Zajos botránnyal indult az év a francia közéletben: egy január elején megjelent könyv „vérfertőző” pedofíliával vádolta meg a párizsi politikatudományi intézet, a Sciences Po egyik vezetőjét, volt szocialitsa EP képviselőt, a Siècle nevű elit klub vezetőjét, Olivier Duhamelt. Pár nappal a könyv megjelenését követően Duhamel lemondott, az ügy ezzel azonban korántsem ért véget: csontvázként esnek ki a francia közélet máig meghatározó baloldali véleményformálóinak vallomásai a szekrényből. Egy tucatnyi név, akik évtizedeken át tudhattak róla, hogy Duhamel több évig molesztálta kiskorú mostohafiát.
Olivier Duhamel a ’68-as generáció fontos alakja. Fényes karrierje kezdetén, ifjú gondolkodóként ismerkedett össze a nála majdnem tíz évvel idősebb Évelyne Pisier feminista politológussal. A háromgyerekes, elvált nő és Duhamel között elsöprő szerelem bontakozott ki, majd rövid időn belül összeházasodtak. Duhamel családjának vidéki nyaralójában felhőtlen, egyesek szerint inkább orgiára emlékeztető nyarakat töltöttek többnyire négyesben, Pisier kamaszkorú ikreivel. Sűrűn megfordult náluk egyébként a párizsi elit valamennyi fontos alakja, producerek, médiaszemélyiségek, professzorok.
A botrány lavinaként terjedt végig a francia sajtóban, Duhamel lemondott, a bal és jobboldali értelmiségiek jelentős része pedig sietett nyilvánosan elítélni a politológus-politikus téttét. Ugyanakkor jócskán akadtak, akik nyilvánosan kiálltak Duhamel mellett vagy igyekeztek relativizálni, jelentékteleníteni az ügyet. A befolyásos filozófus, Alain Finkielkraut például felvetette, hogy kérdéses, beszélhetünk-e egyáltalán erőszakról, hiszen az áldozat tulajdonképpen beleegyezett az együttlétbe. Elgondolkodtató - és sokat elmond a francia társadalom erkölcsi állapotáról – a tény, hogy ez és számos hasonló kérdés egyáltalán viták tárgyát képezhette napokon keresztül a közbeszédben.
A történet legmegdöbbentőbb aspektusa ugyanakkor nem maga, az egyébként felháborító és taszító cselekmény. Sokkal hátborzongatóbb, ahogy kirajzolódik a francia közéletet máig uraló, baloldali értelmiségiek zárt világa, amely harminc éven át tartotta titokban Duhamel pedofíliáját. Egy valóságos omerta (elhallgattatás), amelynek valamennyi érintettje a’68-as lázadó diákok nemzedékéhez tartozik, és egytől egyig máig a tudományos élet, a média és a politika meghatározó alakjai. Ahogy egyre jobban továbbgyűrűzött a botrány, folyamatosan kerültek napvilágra azok nevei, akik tudtak az ügyről, mégis évekig hallgattak róla: Jean Veil ügyvéd (Simone Veil fia), Marc Guillaume, korábbi államtitkár, Aurélie Filippetti, egykori kulturális miniszter. E jeles baloldali gondolkodók egyike sem csinált lelkiismereti ügyet Duhamel pedofíliájának elhallgatásából. Miért is érezték volna kötelességüknek, hogy bármit tegyenek, amikor sem az anya, sem az apa, Bernard Kouchner nem tett feljelentést az ügy tudomására jutása után? Utóbbi egyébként nem meglepő annak fényében, hogy Kouchner, korábbi egészségügyi, majd külügyminiszter Roman Polanski pedofília miatti letartóztatása idején Hillary Clintonnak írt levélben állt ki a francia-lengyel rendező mellett. Úgy tűnik, mintha a baloldali elit számára előbbre való volna a köreikbe tartozók fedezése, mint az áldozatok védelme – még akkor is, ha ártatlan gyerekekről van szó, akár a sajátjukról. Ahogy egy párizsi önkormányzati képviselő találóan megfogalmazta a fővárosi tanács ülésén: a baloldal számára a szexuális erőszak „szerelem”, a pedofília pedig „művészet és irodalom”…
Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy a francia jobboldali értelmiség erkölcsi bizonyítványa patyolattiszta. Nagy különbség azonban, hogy a jobboldali gondolkodók francia társadalomra gyakorolt hatása messze elmarad a kaviárbaloldalétól. Francia joghallgatók számára kötelező olvasmány Duhamel „A baloldal és az V. köztársaság” című műve, tévénézők ezrei hallgatták hetente a politikáról és a világról alkotott nézeteit. Európai parlamenti képviselőként pedig a francia választópolgárokat képviselte Brüsszelben a pedofil hajlamairól egyébként élő adásban álmodozó Daniel Cohn-Bendit-hez hasonlóan.
Akkor az az elit, amely addig élvezettel olvasta Matzneff pedofil kalandjait, képmutató módon hirtelen elhatárolódott az írótól – mintha addig nem sejthették volna, hogy nem csak papírra veti a fantáziáit, hanem ki is éli azokat. Christophe Girard, párizsi főpolgármester-helyettes pedig éppen a Matzneff-hez fűződő barátsága miatt vonult vissza tavaly nyáron, majd nem sokkal később őt magát is megvádolták egy kamasz fiú megrontásával.
A névsor a végtelenségig folytatható lenne – lassan alig akad olyan a francia baloldalon, akiről ne derülne ki, hogy kiskorúakat molesztált, vagy egyszerűen csak évtizedekig tudott fontos pozíciót betöltők „zűrös ügyeiről”. A Duhamel-ügy nyomában #metooinceste („metoo vérfertőzés”) hashtagekkel ellátott vallomások ezrei árasztották el a közösségi médiát, diákok tüntettek követelve a Sciences Po igazgatója, Frédéric Mion lemondását (amely azóta meg is történt), és több mint 160 ismert művész petícióban kérte a pedofília szigorúbb büntetését. A kormány januárban bejelentette a kiskorúak sérelmére elkövetett erőszakot büntető törvénycikk szigorítását. Hol vannak már a 70-es, 80-as évek, amikor értelmiségiek nyilatkozatban álltak ki a pedofil hajlamú művészek mellett, és a tévéstúdió közönsége jól nevelten kacarászott a kiskorúakról fantáziáló véleményvezérek hőstörténetei hallatán…
Úgy tűnik, a francia társadalom lassan megszabadul a baloldal szellemi örökségének e kínos részétől – de nem az egészétől. Aki ma egy párizsi egyetemistával beszélget a világ dolgairól, jó eséllyel még mindig szóról szóra hallja vissza azokat a doktrínákat, amelyeket az egykori ’68-asok kényszerítettek rá a francia közgondolkodásra.
És persze még mindig jelen vannak az országos és helyi politikában annak ellenére, hogy François Hollande katasztrofális kormányzása után a Szocialista Párt (PS) a 2017-es választások során lényegében megsemmisült. Ahogy azonban a magyar rendszerváltáskor a kommunisták, úgy ma Franciaországban az egykori ’68-asok újra és újra visszaszivárognak a közéletbe, uralják a politikai teret, és ez által nagy befolyást gyakorolnak az élet valamennyi területére. Ékes bizonyíték erre, hogy Duhamel éppen annak a Siècle nevű elit klubnak volt a vezetője, amely 11 minisztert adott Emmanuel Macron kormányának.
Elgondolkodtató, hogy a Duhamel-ügy olyan konzervatív, jobboldali médiumoknak éppen nem nevezhető napilapokban jelent meg elsőként, mint a Le Monde, a L’Obs vagy a Libération. Ez Xavier Raufer kriminológus szerint egyértelmű jele a baloldalon történő átrendeződésnek. Szerinte a fiatal francia baloldaliak nagy része már nem kér az egykori forradalmárok fényét vesztett szabadságeszményéből, és a hozzátapadó erkölcsi züllésből sem. Ha igaza is van Raufernek, biztosan hosszú időnek kell még eltelnie, mire a francia közélet teljesen megtisztul a kaviárbaloldal fullasztó jelenlététől. Addig pedig az egymás után kipattanó botrányok kifogyhatatlan olvasnivalót biztosítanak a korlátozásoktól elfásult francia közönség számára.
A szerző az MCC Nemzetközi igazgatóságának munkatársa.
Borítókép: Stephane de Sakutin / AFP
