A leghosszabb ideig hatalmon lévő uralkodónk utolsó - és talán végzetes - intézkedése az volt, hogy elfogadta az egyik miniszterelnök, Boris Johnson lemondását, és Liz Truss személyében egy másikat kért fel helyére. Negyvennyolc órán belül nemcsak őt váltotta Truss, hanem II. Erzsébet helyére is III. Károly lépett.

A királynő halálát követően szembesülhettünk azzal, ahogy a politikai, társadalmi és gazdasági struktúra alkotóelemei meginogtak. Leicesterben a hindu és a muzulmán közösség közötti feszültségek fajultak erőszakos összecsapásokká. A Truss-kormány pedig első jelentős intézkedésként példátlan adócsökkentést hirdetett meg, amit a pénzügyi piacok a font értékének zuhanásával fogadtak, történelmi mélypontra taszítva a dollárhoz viszonyított értékét.

A számtalan már létező válsággal együtt - nem utolsósorban az eszkalálódó energiaválság, a tisztességes bérekért küzdő szakszervezetek által okozott széles körű fennakadások, illetve a kontinentális Európával kialakult ellentétek mellett - Truss a tanácstalanság problémájával szembesül, mivel kevés olyan stabil pont van, melyek alapján politikai irányt mutathatna.

Elődje természetesen hasonló kihívásokkal nézett szembe a Brexit légörvényében. Johnson megközelítésére nem igazán az volt jellemző, hogy a nagyon is valós problémák sűrűjéből megtalálja a kiutat, hanem inkább azon volt, hogy egy elferdített képet kapjunk a valóságról

Néhány más karizmatikus vezetőhöz hasonlóan Johnson is rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy jelenlétével annyira el tudta torzította a politikai és kulturális tájat - akár egy csillag a téridő szerkezetét -, hogy mindvégig nehéz volt megítélni, hogy kormánya sikeres volt-e vagy sem. Minden tényt vitattak, relativizáltak és végül elfelejtettek.

Trumphoz hasonlóan Johnson is éppen azért dacolt a politikai nehézségi erővel, ameddig csak tudott, mert sokkal inkább ő maga volt az eredője, mint bármi más ebben a kulturális közegben.

Végül, mint egy haldokló csillag, Johnson összeomlott saját ellentmondásainak súlya alatt, és nem a választók, hanem a hozzá legközelebb állók szabadultak meg tőle vagy hagyták el. A bombabiztos Boris, mint kiderült, nem volt védett a spontán öngyulladás ellen.

Talán nem igazságos összehasonlítani őket, de mondanom sem kell, hogy Truss nem rendelkezik Johnson sármjával vagy karizmájával. Viszont ami politikai síkon hiányzik neki a tömegből, azt, úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy energiával pótolja, abban a reményben, hogy a kettő - az életben épp úgy, mint a fizikában - alapvetően arányos egymással.

Arra vonatkozó világos és biztos információ hiányában, hogy mi is a valós helyzet, ezt az energiát inkább annak a tiszta érzete irányítja, hogy minek kellene lennie.  Hetek óta hivatalban van, és egyértelmű, hogy az egy alapvetően ideológiai alapokon nyugvó kormány élén áll. Leginkább a pénzügyminisztere, Kwasi Kwarteng képvisel olyan szinten liberális nézeteket, amilyet Nagy-Britannia még nem látott.

Amikor például bejelentette, hogy a legfelső adókulcsot 45%-ról 40%-ra csökkenti, szinte hallani lehetett a politikai spektrum minden szegletéből ahogy mindenkinek elállt a lélegzete. Ritkán fordult elő, hogy egy ilyen horderejű politikai döntést ennyire tisztán egy ideológiai álláspontba vetett rendíthetetlen hit alapján hoztak volna meg. 

Ezt a döntést - ami csak egy a sok merész nyilatkozat és szakpolitikai változtatás közül - csak a konzervatív Daily Telegraph hasábjain a következőkkel jellemezték: "a legjobb költségvetés, amit brit pénzügyminisztertől valaha is hallottam", "kockázatos újítás", "az Egyesült Királyság hitelességének lerombolásával fenyegető kazettás adóbomba", és "az A-szintű [azaz középiskolai] közgazdaságtan a gyakorlatban".

Felesleges lenne most találgatni, hogy a terv végül is beválik-e a brit gazdaság hanyatló trendjének megfordítására. Bárki, aki azt hiszi, hogy előre tudja a dolgok kimenetelét, önmagát csapja be. Túl sok változó játszik szerepet ahhoz, hogy ilyen magabiztos lehessen bárki is.

Az azonban biztos, hogy ez talán az utolsó lehetőség a szabadpiaci fundamentalista elmélet tesztelésére, ami Thatcher 1979-es megválasztásával került hatalomra, és végül az egész angolszász világban kétpárti ortodoxiává vált. 

Az évek során az elmélet vonzereje az általa eredményezett hanyatló társadalommal együtt megkopott. A Truss-kormány nem csak mindent egy lapra tesz fel, hanem mindenki egisztenciáját teszi kockára abban a hitben, hogy az ideológiával nem az volt a legnagyobb baj, hogy túl messzire ment, hanem az, hogy eddig nem ment elég messzire.

Hogy megoldásuk csodaszer lesz-e egy régóta gyengélkedő, és most még egy rosszul kezelt világjárvány következményeivel is küzdő társadalom számára, vagy csupán doktriner pózolásról van szó, azt még nem tudjuk. Ha kudarcot vallanak, az nem csak a kormány bukását fogja jelenteni, hanem talán a második Erzsébet-korszakot fémjelző stabilitás hosszú korszakának gyalázatos és öncélú végét is.

Ha az egyik vagy mindkettő bekövetkezne, az elkerülhetetlenül a halálos ítéletet jelentene az ide vezető döntések mozgatórugójának számító szabadpiaci ideológia számára is, mivel az az elméletről nyilvánvalóan bebizonyosodna, hogy a valóságban nem működik. Már csak ezért is minden szemnek Nagy-Britanniára kell szegeződnie a következő tizenkét hónapban.

A cikk eredeti, angol verziója szeptember 28-án került publikálásra, itt olvasható.