meetingek nem helyettesíthetik a személyes emberi kapcsolatokat, és amennyiben nem törekszünk arra, hogy legalább egy szűk zárt csoporttal folyamatosan személyesen is tartsuk a kapcsolatot, azokat a szoros, támogató kapcsolatainkat tesszük kockára, amelyekre a nehezebb időszakokban támaszkodhatnánk.

Triviálisnak tűnik, de hazánkban jellemzően a túl sok felelősség vállalása, a „mindent is megoldok” vezetői attitűd egyáltalán célravezető, ha szeretnénk megelőzni, hogy kiégjünk.

Ehhez kapcsolódó hasonló, már a személyiségünkre jellemző kockázati tényező, ha perfekcionisták vagyunk. Amennyiben úgy érezzük, hogy teljesítményünk sosem elég jó, nem jön el a vágyott elégedettség érzése sem, folyamatosan újra meg újra bizonyítani szeretnénk, vagy nagyon magas elvárásokat, úgynevezett „környörtelen mércéket” támasztunk másokkal szemben is, szintén szükség van arra, hogy változtassunk a szokásainkon és olyan döntéseket hozzunk, amelyek segítenek regenerálódni. 

A pesszimista életszemlélet, tehát a negatívumok hangsúlyozása ugyancsak motivációnk elvesztéséhez, és bizonyos esetekben kiégéshez vezethet. Ehhez járulhat hozzá, ha túl sok időt töltünk a közösségi média platformokon, ahol folyamatosan a figyelmünkért viaskodva negatív hírekkel bombáznak minket, és az influenszerek elképesztően idillisztikus világát úgy érezzük képtelenek vagyunk meghaladni. Ebben az esetben olyan személyes döntésekre lehet szükség, amelyek segítenek meghúzni a határokat és reális kereteket jelölnek ki, amelyek a látszat helyett valóban a boldogságunkat szolgálják.

Az sem mindegy, hogyan választunk szakmát. A kiégésnek hivatásból fakadó okai is lehetnek. Kutatások alapján leginkább veszélyeztetett csoportok a segítő szakmákban (más embereket, vagy egy nagyobb ügyet szolgáló) dolgozók, illetve a vezetők, valamint a vállalkozás területén tevékenykedők. A segítő szakmákban mások támogatása, tanítása, gyógyítása a cél, aminek az ára, hogy hosszútávon észrevétlenül háttérbe szoríthatják az egyéni szükségleteiket.

Miért veszélyeztetettek a vezetők és vállalkozók? Az úgynevezett VUCA (azaz dinamikusan változó, kiszámíthatatlan, bonyolult, bizonytalan) világban a munka sosem lesz kész, a problémák csak egyre sokasodnak, és sosem lesz elegendő információ a tökéletes döntések meghozatalához.

Amennyiben nem teszünk ellene, a tennivalók potenciális végtelensége, az állandó készenléti állapot, illetve a biztonság hiánya példátlan mértékű, krónikus stresszt okozhatnak a vezetői pozícióban dolgozóknak. A vezetők, vállalkozók számára kiemelt jelentőségű, hogy jó döntéseket hozzanak, ennek kulcsa pedig a személyes és szervezeti szokások újragondolása.

Amennyiben a sikeresség oltárán feláldozzuk az egészségünket, illetve az erőforrásainkat az életünk összes többi területének rovására, az rendkívül kockázatos stratégia. Amikor pedig rendszerint figyelmen kívül hagyjuk a szükségleteinket, testünk és lelkünk figyelmeztető jeleit, szinte garantált a kiégés.