Ma már nehéz elképzelni egy sikeres pártot karakteres politikus(ok) nélkül. Nem kell szükségszerűen karizmatikusnak lennie az illetőnek, de sok hasonlóra számos példát látunk manapság. Egy biztos: elkél valamilyen fontos megkülönböztető jegy.
Ilyen lehet egy extravagáns frizura (Donald Trump, Boris Johnson vagy Geert Wilders), a civil életből hozott ismertség (szintén felhozható Trump, de akár Reagan múltja színészként vagy Vitalij Klicsko kijevi ökölvívó-polgármester) esetleg más egyedi jellemző (pl. a „fiatal Kurz” karakter). No, de nem csak az extravagánsoknak áll a világ: elég, ha csak Angela Merkelre gondolunk – de ez már talán inkább a belső német viszonyokról mond el többet.
Talán még fontosabb a személyiség a radikális jobboldali pártok esetében. E pártok szavazói sokszor tudatosan elvárják a karizmatikus, de legalábbis karakteres vezetői jelenlétet, annak hiánya pedig akár válságba is sodorhatja az adott politikai erőt.
Láthattuk mindezt az Osztrák Szabadságpárt esetében kétszer is, Haider és Strache távozásakor, de hasonló válságon ment át a belgiumi Flamand Érdek is a 2010-es évek elején. A legsikeresebb radikális jobboldali pártoknak mindig is voltak karakteres megjelenítőik, ha nem is feltétlenül a párt vezetőjének személyében. Számos karizmatikus radikális jobboldali pártvezért tud felsorolni Európából akár egy olyan átlag hírfogyasztó is, aki politikával nem, vagy csak alig foglalkozik. Elég csak Matteo Salvinire, Jean-Marie Le Penre, lányára, Marine Le Penre, Jörg Haiderre vagy Geert Wildersre gondolni.
Kicsit mélyebbre ásva azonban azt láthatjuk, hogy számos esetben a radikális jobboldali pártok vezetői nem minden botránytól mentesek. Noha általában annak, amit megjelenítenek, igyekeznek önmaguk is példájául szolgálni, előfordulnak olyan esetek, amikor ez nem sikerült. Ezek közül a példák közül elég ismert Alice Weidel, az Alternatíva Németországért (AfD) párt volt társelnökének esete, aki nemhogy nem Németországban él, hanem Svájcban, de nyíltan vállalja homoszexualitását, partnere pedig egy srí lankai bevándorló nő, akivel közös gyermeket nevelnek. Kétségtelenül ide tartozik Volen Sziderovnak, a bolgár Támadás párt vezetőjének olyan fotója, amelyen meztelenül látható egy magazin címlapján. Vagy ott van a cseh bevándorlásellenes Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája (SPD) nevű párt vezetője, Tomio Okamura, akinek bizony az édesanyja morva, az édesapja viszont félig japán, félig koreai. De példának okáért a holland Geert Wilders felesége is külföldi, jelesül magyar. (A holland vezető egyébként Twitter-fiókja alapján szoros barátságot ápol Bunyós Pityuval is.)
A pártok és vezetőik persze mindent megtesznek azért, hogy népszerűbbekké váljanak, illetve hogy ne a fenti kétes dolgokról beszéljenek.
Emellett radikális jobboldali pártoknál is előfordul, hogy olyan embereket igyekeznek rekrutálni, akik korábban az élet más területén már értek el sikereket. Az Igaz Finnek nevű párt egyik első parlamenti képviselője például Tony Halme pankrátor volt, a flamand törvényhozásba pedig a Flamand Érdek színeiben beválasztott Marie-Rose Morelt korábban Miss Flandria volt.
Talán a fentiekből is világosan kitűnik, hogy a radikális jobboldali pártok sikereiben fontos szerepet játszanak a vezetők. És hogy miért érdemes ezzel foglalkozni? Azért, mert mára ezek a pártok Európa számos országában megkerülhetetlen tényezővé váltak, sőt az utóbbi években arra is jónéhány példát láthattunk, hogy kormányzati felelősséget vállaltak. A teljesség igénye nélkül az elmúlt öt évben kormányon volt a radikális jobboldal Ausztriában, Bulgáriában, Finnországban, Norvégiában, Olaszországban, Svájcban vagy Szlovákiában is.
És hogy mi rejlik még sikereik mögött? Az MCC gondozásában frissen megjelent Előzés jobbról? című kötet erre a kérdésre adja meg a választ a politikatudomány eszközeit hívva segítségül.
A szerző politológus, az MCC Politikatudományi Műhelyének kutatótanára
