Franciaország az elmúlt öt évben régóta nem látott sokk-sorozaton ment keresztül. A sor hosszú: a párizsi merényletek, Nizza szörnyű éjszakája, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás, a bizonyítottan felgyújtott templomok és a Notre Dame különös balesete, és nem utolsó sorban a „sárgamellényes” erőszakos tüntetéssorozat. Eközben Párizs ma is ott van mindenhol a világban, mint egy igazi nagyhatalom, mintha belül nem lenne semmi baj. A görög-török, az azeri-örmény, a líbiai, a szíriai és több nyugat-afrikai konfliktusban szereplő, néhol főszereplő. Egyszerre van tehát jelen a külső nagyság és példátlan társadalmi megosztottság és erőszak.

Pontosabban: a külső „nagyság”, a „grandeur” inkább csak látszat, mint valóság. Amit Párizs diplomáciai aktivitásával magáról sugároz nem tükrözi a valódi erőviszonyokat. Macron elnök lehet főszereplő Maliban, talán Libanonban és Líbiában is, de nem az a „nagypályán”: Szíriában és Ukrajnában. Nem, hogy az igazi nagyok, az Egyesült Államok és Kína ligájához nem ér fel, de még Oroszország szintjéhez sem, lokálisan pedig Törökország is könnyen dacol a francia érdekekkel. 

Láthatóan nehéz ezt megszoknia a franciáknak. Az ország hosszú ideig a legnagyobb hatalom volt Európában, az 1300-as évektől öt évszázadon át ezt az erőt a demográfia is alátámasztotta. Sokáig nem csak a Német-Római Birodalmat és a Brit Birodalmat, de Oroszországot is megelőzte népességében és gazdasági erejében. Napóleon bukásával ez a nagy korszak véget ért, a vereségtől az első és második világháborúban is az angolszászok mentették meg a franciákat. A hatvanas évektől széthullott a világbirodalom, ma sikernek tekinthető, hogy az októberi népszavazáson a hatalmas éves apanázst kapó Új-Kaledónia nem szakadt el Franciaországtól. Maradjunk annyiban, hogy nem sokon múlt.

De nem az az igazi baj, hogy Franciaország a gyenge középhatalmi státusz felé süllyed.

Nem az, hogy foszladozik Francafrique, a DeGaulle elnök által létrehozott informális afrikai gyarmatbirodalom. Még csak az sem, hogy az egykori gyarmatok némelyike mélyen korrumpálta a francia politikát. Omar Bongo gaboni elnök évtizedeken át támogatott francia politikusokat pénzzel és lehetőséggel, nem kevesen közülük máig a hatalom közelében vannak. A francia politikai életet átszövő korrupciós háló legendás, mondhatni rendszerszintű. Ahogy Pierre Marion, a DGSE, a francia külügyi hírszerzés egykori vezetője mondta: „Arra a következtetésre jutottam, hogy fordított gyarmatosítási helyzetben vagyunk. Franciaországot Gabon gyarmatosítja, és nem fordítva.”

Az igazi probléma az úgy nevezett fordított gyarmatosítás másik oldala: a volt gyarmatokról történő masszív bevándorlás és az ország az elmúlt évtizedek egyéb irányokból – például az oroszországi csecsen közösségből – történő meggondolatlan migrációs politikája. Franciaország évszázadokon át a legsikeresebb asszimiláló volt Európában. Nem tudtak ellenállni az állam és a francia kultúra fényének és a durván elnyomó politikának se a németek Elzászban, se a flamandok Dunkerque, azaz eredetileg Dunkerke környékén. Csak a bretonok, korzikaiak és baszkok okoztak/okoznak némi problémát, de semmi hasonlót ahhoz, amit Katalónia Spanyolországban vagy Észak-Írország az Egyesült Királyságban gerjeszt. Az asszimilációs stratégia azonban láthatóan megbukott az iszlámmal szemben.

A volt gyarmatokról bevándorlók, különösen a marokkóiak és algériaiak eleve negatív emlékeket hoztak magukkal a francia uralomról – teljesen jogosan. Az algériai szabadságharcnak még francia becslések szerint is negyedmillió algériai áldozata volt, huszonötezer francia katona és hatezer európai civil mellett. A marokkóiak sem gondolnak jó szívvel a francia protektorátusra. Nagyon más a vallás és a kultúra, mélyek a történelmi sérelmek. A bevándorlók integrációja akkor is nagyon nehéz lett volna, ha a francia politika mindent jól csinál. Az asszimilációs politika bukásának története nem arról szól, hogy bárki is „gonosz” lett volna. A többségi társadalom is emberekből áll, – bizonyosan van megannyi igaz és érthetően traumatikus diszkriminációs történet. De a bevándorlók is emberek, és nem kevésszer ott is sérelmet látnak, ahol nem történt hátrányos megkülönböztetés. Hiába vannak sikertörténetek, magasra jutott sportolók, színészek, sőt van sok vegyesházasság is. De a kevés sikert felülírja a sok kudarc, a házasságoknál pedig éppenséggel gyakori, hogy a francia fél tér át az iszlámra. Franciaország elitje nagy progresszivitásában összerakott egy társadalmat, amely képtelen egységessé válni és egy közös narratíva mentén együttélni. A muzulmán népesség vallásossága az elmúlt évtizedekben nem gyengült, hanem reneszánszát éli – elsősorban a fiatal generációk körében. A ramadánt immár a hatmillió muzulmán 70%-a tartja, egyre kevesebben isznak alkoholt és egyre többen járnak mecsetbe.

Eközben a hétköznapi francia polgár fél. Valós és mélységes társadalmi aggodalmakból táplálkoznak olyan, az „őslakosok” és „bevándorlók” közötti polgárháborút beharangozó, nagy sikerű regények, mint a Gerilla vagy a Behódolás. A közhangulatot jól jelzi, hogy egyik könyv végkicsengése sem pozitív, mind a kettő a szekuláris francia állam vereségét vagy szétesését jelzi előre az iszlám kihívásával szemben.

A nők elleni zaklatások sorozata, a Bayonne-ban agyonvert buszsofőr és most a szólásszabadság mellett érvelő tanár, Samuel Paty halála: mindezek csak tünetei a nagyobb bajnak. Évtizedek óta már nem egy Franciaország van, hanem sok kis töredék, mely sokszor nem csak egymás mellett él, hanem egymással szemben, gyűlölettel átszőve.

A kialakult helyzettel a politikai korrektség eszközeivel bizonyosan nem lehet semmit kezdeni. Annak, aki életét teszi arra, hogy a helyes úton jár, mint például a Patyt lefejező csecsen fiú, az ilyenkor megszokott állami nyelvezet egyszerre irritáló és nevetséges, üzeneteinek visszatartó hatása pedig egyenesen nulla. Most nem is ezt kapták az iszlám szélsőségesek a francia vezetőktől, hanem kemény fenyegetést. Lehet, hogy ez inkább retorika, hogy Macron kifogja a szelet Marine Le Pen vitorláiból a 2022-es elnökválasztások előtt, de tételezzük fel, hogy nem (csak) erről van szó.  Akkor is kérdés, hogy a keményebb politikával, amit Macron elnök bejelentett, lehet-e még valódi eredményt elérni nagyon súlyos áldozatok nélkül? Ha kitoloncolnak néhány száz iszlám szélsőségest, ha bezárnak pár mecsetet, megoldhatnak-e még bármit? Tegyük hozzá: ha egyáltalán ki lehet toloncolni a szélsőségeseket, ugyanis az európai jog ma az iszlám radikálisokat jobban védi, mint a társadalmat.

Meg lehet-e oldani a börtönökben a fanatikusok és a radikalizálható bűnözői körök szétválasztását? Ha nem, a börtönök a dzsihadisták ideológiai kiképző táborai lesznek (részben már ma is azok). Fel tud-e hatásosan lépni a muszlim vezetők azon rétege, aki valóban kész tenni a radikalizáció ellen? Mekkora a valódi befolyásuk, különösen a fiatalokra? Vagy még inkább elvadítanak az intézkedések, a büntetések egy mind nagyobb és nagyobb tömeget, és az ördögi kör felerősödve forog tovább? Meg lehet figyelni ezreket, de tízezreket, esetleg százezreket? Az bizony kétséges még a mai technológiával is és komoly ára is van. A gazdasági válság és az erőltetett külpolitikai aktivizmus pedig még további forrásokat von el a feladattól.

A francia állam és társadalom előtt álló feladat kétségtelenül hatalmas és semmi garancia sincsen rá, hogy sikeresen megoldható a mai demokratikus kereteken messze túlmutató fellépés nélkül.

Franciaország mély belső válságban van, és vélhetően abban lesz még sokáig. Kérdés, hogy mindezek után a jövőben visszatérhet-e még a francia kultúra és „grandeur” vonzó és erős fénye vagy már csak opálosan, egy bukott kulturális olvasztótégely egyre halványodó elemeként láthatjuk csak viszont az évszázadok örökségét?

A szerző biztonságpolitikai szakértő, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

Borítókép forrása: AP / Thibault Camus ; Fotó: The New York Times / Marco Gualazzini