Hiszti tippek - Áldás vagy átok?
Nemrég egy öt éves kisfiú anyukája egy szülőkonzultáció során elpanaszolta nekem, hogy fogalma sincs, hogy mit tegyen a hisztiző gyermekével. Elmesélte, hogy számos szülőknek szóló könyvet és cikket elolvasott, mindenféle jótanácsot végighallgatott, de ezek ahelyett, hogy segítettek volna, még inkább összezavarták. Az első könyv szerint próbálja meg elterelni a gyermek figyelmét, a második szerint tegyen úgy, mintha észre sem venné a hisztit, a harmadik azt mondja, hogy legyen határozott és következetes, a negyedik szerint viszont vigyen humort a nehéz interakciókba, míg az ötödik szerint ölelje meg a gyermekét, addig, amíg megnyugszik. Mégis melyiket válassza a konkrét helyzetek kezelésekor?
Megnyugtattam az anyukát, hogy a kérdéseivel nincs egyedül, a legtöbb szülő előbb-utóbb szembesül ezekkel a kihívásokkal. A jótanácsoknak természetesen lehet létjogosultsága, magam is írtam már cikket a gyereksírások kezelésével kapcsolatban, amelyben konkrét javaslatokat is megfogalmaztam. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a gyereknevelésben nincsenek mindenkinek megfelelő receptek. A hiszti egyfajta kommunikáció, a gyermek a fejlett nyelvi eszközök hiányában így adja tudtunkra mindazt, ami benne zajlik.
Mindennek hátterében ugyanis számos ok meghúzódhat: önállósodási igény, a tehetetlenségéből fakadó elkeseredettség, a fáradtság, az éhség, a szomjúság, vagy akár a kapcsolódási szükséglet is.
Kíváncsinak maradni
A hisztiző gyermek társaságában a higgadt, szemlélődő kíváncsiság a legutolsó dolog, ami eszünkbe jut. Tehetetlennek érezzük magunkat, tartunk az ítélkezéstől, szégyenkezünk, ingerültek vagyunk. Ilyenkor az első gondolatunk általában az, hogy miként lehetne minél gyorsabban gátat szabni a további drámának és megváltoztatni a gyermek viselkedését. Ezek természetes, minden szülő számára ismerős érzések. Ugyanakkor általános tapasztalat, hogy a görcsös és türelmetlen reakciók nem vezetnek eredményre. A megoldás ugyanis a kapcsolatban rejlik. A rutinszerű javaslatok is azért vallanak gyakran kudarcot, mert ezek szó szerinti alkalmazása pont azt az összetevőt vonja ki a képletből, ami a változást hozná magával. Ez pedig a kíváncsiság az iránt, hogy mit érez és gondol a másik, mi az, amit a gyermek a hisztirohammal mondani szeretne.
A szülő kíváncsisága mintát ad a gyermeknek is, hogy ő is elkezdjen érdeklődni a másik iránt, ezáltal pedig épül a szülő-gyerek kapcsolat.
Az empatikus odafordulás a gyermek szociális kapcsolataira is pozitív hatást gyakorol. Elizabeth Meins kutatásai szerint már egészen babakortól szükség van erre az „elme-tudatosságra”, vagyis arra, hogy a szülő kíváncsi legyen a baba elméjére, felismerje, hogy mi játszódhat le a fejében, és úgy válaszoljon neki, hogy az illeszkedjen a csecsemő érzéseihez. A szülőnek ez a viszonyulása hatással van a biztonságos kötődés kialakulására, illetve arra, hogy a gyermek 4-5 évesen mennyire képes önmaga és mások megértésére.
Mit kezdjek az érzéseimmel?
Egyszerű persze mindezt leírni, megvalósítani viszont annál nehezebb. A saját hisztiző gyermekeink általában nem az elfogadó, békésen reagáló gombot nyomják meg a lelkünkben, sokkal inkább azokra a sebekre, megfelelési kényszerre, elutasítottság érzésre és tehetetlenségre tenyerelnek rá, amik a múltunkból fakadnak és valójában függetlenek a velük való kapcsolatunktól. Arról sem érdemes megfeledkeznünk, hogy a szülőség egy különösen érzékeny terület, amelyhez számos társadalmi elvárás kapcsolódik és annyira sokféle, egymásnak ellentmondó információ lelhető fel a neveléssel kapcsolatban, hogy könnyen összezavarodhatunk és frusztrálttá válhatunk tőlük. Mivel a felelősség is igen nagy, ezért a kétely, az aggodalom, a lelkiismeretfurdalás vagy éppen a bűntudat érzései is megjelenhetnek.
Mit kezdhetünk ezekkel a belső feszültségekkel?
Rendkívül fontos az önismeretünk és „éntudatosságunk” fejlesztése. A felbukkanó érzéseink nem jók vagy rosszak, hanem jelzések, hogy valami nincs rendben, azaz változtatnunk szükséges. Ha görcsösen elnyomjuk őket, akkor előbb-utóbb a felszínre törnek, és azokhoz a megoldási mintákhoz nyúlunk, amelyeket egyébként kerülni szeretnénk. Ennek az az oka, hogy feszült helyzetben a biztonságot keressük, és ami ismerős, az biztonságos. Ugyanakkor az érzéseink elfogadása nem jelenti azt, hogy ezek határozzák meg a reakcióinkat is. A „Mit érzek most? Mi az, ami ezt az érzést kiváltja bennem? Mire gondoltam, amikor ezt éreztem?” kérdések végiggondolása segíthet abban, hogy ne olvadjunk össze az érzéseinkkel, és értékorientált döntés hozzunk.
Érdemes tudatosítanunk, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, mindnyájan küzdünk nehézségekkel. A tökéletesség hajszolása megakadályozza, hogy hitelesen jelen legyünk.
Mi legyen a helytelen viselkedéssel?
A fenti sorok rámutatnak arra, hogy mennyire fontos végiggondolnunk, hogy mi vezetett a gyermek viselkedéséhez, illetve, hogy reflektáljunk a saját indulatainkra is. Ez azonban önmagában nem elegendő. Daniel Hughes klinikai szakpszichológus szerint célszerűalkalmaznunk az úgy nevezett „kétkezes módszert”.
Egyik a másik nélkül nem működik, mindkettőre szükség van. Gyakran találkozom azzal, hogy a szülők azért nem állítanak határokat vagy nem mondanak nemet, mert attól tartanak, hogy az kárt okoz a gyerek lelkében. Félelemből csak az egyik kezüket használják, majd végül elrejtik a valódi érzéseiket is, hogy azzal se okozzanak traumát a gyermeknek.
Az apró metakommunikatív jelzéseikből azonban nyilvánvaló a gyermek számára, hogy valami nincs rendben, ám biztos támpontot nem kap arra, hogy mik az elvárások vele szemben. A gyerekeknek szükségük van egyértelmű határokra és szabályokra ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat és tájékozódni tudjanak. A leginkább hatékony módszer, ha mindkét kezünket használjuk és a támogatás, illetve a rossz cselekedetek korlátozása egyidőben van jelen nevelési gyakorlatunkban.
Borítókép: shutterstock.
