Az 1400-1500-as évek óta tartó korszak, ami azzal vette kezdetét, hogy spanyol és portugál hajók először érték el India, a Távol-Kelet és Amerika partjait, lehetővé téve, hogy Európa a világtörténelem fő alakító erejévé váljon, lassan a véget ér. A közhelyszerű kijelentés bizonyítékait, szemünk előtt lezajló eseményeit és magyarázatait tárja elénk Peter Frankopan 2018-as The New Silk Roads: The Present and Future of the World című könyvében.
A nagy földrajzi felfedezések című érettségi tétel sokak kedvenc témája volt, mert viszonylag könnyen megérthető eseménysort foglalt magába, a megkezdett hódítások miatt pedig még kellően érdekesnek is hathatott. Ez volt az az időszak, ami szép lassan kinyitotta a világot Európának, míg a világtörténelem tengelyét adó Eurázsia, egészen pontosan a Selyemút térsége háttérbe szorult. Roger Crowley, aki az MCC Budapest Lectures programja keretében tartott már előadást, Hódítók című műve mutatja be érzékletesen ezeket az évtizedeket, amikor portugál hajósok először csöppentek bele egy organikus, több fejlett kultúra által uralt térségbe Indiai-óceánon. Ez az európai kvázi világdominancia véres nyitányának bizonyult. Ahogy a korszakváltás emberi léptékben lassan (de történelmiben gyorsan) zajlott le, úgy a mi életünkben is már tapasztalható visszarendeződés is várhatóan hosszú évtizedek eredménye lesz.
Peter Frankopan, az Oxfordi Egyetem történelemprofesszora a 2015-ös Silk Roads c. könyve idén magyarul is megjelent Selyemutak - Egy új világtörténet címen (Park Kiadó), mely a Selyemút történelmi jelentőségét mutatja be, bizonyítandó, hogy nem az Észak-Atlanti térség a világ történelmének tengelye. 2018-ban pedig ehhez folytatás is született The New Silk Roads: The Present and Future of the World címmel. Míg az első mű inkább történelmi, addig a folytatása inkább napjaink eseményeit taglalja. Maga az író is azzal indokolta újabb könyvét, hogy meglepte, mennyire gyorsan milyen népszerű lett a munkája, ezért szükségesnek találta kiegészíteni a 2015-2018-as évek eseményeivel és a legújabb tudományos kutatások eredményeivel, kevésbé történelmi, inkább aktualitásokba ágyazva mondanivalóját.
Frankopan szerint a következő évszázadok aszerint fognak alakulni, ahogyan a következő évtizedek eseményei lezajlanak. Mélységében ugyan nem megy bele minden jelentős folyamat elemzésébe, de rendkívül széles spektrumon keresztül mutatja be, hogyan emelkedik fel az ázsiai térség.
A BREXIT és az Európai Unió belső ellentétei, Donald Trump megválasztása és az USA kiéleződő politikai polarizáltsága, Oroszország nyugati világban történő beavatkozásai csak a legszembetűnőbb példái az író szerint, hogy a Nyugat gyengül és egyre inkább a saját problémáira tud csak koncentrálni. Eközben Ázsia előretörését (ami sokszor a Selyemút szinonimája nála) nem gazdasági mutatók felsorolásával példázza, hanem az utóbbi években megvalósult infrastrukturális fejlesztések, térségbeli nemzetközi együttműködések bővülésével és társadalmi-gazdasági potenciáljának részletes elemzésével.
Akaratlanul is eszünkbe juthat ilyenkor több nyugati cég példája, akik az ázsiai piacon akarnak meggazdagodni: gondoljunk csak a filmiparra, Disney-re, vagy épp a film és techipar határán álló streaming szolgáltatókra, de akár a Youtube-ra és más platformokra, amik százmilliós felhasználói számíthattak az elmúlt években. Emiatt a könyv lapjait forgatva a „tudtam én, csak nem sejtettem” magával ragadó érzése uralkodik el rajtunk.
a sport nem csak az olimpiák ázsiai megrendezésével, hanem a vezető cégek „diplomáciája” révén is nyit Keletre; egyre nagyobb az ázsiai diákok száma a nyugati egyetemeken, de egyre több távol-keleti felsőoktatási intézmény jelenik meg a toplistákon; a térségbeli országok gazdagodásával pedig egyre több turista is érkezik tőlük. Tudjuk, hogy Kína „Egy út egy övezet” projektje az egyik legtöbbet taglalt globális stratégiakedvelt témája, és persze, hogy a korunk aranyának tekintett big data korában az 5G technológia, az okostelefonok új modelljei és a platformok legújabb zászlóshajói is a Selyemúton keresztül érkeznek.
Frankopan elegánsan nem foglal állást abban a vitában, hogy a Nyugatnak miként kéne ebben a helyzetben cselekednie. Sugallja ugyan, hogy a lemaradás borítékolható, ha nem képes saját kihívásainak leküzdésére, hozzátéve, hogy annak idején Ázsia is a nyugati országok és gazdasági szereplők érdekei és fejlesztései mentén tudott ismét felemelkedni.
A kötet gyengéjeként megemlíthető annak kissé monoton, felsoroló jellege. A The New Silk Roads, mintha az elejétől a végéig egyetlen, mély lélegzettel elmondott mondat lenne, ami nélkülözi az alaposságot. Ez persze azt is jelenti, hogy a tömérdek objektív adat, hír, folyamat és esemény bemutatása után szemernyi kétsége sem lesz az olvasónak, hogy a Selyemút térsége ismét a világtörténelem tengelye lesz. Azonban így csupán a felvázolt történelmi korszakváltás díszletével ismerkedhetünk meg.
Ehhez a történészi, publicisztikai körökben „sikertémának” számító könyvhöz lehetne hasonló műveket ajánlani, de ettől rendhagyó módon eltérünk. Sokkal teljesebbé tehetjük az élményt, ha Márai Sándor Gyertyák csonkig égnek című regényét vesszük a kezünkbe, aminél érzékletesebben alig sikerült jobban leírni a „valami véget ért” érzés drámáját. Vagy éppen John Lukács A XX. század és az újkor vége című művében elolvassuk azokat a fejezeteket, ahol a rendszerváltás környéki hazalátogatásakor érzett nosztalgiája jelenik meg. Peter Frankopan The New Silk Roads szigorúan objektív és leíró alkotása mögé mindenképpen képzeljük oda ezeken az érzéseket is.
A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének kutatója.
Borítókép: Bloomsbury.
