Rettegés, bizonytalanság, bűnözés, megfélemlítés, erőszak és kilátástalanság. Ezekkel a szavakkal írhatjuk le ma nagyvonalakban Venezuelát, különösképpen annak kolumbiai határvidékét. Az élelmiszerek, a gyógyszerek és az alapvető szolgáltatások esetlegessége a teljes reményvesztettség szélére sodorta az országot. Hangzatos kifejezések, szemléletes képek ezek, de valójában mekkora is a baj, és ami ennél is fontosabb, ki tehető felelőssé a Venezuelában történtekért? 

Venezuelában a bűnözési index 2022-ben 83,76, ami a legmagasabb a világon. Emellett a gyilkossági ráta 36.69 volt 100 000 lakosra vetítve, így 2022-ben alátámasztottan jelenthetjük ki, hogy ez a terület az egyik legveszélyesebb hely a világon. Nem meglepő tehát, hogy az itt élő családok, nők, gyermekek és férfiak nagy része szomszédos országokban keres biztonságosabb életet, ugyanakkor ebből a nagyjából 6 millió emigránsból az utóbbi évek egyik legsúlyosabb menekültválsága nőtte ki magát.

Az ország kritikus helyzete elsősorban a politikai instabilitásra, a munkanélküliségre, a lőfegyverek birtoklására, a kábítószer-kereskedelemre és a különböző gerillaszervezetek működésére vezethető vissza.

Hugo Chávez után 2013-ban megválasztották Nicolás Madurót Venezuelai Bolívari Köztársaság elnökének, és ekkor elkezdett összeomlani a gazdaság, minden szociális, a legszegényebbeket segítő intézkedéssel együtt. 2018-ban egy, megfélemlítésekkel, bebörtönzésekkel és csalásokkal teli illegitim választás után Maduro elnök maradt, ami további feszültségeket szült a szomszédos országokkal, különösen Kolumbiával. Addig eszkalálódott a konfliktus, hogy Kolumbia akkori elnöke, Iván Duque visszautasította Maduro elnökségét.

Kolumbia ma egy több árnyalattal színesebb képet ölt, mint Venezuela. Az emberek elégedettebbek, derűlátóbbak, de ezt az idillinek tűnő képet is beárnyékolja az ország véres és erőszakkal teli múltja, amely visszatérőben van, leginkább a gerillaszervezetek megerősödésével. 

Kolumbia történelmében a szociális konfliktusok a 19. század közepétől váltak jelentőssé, amikor a földbirtoklási vita a társadalmat két csoportra osztotta. A két csoportból két politikai párt: a Konzervatív és a Liberális Párt alakult ki. E kettő közti, évtizedeken át elhúzódó és az erőszakhullám (La violencia) keretében 200 ezer ember életét követelő konfliktusból alakult ki a Kommunista Párt, ami a liberálisok mellé beállva a meglévő mellé újszerű ideológiai színezetet vitt a politikai szembenállásba. Elkezdtek gerilla-hadviselésre kiképezni embereket, akik a rendszerváltást és a szociális igazságosságot, így a parasztság érdekeinek védelmét tekintették fő céljuknak.

A Kommunista Párt támogatásával, annak katonai erejének biztosítására létrejött a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők elnevezésű gerillaszervezetet, amit ma FARC néven emlegetnek.

Kolumbia 20. és 21. századi történelmét szinte teljes mértékben a gerillaszervezetek és az azokkal való békekötésre tett próbálkozások írják le. A FARC-ot folyamatos növekedés és terjeszkedés jellemezte: míg eleinte csak a nagybirtokosokat támadták zsákmányszerzés céljából, egy idő után már teljes falvakat tekeintettek célpontjaiknak pusztán azért, mert felmerült a gyanú, hogy nem őket támogatják. Létszámukat tekintve is hatalmas fejlődésen mentek keresztül: eleinte mindössze 43 emberről, 1995 és 2000 között 15.000-20.000 fős létszámról beszélünk. Egy ekkora szervezet fenntartásához pedig a Wilson Center 2014-es elemzése alapján 1,1 milliárd amerikai dolláros éves bevételre volt szükségük, amit 60%-ban kokainkereskedelemből fedeztek. A kormányok többször tettek próbát a gerillákkal való megállapodásra, ám ezek kivétel nélkül sikertelennek bizonyultak. A kormány paramilitáris erők támogatásával is próbálta felvenni a harcot a FARC gerilláival, de a katonai jellegű csoportok 90%-át magába foglaló AUC és a FARC közti fegyveres konfliktusok végső soron a lakosságon csapódtak le. Emberrablások, lopások, erőszakos cselekedetek a mindennapok részévé váltak, olyannyira, hogy 1998 és 2001 között a politikai célú gyilkosságok száma elérte a napi húszat. Az évekig elhúzódó szörnyű helyzetet pedig már a társadalom se bírta: 1999 októberében Kolumbia legnagyobb tüntetésén 15 városban 13 millió civil vonult ki az utcára a béketárgyalások felgyorsításáért.

A valós eredményeket hozó béketárgyalásokra 2012-ig kellett a lakosságnak várnia, amikor hat fő témakörre vonatkozóan  próbált a kormány megállapodni a FARC vezetésével. Minden kérdést átölelő egyetértés csak 2016-ra alakult ki, amikor Juan Manuel Santos elnök október 2-án népszavazás keretében kérdezett rá az állampolgárok véleményére  a megegyezést illetően. Nagyon meglepő eredmény született, ugyanis a megállapodást 50,2%-os aránnyal elutasították . A nemmel szavazásra az előző elnök, Álvaro Uribe buzdította az embereket, aki szerint túl nagy engedményeket tett az állam a terrorszervezet számára. Az elutasítást követően, a béke újratárgyalása keretében pár ponton szigorítottak ugyan, de elemi változás nem történt a dokumentumban. Santos nem írt ki új referendumot, hanem a Kongresszuson keresztül november 24-én ratifikálta a békemegállapodást. Ezt követően bár észrevehető volt a helyzet javulása az országban, gerillaszervezetek továbbra is léteznek és továbbra is tevékenykednek Kolumbiában, de egyre közelebb a venezuelai határhoz, ahol a belpolitikai válság a gerillák előnyére válik.

Azt pedig, hogy

a gerillák szerves részét képezik a kolumbiai politikának,

mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az ország jelenlegi elnöke, Gustavo Petro maga is gerilla volt, és az ő politikai jelenléte nem lenne lehetséges a 2016-os megegyezés nélkül.

A két ország ellentéte és a növekvő nemzetközi feszültség tovább nehezíti a helyzetet ma a határ mentén. A venezuelai határvidéknek ma már nemcsak a gerillák között vitatott a fennhatósága, hanem mindkét ország hadserege, valamint több tucat félkatonai alakulat és kábítószer-kereskedők között is, akik a 2016-os FARC-kiegyezés által hagyott hatalmi vákuumot kívánják betölteni. Bár a FARC ki tudott egyezni a kolumbiai kormánnyal, a becslések szerint mintegy 30 disszidens csoport alakult, amelyek a világjárvány idején új tagokat toboroztak és megerősödtek. A folyamatos gázlángozás, a járvány és a félmegoldások felrobbantották idén januárban a térséget, különösképpen Araucában, ahol egy nap alatt 22 ember vesztette életét hivatalos információk szerint.

Továbbá márciusban a HRW a Venezuela-Kolumbia határ kapcsán beszámolt arról, hogy a harcok minden oldalról visszaélésekkel és nemzetközi jogsértéssel terheltek, ami alatt többek között tucatnyi gyilkosságot, kényszertoborzást, gyermekek toborzását és erőszakos kitelepítéseket értenek. Számos szemtanú szerint "a Bolivári Nemzeti Fegyveres Erők (FANB) és a Bolivári Nemzeti Gárda (GNB) tagjai közös műveletekben vettek részt az ELN gerilláival". A jogsértésekkel kapcsolatban a Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatot indított abűncselekmények ügyében.

Mindeközben Duque évek óta azzal érvel, hogy e csoportok fennmaradása a venezuelai diktatórikus rezsim "beleegyezésének és védelmének"tudható be. Eközben Nicolás Maduro venezuelai elnök a kolumbiai vezetőket hibáztatta a "határ elhagyásáért", és azt mondta, hogy "Venezuela az illegális fegyveres csoportok áldozata (...), akik azért jöttek, hogy a venezuelai terület egy részén is alkalmazzák azt a formulát, amelyet a Duque-val való szövetségben (conchupancia) alkalmaznak Kolumbiában".