A bírósági szervezet átalakítása kapcsán leggyakrabban emlegetett fogalom a court-packing, melynek több módja is ismert. Szinte minden bírósági reformjavaslat kapcsán előkerül az, hogy valóban legitim célt szolgál-e az átalakítás, vagy valamilyen adott esetben a jogi szabályozással szembemenő politikai érdek áll mögötte. Ennek egyik módja az, amikor a politikai erők megakadályozzák az új bírák kinevezését. Erre láthattunk példát Spanyolországban, amikor 2022 nyarán lejárt négy alkotmánybíró mandátuma. Egészen 2022 decemberéig nem tudtak új tagokat választani a kormánypárt és az ellenzék között fennálló ellentét miatt. A Pedro Sánchez vezette kormány az alkotmánybíróságról szóló törvényjavaslat módosítását kérte. Eszerint a két tag jelölésére jogosult testület, az Általános Igazságügyi Tanács (Consejo General Poder der Judicial, CGPJ) addig nem jelölhetett volna új tagokat a Tribunal Constitucional-ba, amíg annak „blokádja” fennáll, tehát amíg nem választják újra a tagjait, akiknek mandátuma már öt éve lejárt. 

A court-packing fogalma az 1937-ben, a Franklin Delano Roosevelt által benyújtott törvénykezdeményezés, a Judicial Procedures Reform Bill kapcsán kerül először említésre. A törvénykezdeményezés központi rendelkezése szerint az elnök jogosultságot kapott volna arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága minden 70 év feletti bírája után további egy tagot nevezzen ki a testületbe, legfeljebb összesen hatot. Az Egyesült Államok 32. elnökének azért lett volna előnyös a court-packing plan-ként is emlegetett törvénykezdeményezés elfogadása, mert ezzel lehetőség nyílt volna arra, hogy a testület kedvező döntéseket hozzon a New Deal törvénycsomaggal kapcsolatban, amelyeket ezt megelőzően a Legfelsőbb Bíróság már több alkalommal alkotmányellenesnek minősített. Elöljáróban fontos megemlíteni, hogy bár az 1937-es egyesült államokbeli javaslat csak a testület létszámának átalakítását célozta (expanding strategy), azonban ma már ismertek egyéb módszerek is a testületek átszervezésére, amelyeknek célja az, hogy a hatalmon lévő politikai pártok befolyást tudjanak gyakorolni az alkotmánybírósági munkára. Vannak olyan esetek, amikor a reform célja a testület „kiüresítése” (emptying strategy); ennek leggyakoribb formája a bíróság létszámának csökkentése, az alkotmánybírók megválasztásának meghiúsítása, a kényszerszabadság és az ún. benching. A benching a bírák de facto felfüggesztését jelenti. 2017-ben Lengyelországban az akkor hivatalban lévő igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro (a Suwerenna Polska párt tagja) utólag megkérdőjelezte három, 2010 óta hivatalban lévő alkotmánybíró (Stanisław Rymar, Piotr Tuleja és Marek Zubik) megválasztásának jogszerűségét. Kérelmére az alkotmánybíróság elnöke, Julia Przyłębska kizárta a három bírát a döntéshozatalból. A választás legitimitásával kapcsolatban megállapították, hogy Ziobro feltételezése alaptalan volt és a megválasztás jogszerűnek bizonyult. Mindez alátámasztotta azt a többségi álláspontot, hogy ebben az esetben egy mesterségesen kreált indokkal próbálták elérni azt, hogy a testület döntései nekik kedvezzenek. Nem ritka az sem, hogy a testület tagjainak megváltoztatásával próbálkoznak (swapping strategy), de gyakori az is, hogy (többek között) bevezetnek életkori korhatárt, vagy ha létezik ilyen, akkor ezt leszállítják: rövidítik a mandátum hosszát, vagy az élethosszig tartó időtartamot határozott idejűvé módosítják. Gyakori továbbá, hogy kikényszerítik a testület valamely tagjának lemondását vagy alaptalanul kezdeményezik közjogi felelősségre vonását. Fontos feltenni azonban a kérdést: mindez valóban egy alkotmányos állam végzete volna? A következőkben erre a kérdésre igyekszem választ találni.

Valóban nehéz meghatározni azt, hogy hol húzódik a határvonal a jogszerű átalakítás és a visszaélésszerű reform között, és álláspontom szerint a gyakorlati példákat szemlélve gyakoribb az, hogy egy alkotmánybírósági szervezeti reform a joggal visszaélés eszköze, mintsem az államszervezet demokratikus működését helyreállítását célzó intézmény. 

Ha egy hatalmon lévő politikai párt az előbbiekben említett módon elkezdi átalakítani a testületet, az veszélyezteti a bírói függetlenséget, hiszen a cél szinte mindig az, hogy a testület a hatalmi tényező érdekeinek megfelelően döntsön egyedi ügyekben. Tény, hogy a bírói döntéshozatali mechanizmus alapvetően objektív, jogi normáknak, logikai mechanizmusoknak megfelelően történik, azonban nem lehet kizárni a szubjektív elemeket, így a bíró egyéni meggyőződése, mint személyiségének immanens eleme is szükségszerűen megjelenik a döntésben. Azonban az, hogy megteremtődik a lehetőség arra, hogy ezen túlmenően érvényesüljön egy szubjektív, lényegében oktrojált érdek egy független és pártatlan testület munkájában, ami számos jogelvvel szembemegy, így különösen sérti a bírói függetlenséget, és a hatalommegosztás, valamint mindezekkel együtt a jogállamiság elvét is csorbítja. A court-packing hátrányaként jelentkezhet a hatalommegosztás elvével szembemenően a hatalmi viszonyok egyensúlyának felbomlása. A decentralizált alkotmánybírósági modellben az alkotmánybíráskodás a rendes bírói szervezetbe tagozódik, így ebben az esetben a bírói hatalmi ág része. A igazságszolgáltatásra gyakorolt politikai befolyás a fékek és ellensúlyok rendszerének megbomlását eredményezi. Ez azért különösen hátrányos, mert a törvényhozó és végrehajtó hatalmi szervek tevékenysége, leegyszerűsítve a jogalkotás és végrehajtás, természeténél fogva sokkal inkább politikai jellegű tevékenység, mint a jogilag és formális logikai szempontok szerint szigorúbban szabályozott igazságszolgáltatás. A centralizált modellben az alkotmánybíróság semleges, a három hatalmi ágtól független tényező, így szintén veszélyezteti a hatalmi elhelyezkedését az indokolatlan politikai befolyás. 

Az alkotmánybíróságok szervezetének átalakítása azonban nem minden esetben illegitim, sőt néha kifejezetten kívánatos, ugyanakkor ritka, hogy a court-packing nem a visszaélés eszköze. A David Kosař és Katarína Šipulová szerzőpáros kidolgozott egy „legitimitás-algoritmust”, amelyen végighaladva megállapítható, hogy konkrét esetben indokolt-e az adott felsőbírósági reform. Ennek vizsgálati elemei az alábbiak: 

  1. Legitimnek minősül a többségi szakmai álláspont szerint az, hogyha valamilyen demokratizálódási folyamat része az átalakítás. Ennek megfelelően a közép-kelet-európai rendszerváltó államok igazságügyi reformjaiszükségesek voltak a demokratikus államszervezet kiépítéséhez, így ezekben az esetekben az átalakítás jogszerű volt, de hasonló a helyzet a latin-amerikai katonai diktatúrák bukását követő demokratizálódási folyamatoknál is, amikor szintén pozitívumként beszélhetünk ezekről a folyamatokról. 
  2. Jogszerű az átalakítás, ha a testület korrumpálódik és nem lehet a szokásos eljárási szabályok keretében leváltani a tagjait. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Xhoxhaj kontra Albánia ügyben megállapította, hogy 2017-ben az albán alkotmánybírák elszámoltathatóságát szigorító törvény alkalmazása nem egyezménysértő, és jogszerű volt az a gyakorlat, hogy a jogszabály rendelkezéseinek értelmében a kilenc fős testület öt bíráját megfosztották tisztségétől, három másik pedig az új szabályozás miatt lemondott.
  3. Szintén elfogadott az a gyakorlat, hogy egy korábbi illegitim court-packing után kerül sor valamilyen reformra, ami lényegében visszatereli a rendszert a jogszerű működés medrébe. 
  4. Sokszor emlegetik legitim célként a túlzottan polarizált testület kiegyensúlyozását, noha álláspontom szerint abban az esetben, ha organikusan polarizálódott a testület – tehát a bírák megválasztása jogszerű volt –, ez illegitim gyakorlat. Azonban ismertek olyan példák, amikor ez valóban elfogadható érv a reformra. Sok esetben társadalmi szinten megkövetelt az, hogy kialakuljon valamilyen egyensúly bizonyos erők és – fontos megjegyezni, hogy – nem feltétlenül politikai erők között. Bosznia-Hercegovina példáját szemlélve megállapítható, hogy az etnikai megosztottságra tekintettel különös jelentősége van, hogy a testületben egyenlő arányban legyenek szerb és bosnyák tagok. Ez biztosított azon alkotmányos feltétel által, ami megszabja, hogy három tagot a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság törvényhozása, másik hármat pedig a Bosznia-hercegovinai Föderáció Képviselőháza választ. Ha ez az egyensúly esetlegesen felborul, az komoly társadalmi visszásságot válthat ki.
  5. Számos esetben a testület munkájának hatékonysága miatt indokolt az átalakítás. A nagy ügyteher miatt elhúzódó eljárások, a lassú döntéshozatal megköveteli a court-packinget. Ezzel indokolták az alkotmányossági felülvizsgálatot végző ír Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal) létszámának hat fővel való növelését, de ez volt az oka a Judicial Procedure Reform Bill megalkotásának, amely törvénykezdeményezés rendelkezéseinek végrehajtását követően átalakították az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának intézményét.

Ezen kidolgozott mechanizmus vizsgálatát követően megállapíthatjuk, hogy nem alaptalan a címben szereplő kérdésfeltevés, és csakugyan veszélyt jelenthet az alkotmánybírósági szervezet jogállására és alkotmányos működésére. Azonban nem szükségszerű, hogy egy felsőbírósági átszervezés, átalakítás valóban alkotmányos válsághelyzetet eredményez, így minden esetet egyedileg vizsgálva tehetünk csak következtetéseket arra vonatkozóan, hogy ténylegesen veszélyezteti-e mindez egy államszervezet demokratikus működését.