Az orosz agresszió miatt számos ország erkölcsi, gazdasági és diplomáciai kihívásokkal néz szembe: új szövetségek találtatnak, régi viszályok múlnak, de egyes esetekben történelmi barátságok kerülnek veszélybe. Ez a helyzet például Magyarország és Lengyelország esetében. A konfliktus forrása az, hogy az egyébként legtöbb esetben egyetértő két barát eltérő megközelítést választott a háború kezeléséhez: a lengyelek azonnal elítélték az orosz agresszort, és a háború első napjai óta szorgalmazzák az újabb és újabb ellenlépéseket; míg a magyar fél – bár Orbán Viktor miniszterelnök is elítélte a megszállót – enyhébb hangnemet választott. Mindez példátlannak tűnő feszültséget okozott a magyar-lengyel kapcsolatokban, ami miatt felvetődik a kérdés: vajon a két történelmi barát megtalálja-e a válságból kivezető utat, vagy többé nem „harcolnak s isszák együtt borukat”?
Az Európai Unió állandó rosszfiúi
A V4-országok látszólag szövetsége ellenére a lengyel-magyar tandemnek mindig sikerült kitűnnie, különösen miután mindkét országban keresztény-konzervatív kormányok kerültek hatalomra – Magyarországon 2010-ben a Fidesz, Lengyelországban 2015-ben a PiS révén. Ezek a kormányok számos kritikát kaptak, ami főként a következő vádakat jelentette: a jogállamiság lebontása (Dirnóczi – Bien-Kacala, 2019), tekintélyelvűség (Freedomhouse, "Hungary" 2020), a bírói kar kormányzati befolyásolása (Freedomhouse, "Poland" 2020), „Caesari politika” (Sata – Karolweski, 2019). Különösen a migrációellenes álláspont került össztűz alá: az Európai Unió Bíróságának főtanácsnoka egy véleményében még azt is kifejtette, hogy a két ország megsértette az uniós jogot azzal, hogy a 2015-ös válság idején elutasította a menedékkérőket (C-715/7, C-718/17, C719/17. AG Sharpton indítványa, 2019). Egyes szerzők még azt is felvetették, hogy a két tagállam olyannyira szembeszegült az uniós szabályokkal, hogy az unióból is ki akarnak lépni! (Hillion, 2020).
És az sem segített a kritikákon, amikor mind Magyarország, mind Lengyelország olyan törvényeket kezdett elfogadni, amelyeket kormányaik a „családok támogatásával” vagy a „keresztény hagyományok” védelmével indokoltak, miközben sokan – főként a progresszív politikai oldalról – „nőgyűlölőnek” vagy „homofóbnak” bélyegeztek. Ilyen volt Lengyelországban konkrétan az abortusztörvény szigorítása, Magyarországon pedig az „anti-LMBT törvény”. Ez utóbbit különösen éles kritika érte, tizenhat uniós ország – Kelet-Európa nagy részét kivéve – nyilatkozatban is elítélte.
Eltérő megközelítés a keleti szomszédokkal szemben
Nincs barátság nézeteltérések nélkül. Ugyanez vonatkozik a lengyel-magyar kapcsolatokra is, ahol jelenleg egy kétoldalú probléma van, nevezetesen az Ukrajnához és Oroszországhoz való viszony. Bár ennek a dilemmának a megoldása eleve nem volt egyszerű, az orosz invázió tovább rontotta a helyzetet.
Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy mindkét ország sokat szenvedett Oroszország imperialista törekvései miatt, azonban nem egyenlő arányban. Bár a kommunista uralom traumái még mindig élnek mindkét nemzetben, én magyarként valószínűleg soha nem fogom tudni megérteni azt az évszázados orosz elnyomást, amit a lengyeleknek kellett elviselniük. Egy ilyen sebhely felülír minden úgynevezett „reálpolitikát”, és soha nem fogja engedni, hogy a bizalmatlanság jelentősen oldódjon az orosz külpolitikával szemben. Emiatt nem meglepő, hogy a Krím-félsziget orosz annektálása után Lengyelországban bekapcsoltak a történelmi reflexek. És bár az ukrán-lengyel diplomáciai kapcsolatok sem voltak problémamentesek, ezek a problémák nem bizonyultak elég mélynek ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Lengyelország az orosz inváziót követően Ukrajna második legjelentősebb fegyverszállítója legyen (Szopa, 2022.).
Ukrajnával a viták forrását a Kárpátalján élő magyar kisebbség jelenti. A Magyar Királyság egykori, a trianoni békeszerződés előtti része, a Kárpátok e részén fekvő településeken ma is jelentős a magyar lakosság aránya, akiknek a kisebbségi jogaik a 2017-es oktatási törvénnyel és a 2019-es nyelvtörvénnyel jelentősen csorbultak. Előbbi az ukrán nyelvet tette kötelező tanítási nyelvvé az állami iskolákban ötödik osztálytól, utóbbi pedig az ukrán nyelvet tette kötelezővé a közélet gyakorlatilag minden területén, a kisebbségi nyelvhasználatot a magánszférára és a vallási szertartásokra korlátozva. Bár egyik törvény sem irányult közvetlenül az Ukrajnában élő magyarok ellen, mégis negatívan érintette őket, ami nyilvánvalóan rontotta Magyarország és Ukrajna egyébként sem felhőtlen viszonyát. Sőt, a nyelvtörvény 2017-es életbe lépése után, amely gyakorlatilag arra kényszerítette a kárpátaljai magyar többségű területeken az iskolákat, hogy ne magyar nyelven oktassanak, Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország blokkolni fogja Ukrajna további integrációját a NATO-ba és az Európai Unióba.
A lengyel megközelítéstől eltérően Magyarország Oroszország-politikáját elsősorban pragmatizmusként írhatjuk le. Először is, az energiaellátás kérdése mindig is kardinális volt Magyarországon, mivel az ország – Lengyelországgal ellentétben – gyakorlatilag nem rendelkezik természeti erőforrásokkal, sem kikötővel és az északi kereskedelmi partnerektőlis jóval távolabb vannak. E hátrány leküzdésére a legkényelmesebb megoldást az orosz import jelentette, mivel egyrészt volt a legközelebbi és legolcsóbb lehetőség, másrészt meg kell említeni azt is, hogy az ország az energia-infrastruktúráját a kommunizmusból örökölte, ami után nem is nagyon volt más opció az oroszországi import mellett. Továbbá említést érdemel, hogy Orbán Viktor miniszterelnök 2012 után meghirdette a „keleti nyitást”: egy új külpolitikai és külgazdasági stratégia kezdetét az. Oroszországgal – illetőleg más, Európától keletre található országokkal – való kétoldalú kapcsolatokban. Orbán szerint Oroszország különleges szerepet fog játszani a magyar gazdaság fellendítésében az energetika területén és a magyar export célországaként. Emellett az ország 2013 decemberében szerződést is kötött a Roszatommal a paksi atomerőmű két új blokkjának megépítéséről. Ezek a döntések már a megszületésük idején is nézeteltérést okoztak a visegrádiak között (Marušiak, 2015), és ezek eloszlását nyilván nem segítette sem a Krím 2014-es orosz annektálása, sem a 2022-es orosz invázió.
Lengyel-magyar kapcsolatok az ukrajnai háború kitörése után
Budapest és Varsó hangneme az ukrajnai háborúval kapcsolatban gyakorlatilag minden tekintetben (kivéve az ukrán menekültek befogadását, akik közül mindkét ország mindenkit beengedett) eltér egymástól. A lengyel kormányzat a háború kezdetétől fogva a legszilárdabban támogat minden olyan akciót, amelynek célja az orosz hadigépezet megbénítása, mivel úgy véli, hogy e nélkül Putyin birodalmi törekvései nem állnának meg Ukrajna nyugati határainál. Ezzel szemben a magyar kormány már az invázió első napjaiban bejelentette, hogy az ország nem kíván részt venni ebben a háborúban, kijelentve, hogy nem küld fegyvereket Ukrajnába, és nem engedi, hogy ilyen szállítmányok a területén áthaladjanak. Később Magyarország az Oroszország elleni energetikai szankciók egyik – eddig egyelőre csak retorikai szintű – ellenzőjévé vált, mondván, hogy azok több kárt okoznak az Európai Uniónak, mint célpontjának.
A két ország háborúhoz való hozzáállása közötti különbség diplomáciai kapcsolatukban is elmozdulást eredményezett. Március 15-én például a Fidesznek az 1848-as magyar forradalom emlékére rendezett rendezvényén hivatalosan senki nem jelent meg lengyel részről. Ezzel szemben Donald Tusk volt lengyel miniszterelnök beszédet tartott az ellenzék ugyanezen a napon tartott rendezvényén. Nem sokkal később Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt vezetője úgy kommentálta Orbán Viktor miniszterelnök hozzáállását a háborúhoz, hogy „nem örül neki” (Reuters, 25. 03. 2022.)
A mélypont 2022 nyarán jött el. Július 29-én Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök azt nyilatkozta (Polstatnews, 29. 07. 2022.) Magyarország és Lengyelország útja valóban elvált egymástól. Ezzel Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédére reagált, amikor is azt mondta (ME. Kabinetiroda, 23. 07. 2022) a magyar miniszterelnök, hogy az ukrajnai háború megrázta a lengyel-magyar szövetséget, és bár a két ország céljai azonosak, a magyarok az orosz inváziót két szláv nemzet háborújának tekintik.
Mit hoz a jövő?
Több mint nyolc hónap telt el az invázió kezdete óta. Az orosz vezetés álmai a gyors győzelemről és Ukrajna teljes kapitulációjáról összeomlottak. Bár Putyin a délkeleti oblasztyok annektálását sikerként könyvelheti el, az ukrán hadsereg 2022 őszén több sikeres ellentámadást vezetett.
A lengyel-magyar kapcsolatok az utóbbi hónapokban némi javulást mutatnak – legalábbis a kormányzati nyilatkozatok szintjén. Morawiecki miniszterelnök egy interjúban kijelentette, hogy szeretné, ha a V4-országok újra elkezdenének együttműködni. A Magyarországgal kapcsolatos kérdéseket illetően Morawiecki elmondta, hogy megpróbál olyan megoldást kidolgozni, amelyben az ellentmondások világos megnevezésével és az ukránok érzékenységének tiszteletben tartásával mind a V4-en belüli együttműködés, mind a Magyarországgal való közös tevékenység újraindulhat.
Van egy terület, ahol a „közös cél” érdekében sikerült újra egyengetni a lengyel-magyar együttműködést, ez pedig az uniós források kérdése. Ahogyan azt néhány bekezdéssel korábban már említettem, Magyarországot és Lengyelországot sok kritika érte néhány olyan döntés miatt, amelyet egyesek „tekintélyelvűnek” tartanak. Nem minden kritika súlytalan azonban, mert a sok kritikus egyike az Európai Bizottság, amely mindkét országot az uniós források befagyasztásával fenyegeti. Ennek oka az, hogy a Bizottság szerint a magyar és a lengyel kormányok lerombolták a „jogállamiság” pilléreit, ezért addig nem kaphatnak pénzt, amíg ezt a problémát nem orvosolják. Ezzel szemben mindkét kormány azt állítja, hogy ez elfogadhatatlan, hiszen Lengyelországnak és Magyarországnak ezek a pénzek járnak. Arra lehet tehát számítani, hogy ezekben a vitákban minden körülmények között együtt fog működni a két ország.
Összefoglalva, ha a két „jó barát” a közeljövőben visszatalál egymáshoz, az az európai politikaalkotás talaján fog kezdődni. Az elmúlt években Lengyelország és Magyarország a legfontosabb kérdésekben azonos álláspontot foglalt el és egymást támogatva lépett fel az uniós döntéshozatalban, egyező nemzeti érdekeik mentén. Emiatt joggal remélhetjük, hogy az együttműködés egy idő után újra harmonikussá válik, és a háború miatt kiütköző ellentét háttérbe szorul majd. Az „egymásra találást” segíti, hogy egy több száz – egyesek szerint ezer – éve tartó barátságról beszélünk, amely nagyobb akadályokat is leküzdött. Remélhetőleg ezúttal sem lesz másképpen.
