Ahhoz képest, hogy az atomenergia és a nukleáris fúzió kutatása a német egyetemeken – olyan nevek mellett, mint Albert Einstein, Szilárd Leó, Otto Hahn vagy Lise Meitner – egyedülálló volt a náci Németország megalakulásáig, az egykor 17 reaktorral üzemelő rendszerből mára csak a kongó hűtőtornyok maradtak meg. De hogyan jutott el Németország az úttörő kutatásoktól a nukleáris energia száműzéséig?

A nukleáris fúzió 1938-as felfedezése Hahn és kollégája, Fritz Shassman neve mellett – a zsidó származása miatt később száműzött – Meitnerhez fűződik. A második világháború kezdetével a terület nagy hangsúlyt kapott, és katonai alkalmazásának kutatására jelentős erőforrásokat mozgósítottak, a háború végén pedig az atombomba ledobásával a hidegháborús korszak atomfegyver-fejlesztéseinek is megágyaztak. Ugyanakkor a maghasadás alkalmazása új értelmet is nyert: a keletkező hővel vizet párologtatva, majd ezt egy nagynyomású turbinába vezetve megnyílt a lehetőség az áramtermelésre. Az energiaszektorban a kezdeti állami tesztek után megjelentek az első kereskedelmi atomreaktorok. Az USA-ban az első ilyet már 1960-ban üzembe helyezték, Németország pedig ezután 9 évvel, 1969-ben építette meg obrigheimi reaktorát, amely egészen 2005-ig működött. Az atomenergia megjelenésével pedig az ellenállás is megkezdődött.

A hidegháborúban Németország – az USA és a Szovjetunió ütközőállamaként – rémisztő szerepben volt: az interkontinentális atomfegyverek egy részét rá irányították, a békefeltételek miatt viszont a németeknek nem lehetett saját elhárító fegyverzetük. A gyanakvás és a félelem szinte egyenlővé vált az ’atom’ szóval, ezért a közvélemény egy része a békés alkalmazásoktól is tartott. A helyzetet rontotta az 1975-ös Wyhl melletti sztrájkra adott túlságosan erőszakos rendőri válasz, ami még messzebb sodorta a nukleáris energiát az általános elfogadottságtól. Az ellenkezés eszkalációját a csernobili katasztrófa váltotta ki, amely tüntetések sorát és – nem mellesleg – a Zöld Párt felemelkedését eredményezte.

Az atomerőművek politikai jelentőségét szemlélteti, hogy a zöldek annak ellenére, hogy a politikai tőkéjüket szinte kizárólag a nukleáris energia elleni állásfoglalásból kovácsolták, a Schröder-kormány 1998-as megalakulásakor már ők voltak a szociáldemokraták koalíciós partnerei. A helyzetet és a lehetőségeiket jól felismerve megtartották a nukleáris energia kivezetésének erőteljes narratíváját, és elkészítették az ’Atomausstieg’ terveit. A 2007-es, orosz energiahordozók körül kirobbant botrány viszont arra ösztönözte a két évvel korábban megválasztott kancellárt, Angela Merkelt, hogy szakítson az addig követett irányzattal, és halassza el a kivezetés tervezett dátumát. A döntést ellenzők heves tiltakozásokat szerveztek, több német nagyvárosban igazi háborús hangulatot keltettek.

Az atomenergia időleges „reneszánszának” azonban gyorsan véget vetett a fukushimai erőmű üzemzavara. Berlinben csaknem 200 ezres tömeg gyűlt össze, és egész Németországban demonstrációk sorozata kezdődött. A közelgő szövetségi választások Merkelt kényszerpályára állították, aki válaszul 7 reaktor azonnali átmeneti leállítását rendelte el, és kidolgoztatta a nukleáris energia 2022-ig tartó kivezetésének tervét. Ezzel a német nukleáris energia sorsa eldőlt, perspektíváit a politika végérvényesen behatárolta.

Az utóbbi három évben mégis sok olyan dolog történt, amire senki sem számít(hat)ott. A járvány, az orosz-ukrán háború, és az energiaválság nagyon nehéz helyzetet teremtett, melyben a nukleáris kivezetés és az oroszországi földgáztól való függetlenedés céljai egymásnak ellentmondtak. A dilemmát csak erősítette a zaporizzsjai atomerőmű elleni orosz támadás. A számok és közvélemény-kutatások viszont egyértelműen jelezték a nukleáris energia addigi elutasításának változását:

 

Fukushima után mindössze az emberek 10%-a mondta azt, hogy a nukleáris energia kivezetése ellen van, 2023-ra viszont ez az arány 71%-ra ugrott. Ehhez több tényező is hozzájárult, de talán a legfontosabb ok a rezsiárak gyors emelkedése: a szénerőművek újbóli feltüzelése és a norvég-amerikai gázszállítmányok feláras behozatala az elektromos áram árának egekbe szökését eredményezte. Az Északi Áramlat szállítmányainak csökkentése, majd kiesése Németország stratégiai gyengülését eredményezte, hiszen hirtelen jelentős importra szorult. Az energiaárak megugrása mégsem ezzel kezdődött, hanem már a 2021. szeptemberi több hetes borús és szélcsendes időszakkal, amikor is az energiamixben 35%-os nettó részesedésű beépített nap- és szélerőmű kapacitás több hétre kiesett. Mindez a Covid-válsággal olyan kombinációt alkotott, amely 180°-os fordulatot eredményezett a közvéleményben. 

A 2007-es helyzethez képest azonban van egy nagy különbség, mivel Németországnak mára egyetlen üzemelő reaktora sem maradt. Az utóbbi egy évben kivezetett 6 reaktort újra lehet ugyan indítani, de ezek mindössze az elektromosság nagyjából 10%-át tudnák megtermelni. A teljesen kivezetett atomreaktorok újraindítása ráadásul sok időbe telhet: csak a szankciók alól mentesült üzemanyagrudak rendelése több, mint egyéves folyamat lenne. 

A pénz persze nagy úr, és a jelenlegi árszabások miatt az EU-ban megérné atomerőműveket működtetni. A társadalmi támogatottság növekedése pedig újra arra ösztönzheti a döntéshozókat, hogy belenyúljanak a nukleáris energia politikai darázsfészkébe. Ezt nem meglepően először az ellenzékben lévő CDU-CSU tette meg, melynek narratíváját – a rezsiárakon felül – a sok idő óta először felmerülő áramszünetek okozta félelem is erősíti.

A zöldpárti gazdasági- és környezetvédelmi minisztereken ugyan egyre nő a nyomás, a nukleáris energia kivezetését ők mégis eldöntött, lezárt kérdésnek tekintik. Nem tudni, hogy mi kellene ahhoz, hogy a nemrég bezárt erőműveket újraindítsák, vagy hogy új nukleáris erőműveket építsenek. Láthattuk, hogy a közvéleményben az addig biztosnak tűnő irányban 2 hónap alatt teljes fordulat következett be. Ha ez tartós marad, az ebből kovácsolható politikai tőke annyira kecsegtető, hogy a ma lezártnak tűnő kérdés talán mégsem tekinthető véglegesen eldöntöttnek.