A magzatelhajtás a mai napig vízválasztó kérdés az Egyesült Államokban. Az 1973-as Roe v. Wade legfelsőbb bírósági döntés, úgy tűnt, pontot tett a kérdés végére, az életvédő (pro-life) és választáspárti (pro-choice) erők összecsapásai azonban nem maradtak abba, több állam is külön szabályozást alakított ki, olykor a Roe v. Wade döntés megkerülésének kísérletével is. A Legfelsőbb Bíróság új ülésszakán újra egy magzatelhajtással kapcsolatos ügy, a Dobbs v. Jackson Women’s Health, kerül terítékre, amely megváltoztathatja az eddigi gyakorlatot. A cikkben ismertetni fogom a magzatelhajtás szabályozásának főbb állomásait, a Legfelsőbb Bíróság döntéseinek mentén.
A magzatelhajtás szabályozása a föderalista berendezkedéssel összhangban szövetségi szabályozásra és állami szabályozásra bontható. A szövetségi szabályozást, amelyért a Kongresszus felelős, kiegészíti az adott állami szabályozás, amelynek meg kell felelni az előbbinek, valamint az Alkotmánynak. A magzatelhajtás jelenleg mind az ötven államban törvényes. Mivel a magzatelhajtás kérdése az ember élethez fűződő jogával összefüggésben merül fel jogi és erkölcsi kérdésként, s minthogy ezen alapvető jog alkotmányos védelemben részesül, így a magzathajtás jogszerűségéről az Alkotmány értelmezésének jogosultságával felvértezett Legfelsőbb Bíróság hozhat döntést.
A Legfelsőbb Bíróság döntéseit kétségkívül megelőzi az angol common law által kialakított joggyakorlat. Ez utóbbi alapján a magzati mozgásokat megelőzően végre lehetett hajtani a magzatelhajtást. Ez az angol joggyakorlat az európai gyarmatosítás hatására az eredeti tizenhárom gyarmat területén is megjelent, majd tovább terjedt a többi, csatlakozó államba. Az első állami, magzatelhajtást tiltó törvények a XIX. század során jelentek meg. A XX. század második felében kezdődött meg egyfajta lazítás, midőn az államok kivételeket tettek a magzatelhajtási tilalom alól, például nemi erőszak, vérfertőzés esetén, vagy olyan esetekben, amikor a terhesség maradandó testi fogyatékossággal járt az anya számára. Elsőként Hawaii, 1970-ben tette törvényessé az anya kérelmére elvégzett magzatelhajtást. Az államok széttartó gyakorlatot alakítottak ki, ami életre hívta az ún. magzatelhajtási turizmust, amely során a magzatelhajtást kívánó anyák azért utaztak el egy másik államba, mert az engedélyezte a magzatelhajtást számukra.
A legnagyobb súlyú és a mai szabályozásra is kihatással lévő legfelsőbb bírósági döntés a Roe v. Wade volt 1973-ban. Az ügy egy Texas állambeli törvény kapcsán merült fel, amely megtiltotta a magzatelhajtást, kivéve olyan esetekben, ahol az az anya életét veszélyeztette. A legfelsőbb fórum 7:2 szavazataránnyal megállapította, hogy az Alkotmány XIV. alkotmánykiegészítésében foglalt magánélethez fűződő jog (right to privacy) alapján a terhes nő joga, hogy eldöntse, elhajtatja-e magzatát. A Legfelsőbb Bíróság azonban ezzel a joggal kapcsolatban megállapította, hogy az nem korlátlan, és azt az állam jogos érdekeivel egyensúlyban kell és szabad gyakorolni. Ennek következtében, mivel a texasi szabályozás ennek nem felelt meg, azt alkotmányellenesnek mondták ki. Az állam jogos érdeke az anya egészségére és a magzati élet védelmére terjed ki. A többségi véleményt megfogalmazó Harry Blackmun bíró álláspontja szerint a terhesség adott pontján az állam érdekei kellően megalapozottak lesznek ahhoz, hogy az állam szabályozással fellépve korlátozza az anya fentebb említett alapvető jogát. Akkoriban erre az ún. trimeszter-teszt szolgált. Ez alapján az első trimeszterben nem korlátozhatták az anya alapjogát, a második trimeszterben tehettek egyes olyan korlátozásokat, amelyek az anya életét védték, majd a harmadik trimesztert követően, mikortól a magzat már életképes volt a méhen kívül az akkori műszaki vívmányoknak köszönhetően, az állam megtilthatta a magzatelhajtást, kivéve, ha az az anya életét veszélyeztette.
Az azonos évben meghozott Doe v. Bolton döntés tovább segítette a Roe v. Wade által kialakítani kívánt joggyakorlatot. A georgiai jogszabály, amely a magzatelhajtást csak szűk esetkörben (nemi erőszak, súlyos magzati rendellenesség, az anya egészségének súlyos veszélyeztetése) engedélyezte egy három tagú orvosi bizottság beleegyezését követően, csak georgiai lakosoknak, alkotmányellenesnek bizonyult. A döntés hozadéka a homályos magánélethez fűződő jog kikristályosodásában lelhető föl. Ez a jog a már említett XIV. alkotmánykiegészítésből ered a Legfelsőbb Bíróság értelmezése szerint, melynek vonatkozó része így szól: „és egyetlen állam sem foszthat meg senkit életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő törvényes eljárás nélkül” (megjegyzendő, hogy a magánélethez fűződő jog itt nincs nevesítve, annak ezen szakaszhoz kapcsolása a Griswold v. Connecticut döntés hozománya, egyes vélemények szerint arról inkább a IX. alkotmánykiegészítés összefüggésében beszélhetünk, amely a meg nem nevesített alapvető jogokat veszi alkotmányos védelem alá). A Legfelsőbb Bíróság megfogalmazásában a magánélethez fűződő jog olyan eseteket érint, mint például a házasság, a gyermeknemzés, a fogamzásgátlás, a családi kapcsolatok, a gyermeknevelés stb. A Bíróság ezt az alapjogot vette alapul más ügyekben is, mint például a Pierce v. Society of Sisters (amelyben alkotmányellenesnek találta azt a törvényt, amely megtiltotta a magániskolák igénybevételét és kötelezővé tette az államiakat), vagy a Lawrence v. Texas (amely alkotmányellenesnek mondta ki azt a törvényt, amely törvénytelen szodómiának találta a homoszexuálisok közösülését).
Az 1993-as Planned Parenthood v. Casey eset haladta meg a Roe v. Wade-ben kidolgozott trimeszter-tesztet. Helyébe az ún. életképességi teszt (viability test) került, ennek értelmében midőn a magzat eléri az életképességet, azaz képes a méhen kívüli életre, az állam jogos érdekeltsége megalapozottá válik és korlátozásokat eszközölhet az anya jogát illetően. Erre többek között a trimeszterrendszer bonyolultsága, valamint a műszaki fejlődés miatt került sor, mivel utóbbi következtében az életképesség a Roe v. Wade szerinti 28. hétről áttolódott a 23. hétre. A döntés kimondta továbbá azt is, hogy az állam nem helyezhet indokolatlan terhet a magzatelhajtást igénybe venni kívánó anyára.
Mint az összes euro-atlanti országban, a magzatelhajtás megosztó kérdés. Amerikában, ahol ma kifejezetten szabadelvű a szabályozás, talán még inkább. Emiatt nem meglepő, hogy több állam is kísérletezik a Legfelsőbb Bíróság által kimunkált joggyakorlat megkerülésével, vagy egyenesen annak megváltoztatásával. Az utóbbi kapcsán a 2018-as Mississippi állambeli törvényről számolhatunk be, amely megtiltja a magzatelhajtást a 15. hetet követően, egy szűk kivételi körrel egybekötve. A jogalkotó kifejezett célja volt a nyilvánvalóan Roe v. Wade-del ellentétes törvénnyel, hogy a Legfelsőbb Bíróság a döntését megváltoztassa. Erre annak „konzervatív többségű” bírói kara adott okot (megjegyzendő, hogy a bírák ilyen szintű leegyszerűsítése félrevezető lehet). Az ügy jelenleg a Legfelsőbb Bíróság előtt van. Az életvédő mozgalom abban bízik, hogy a 6:3 „konzervatív többségű” bírói kar a Roe v. Wade döntést felül fogja írni. Fontos megjegyezni, hogy ha az utóbbi döntést hozná a fentebb említett Dobbs v. Jackson Women’s Health Organization ügyben, akkor a magzatelhajtás szabályozása, értsd akár teljes tiltása, az államok döntéshozó szerveihez kerülne vissza. Ekkor előreláthatólag egyes államokban törvényellenes lesz a magzatelhajtás (a kivételektől eltekintve), míg más államokban továbbra is fennmaradna a jelenlegi szabályozás.
Ugyan Alexander Hamilton a bírói hatalmi ágat tartotta legerőtlenebbnek a három hatalmi ág közül, mondván „annak nincs befolyása sem a fegyver, sem a pénz fölött, (...) annak nincs se ereje, se akarata, pusztán ítélete van”, ma talán az ellenkezőjét állapíthatjuk meg, mivel pont a bírói hatalmi ágat, és különösen is a Legfelsőbb Bíróságot korlátozza legkevésbé az amerikaiak által kidolgozott fékek és ellensúlyok rendszere.
