A boldog békeidőkben a kormány és az országgyűlés teszi a dolgát, a sajtó tudósít ugyan egy-egy politikai botrányról, de a hosszú prosperitás időszakába ez még belefér. A közéletben sokkal ritkábbak az igazán vérre menő, személyes kockázatokat jelentő ügyek, drámai küzdelmek, mint az azt megelőző években. Az építkezés évei jöttek el. Felsorolni is nehéz, hogy mi mindennel gazdagodott ekkor Magyarország. Városaink képét mai napig meghatározzák azok az épületek, melyeket e gazdag korszakban emeltek, ma is azokon a vasútvonalakon utazunk, melyek nyomvonalát ezekben az évtizedekben jelölték ki.
Hiba lenne azonban a korszak mérlegét csak az épített környezetre, az infrastruktúrára, az életmód változásaira vagy éppenséggel a kiemelkedő művészeti alkotások számbavételére szűkíteni. A tág értelemben vett állami intézményrendszer át- és kialakítása, a modern közigazgatás megteremtése legalább akkora, hosszútávú jelentőséggel bírt, mint az épített környezet átalakulása. Ahhoz pedig, ami miatt sokan büszkén, olykor nosztalgikus érzésekkel is gondolnak a dualizmus Magyarországára, bizony elengedhetetlenül
A kor kiemelkedő politikusai persze már régóta jól látták ezt. 1848-ban, majd pedig az 1850-es évek végétől is folytak viták a megyerendszerről, az ebben érlelődő két pólus, a centralisták és a municipalisták érvei széles körben ismertek voltak. Egyik álláspont szélsőséges változata sem lehetett azonban járható út a kor Magyarországa számára. Az 1860-as évek politikai klímájában semmi realitása nem lehetett a megyék teljes mellőzésének, mint ahogy annak sem, hogy középszinten az önkormányzatiság szervei visszatérjenek hajdan élvezett önállóságukhoz.
1867-ben így már nem is volt kérdés, hogy nem pusztán a szűkebb értelemben vett kormány, az egyes minisztériumok működését, feladatait kell meghatározni, hanem valamit kezdeni kell a vármegyékkel, bővebben pedig a területi igazgatás szerveivel is. A magyar közgondolkodásnak oly kedves intézményhez azonban nem is volt olyan egyszerű hozzányúlni. A megyében ugyanis sokan a magyar alkotmányosság szilárd bástyáját látták, olyan szervezetet, mely adott esetben gátat szabhat az évszázadok óta olykor többé, olykor kevésbé idegennek tekintett uralkodó, „Bécs”, vagy a pesti kormány szándékainak. Hol is húzódjon hát az állami és az önkormányzati szféra közötti határvonal? Milyen ügyeket bízhatunk a megyékre, milyen önállóságot őrizhessen meg a hajdani széles jogosítványaiból, tág mozgásteréből, s meddig nyúljon a kormányzat karja, középszintű szervei milyen viszonyban legyenek a megyékkel, összességében milyen viszonyban álljon egymással a kormány és az önkormányzat, hogyan is működhetnek a kapcsolódási pontok, s ezek között
Ezek sem teljesen új kérdések. Hiszen az, hogy az uralkodói akarat, avagy a kormányzati döntések végrehajtására mely intézmények közreműködésével kerülhet sor, mindig is feladványt jelentett. Nem meglepő, hogy Andrássy Gyula miniszterelnök a kiegyezés évében, a hazai hagyományt jól ismerve és a realitásokkal is számolva, az önkormányzati jog és a kormányzat közötti egyensúly mellett tette le a voksát. Aztán a kormány erőit egyéb feladatok kötötték le, s majd csak az 1869-es országgyűlés trónbeszédében kapott helyet a modern megyei és városi igazgatás kialakításának célja, majd készült el, s került az országgyűlés elé a törvényhatóságokról szóló javaslat. Megkezdődött a küzdelem a Deák-párt és az ellenzék erői között. A kor nagyjai, ‒ többek között a Deák-párti Perczel Béla, Kautz Gyula, Pulszky Ferenc, illetve az ellenzéki Mocsáry Lajos, Nyáry Pál, Tisza László és Tisza Kálmán ‒ vérmérsékletüknek és pártállásuknak megfelelően nyilatkoztak a benyújtott javaslatról, s fejtették ki általános véleményüket a megyei önkormányzatiságról, a főispáni szerepkörről, a kormány és a megye kapcsolatáról, a kormány felelősségének kérdéséről és persze egyes részletszabályokról is. Hiába a fajsúlyos megszólalók, hiába hangoztak el logikus érvek a megye védelmében, mégiscsak a régi megyei önállóság utóvédharcai folytak ezekben a hónapokban: Eötvös József pontos látlelete szerint a régi megye már jóval azelőtt a múlt részévé vált, hogy az 1869-es országgyűlés nekikezdett volna a köztörvényhatóságokról szóló javaslat tárgyalásának.
Ahogy pedig amúgy is várható volt, a kormánypárti többség megszavazta a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényt (1870). A jogforrás mind a megyei, mind a városi törvényhatóság helyét, szerepét rögzítette a kiépülő polgári államban, melynek természetesen részét képezte a főispáni tisztség is. A korszakváltást pedig jól jelzi, hogy az örökös főispán ettől kezdve intézkedési jogkör, azaz tényleges hatalom nélküli cím viselőjévé vált. A törvény persze kompromisszum, elsősorban a politikai viszonyokból és az intézményi adottságokból levezethető megoldás, mely azonban jól mutatta a kormányzati lépések természetes vezérelvét, a központosításra való törekvést. A főispán pozíciójának meghatározása is pontosan tükrözi ezt, s jól látható, a következő évtizedek változtatásai is jobbára ennek jegyében történnek meg.
De mi is a dolga ekkor a főispánnak, akit immár a belügyminiszter javaslatára nevez ki a király a törvényhatóság élére? A megyei és városi törvényhatóság kulcsszereplőjeként a főispán helyben képviseli a központi kormányt, ilyen minőségében pedig – minden, a hagyományokból megőrzött, valamint társadalmi állásához kötődő külsőség, illetve a helyi viszonyokban játszott szerepe ellenére – jelentős hivatali feladatokat lát el. Persze nem kell azt gondolni, hogy a főispán konkrét ügyek előadója lett volna. Szerteágazó jogköreinek java a felügyelethez, az ellenőrzéshez és a végrehajtás biztosításához kapcsolódott azért, hogy őrködjön „a törvényhatóság által közvetített állami közigazgatás érdekei felett” s ez kellő súlyt is adott a tisztségnek. Legerősebb jogköre a hanyag tisztviselőkkel szembeni vizsgálat lefolytatása, illetve az, hogy gondoskodhatott a kormány rendeleteinek végrehajtásáról, abban az esetben, ha ezt a törvényhatóság nem tette volna meg.
De a törvényhatósági bizottsági elnökségtől kezdve a kijelölési jogkörön keresztül a tisztújító szék működésében betöltött, vagyis a vármegyei tisztviselői kart érintő szerepéig hosszan lehetne még sorolni azokat a jogosítványokat, melyek a kormány erős helyi képviselőjévé avatták a főispánt. Ezekkel aztán a kor főispánjai éltek is. Fennmaradt iratok sora igazolja, hogy csupán szépirodalmi művek szereplőjeként tűnhet hitelesnek a csakis reprezentáló, vadászgató, kártyázgató főispán. A valóságban a hivatali feladatait elvégző, a törvényhatóság helyzetét, problémáit jól ismerő, a helyi viszonyokban kiigazodó főispán jelentései ott voltak a belügyminiszter asztalán, a kormány pedig az egyes ügyekben rendre kikérte az érintett törvényhatóság főispánjának véleményét is.
Az 1870-es törvénnyel az önkormányzatiság szerepkörével kapcsolatos vita lényegében eldőlt, s a dualizmus korszakának végéig nem is akadt olyan kormány, mely a törvényhatóságok mozgásterét érdemben bővítette, s ennek megfelelően a saját mozgásterét – a főispánéval egyetemben ‒ szűkítette volna. Éppen ellenkezőleg. A kormányrúd felől nézve egészen máshogy fest a világ, mint az ellenzéki padsorokból, így nem is csoda, hogy ugyanaz a Tisza Kálmán, aki tárgyalásakor bírálta a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslatot, majd 1872-ben, még ellenzéki politikusként a főispáni túlhatalom miatt interpellálta a belügyminisztert, néhány évvel később, a miniszterelnöki székből már semmit sem tett korábbi kifogásai orvoslása érdekében. Sőt. A polgári állam intézményeinek kialakítása,
s éppen Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt teljesedett ki ez a folyamat.
Ennek első látványos állomása a közigazgatási bizottságok 1876-os felállítása volt. A főispánokat feladataik ellátása eközben egyre inkább a megyéhez és nem pedig az országos politikához kötötte, amit jól jelez az is, hogy 1885-től kezdve már nem voltak tagjai a főrendiháznak sem. Az ennek jegyében következő nagy lépés majd az ellenőrzési jogkörök bővítését hozó második törvényhatósági törvény (1886), mely már önálló fejezetben szabályozta a főispán jogállását. A javadalmazás, és a nyugdíj kérdései éppúgy helyet kaptak itt, mint a sokat vitatott főispáni titkári állás létesítése is. Ezzel a jogforrással tulajdonképpen lezárult a főispáni tisztség átalakítása. Mit is látunk hát ekkor? Találó és tömör választ kapunk Pulszky Ferenctől, aki a főrendiházi javaslat vitája során, 1885 februárjában, a következőképpen foglalta össze a helyzetet: „a főispánok régi időben méltóságok voltak, most a kormány kinevezésétől és elmozdításától függő tisztviselők”.
Fotó: Vay Béla (1910), politikus, Borsod vármegye főispánja, a főrendiház alelnöke / Magyar Nemzeti Portrétár
