Költői túlzásnak tűnhet, de akár a populizmus vádját is könnyen magára húzhatja az az ember, aki az európai integráció történetét nem a klasszikus whig történetírás szellemében prezentálja olvasóinak, hanem arról értekezik, hogy az Európai Unió és annak jogelőd intézményei tulajdonképpen egy olyan puccssorozat révén jöttek létre, amely néha még a résztvevők előtt sem volt teljesen nyilvánvaló. Az európai integráció ilyetén történeti elbeszélésének egy még radikálisabb kritikája minden valószínűség szerint egyenesen összeesküvés-elméletnek titulálná azt a leírást, amely szerint még a beavatottnak tűnő szereplők sem tudták pontosan, hogy miben vesznek részt. Márpedig az Európai Unió egyenes vonalú, töretlen és a végső megdicsőülés felé tartó üdvtörténetével szemben pontosan ilyen narratíva bontakozik ki két igencsak ismert tudós számvetéséből.
Adva van egy magát konzervatív liberálisnak valló történész-politikatudós (Luuk van Middelaar), illetve egy kőkemény marxista szociológus (Perry Anderson), akik a mainstream elbeszéléssel szemben azt állítják, hogy az európai integráció nem egy nagy közös akarat terméke, sokkal inkább néhány kiválasztott szereplő szabályokat tudatosan áthágó cselekedeteinek az eredménye; hogy az európai egységesülés története nem nyilvános nekirugaszkodások, közös gondolkodás és azonos irányba mutató szándékok mixtúrája, hanem ravasz (és egyébként korrupt) politikusok megtévesztő manővereinek, messianisztikus hitű bürokraták színfalak mögötti csalárdságainak, senkinek sem felelős bírák önfelhatalmazó aktusainak és roppant kreatív jogértelmezésének, még kevesebb demokratikus legitimitással bíró bankárok világmegmentő döntéseinek valamint a nem létező európai démosz nevében beszélő képviselők színjátékának a vegyülete. Miközben Perry Anderson legújabb könyvének (Ever Closer Union? Europe in the West - London: Verso Books, 2021) második fejezetét szinte teljes egészében annak szenteli, hogy Middelaar magyarul is olvasható integrációtörténetét (Valahogy Európába) tömören (és egyetértőleg olvasva) összefoglalja, aközben a marxista énjét mégsem tudja megtagadni: Anderson szemében Middelaar az a polgári történész, aki ideológiáját palástolva valójában a burzsoá osztály (és a neoliberális gazdasági elvek) legeklatánsabb képviselője, egyben pedig az európai integráció lelkes híve – annak ellenére, hogy a holland történész maga mutat rá az európai egységesülés bűnben fogant jellegére.
Anderson szerint tehát nem is Middelaar machiavelliánus történetmesélésével van gond, elvégre a célszemély kellően sok időt töltött az európai hatalmi centrumok politikusai (Frits Bolkenstein, Herman van Rompouy, Frans Timmermans) mellett ahhoz, hogy megtapasztalja a politikai hatalom sajátos jellegét. Az is csak némelyeket lephet meg, amilyen nyíltsággal ír a holland szerző azokról a nyers hatalmi játszmákról, amelyek az integrációtörténet döntő pillanataiban végeredményben mindig az ever closer union irányába lökték a fejleményeket. Anderson szemében a fő gond az lenne, hogy a szerző a holland polgári (értsd nem marxista) történetírás és történetelmélet egyik nemzetközileg ismert professzorának a tanítványa, aki ráadásul a holland liberális párt gazdasági elveit teszi magáévá. Ha a potenciális magyar olvasó képes ezeken a „súlyos” kritikákon felülemelkedni (képes rá), és szívesen olvas olyan történeteket, amelyek a hatalom sajátos természetrajzát adják (szívesen olvas), ráadásul a beszámolók és elemzések az európai integráció történetét és az Európai Unió működésmódját állítják a fókuszpontba, akkor bizony joggal ajánlható számára Anderson pár hónappal ezelőtt megjelent könyve – Middelaar 2009-ben magyarul megjelent könyvével egyetemben.
A két szerző útja ott válik el, ahol arra egyébként számítani is lehet: Middelaar szerint ugyanis a puccsok sorozata révén létrejövő politikai közösség (amely a többségi döntés elfogadásával alakul ki) is nyerhet legitimációt – ahogy minden dinasztia hatalomra jutása „vérben” fogant ugyan, de az idő utólag mégiscsak igazolja az erőszakos és/vagy jogtalan hatalomszerzés pillanatát. A holland szerző tehát optimista, ezt az optimizmusát pedig arra építi, hogy a kiépülő politikai rend akkor lehet legitim a nem éppen szeplőtelen fogantatás ellenére, ha azt a szabad nyilvánosság kontrollálja. Bár az első műve írásakor Middelaar is azt állította, hogy az európai politikának nincs egyetlen közös nyilvánossága, mindössze a nemzeti nyilvánosságok sokaságán nyugszik, legújabb könyvében (Pandemonium – Saving Europe) már olyasmiről ír, hogy
Anderson viszont nem ilyen nagyvonalú a helyzetértékelésében: elsősorban a pénzügyi válság kezelésének a módja, a trojka görögországi ténykedése mutatta meg ugyanis az EU valódi természetét. Válság esetén ugyanis az uniós vezetők (beleértve a domináns nemzetállamok vezetőit is) minden skrupulus nélkül teszik félre az európai jogszabályokat, ahogy arra Angela Merkel meglepően nyílt nyilatkozata is rávilágított: a német kancellár egyik nyilatkozatában arról beszélt, hogy az Unió alapítói nemcsak az európai jogszabályok betartása mellett köteleződtek el, hanem az Unió fenntartása mellett is. Válsághelyzetekben éppen ezért az uniós jog megszegése lehet az Unió túlélésének a kulcsa, a döntéshozók pedig éppen a szabályszegés révén maradhatnak hűek az európai szerződés szelleméhez. A görög kormányra erőszakolt megszorító intézkedések Middelaar olvasatában az európai közösség túlélésének a kulcsát jelentették – még akkor is, ha itt a nyers európai hatalomgyakorlás kényszeríti rá az akaratát a demokratikus legitimációval bíró nemzetállami kormányra.
Az ősbalos Anderson ugyan a neoliberális gazdaság- és pénzügypolitika kérlelhetetlen kritikusaként a kikényszerített megszorító intézkedéseket fájlalja leginkább, de mostani könyvében ez csak a kiindulópontot jelenti: a könyv harmadik fejezetében ugyanis sorra veszi az európai intézményeket és elsősorban a fősodortól eltérő véleményeket megfogalmazó tudósokra hivatkozva (Majone, Grimm, Horsley, Bickerton, Vauchez, Fritz) kritizálja azokat vehemensen a demokratikus elszámoltathatóság hiánya miatt vagy éppen a tagállami szuverenitás tökéletes figyelmen ívül hagyása miatt. Érveinek alátámasztására a tudós szerzők művei mellett előszeretettel használja európai vezetők nyilatkozatait: a fent már említett merkeli érvelésen túl idézi az Európai Bíróság mostani elnökének Koen Lenaerts-nak egy korábbi nyilatkozatát, aki azt állította, hogy a nemzetállami szuverenitásnak még a legkisebb magjára sem lehet hivatkozni a közösségi jog ellenében. Nem kevésbé mellbevágó az Európai Központi Bank egyik kutatásvezetőjének, Lucrezia Reichlin-nek a Financial Times-ban megjelent mondata az európai válságkezelés és az EKB eszközvásárlási programja kapcsán: „Egészen zseniális volt az a mód, ahogy az európai szabályokat megkerülve mennyiségi lazítást (quantitative easing) sikerült véghezvinni anélkül, hogy azt mennyiségi lazításnak kellett volna hívni” – nyilatkozta 2012-ben immáron oktatói pozícióból az EKB korábbi alkalmazottja.
A fentiek fényében nem meglepő módon Anderson könyve azoknak is tartogat csemegét, akik a jogállamiság és jogbiztonság témakörében nemcsak a nemzetállami, hanem az európai színtéren is szívesen vizsgálódnának. Fatta la legge, trovato l’inganno – idézi szerzőnk az ismert olasz közmondást, ami nagyjából annyit tesz, hogy a törvényeket azért hozzák, hogy aztán megsértsék őket. Ami az Európai Uniót egyedivé teszi Anderson szerint az az, hogy éppen azok hágják át az elfogadott szabályokat, akik megalkották azokat. A joguralom elvéből így lesz az európai színtéren azon jogászok (rém)uralma, akik egy pillanatra sem rettennek el attól, hogy a leírt szöveg értelmével tökéletesen ellentétesen értelmezzék a szabályokat – ahogy ezt tették például az Európai Unió működésről szóló szerződés (EUMSZ) jól ismert „ki nem segítési záradéka” (no-bail-out-clause) kapcsán.
