Az Azori-szigetekre a koronavírust megelőző időszakban inkább kellemes úticélként gondoltunk, nem pedig egy olyan térségre, amelynek választási eredménye drámai változást idézhet elő a portugál belpolitikában, amely aztán egész Európára is kihathat. 2020. október 25-én azonban markánsan megváltoztak a regionális parlament erőviszonyai, ami 24 év után jobboldali hatalomátvételt tett lehetővé.

A fordulat különlegességét az adja, hogy ennek egy új, feltörekvő radikális jobboldali párt volt a katalizátora. Portugáliára korábban úgy tekintettek a politikatudományban, hogy – számos más nyugat-európai országgal ellentétben – itt nem adottak a feltételek egy sikeres, komoly támogatottsággal rendelkező, a fősodortól jobbra álló párt megjelenéséhez. Az utóbbi egy év tükrében úgy tűnik, hogy ezt az álláspontot nem árt átgondolni.

Ahol még a jobboldal is szociáldemokrata

Portugáliában a jobboldali Salazar-rendszert megdöntő 1974-es szegfűs forradalomnak, valamint az elhúzódó gyarmati háborúk lezárásának következtében a baloldali politikai eszmék hatása és népszerűsége töretlenül erős. Bár a jobboldal a forradalom óta több cikluson át kormányzott, mint a baloldal (amely 2015-től van újra hatalmon), az 1974-es forradalom előtti korszaktól – a spanyol- és a görögországi helyzethez hasonlóan – szeretnék távol tartani magukat.

Ez tükröződik abban is, hogy a jobboldal nagyobb pártja a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevet viseli, a kisebb formáció, a Néppárt hivatalos elnevezése (Demokratikus és Szociális Centrum – Néppárt, CDS-PP) is inkább egy mérsékelt baloldali és centrum szavazókért küzdő szervezetet idéz, mintsem egy kereszténydemokrata politikai erőt.

A jobboldali autoriter rendszer iránti nosztalgiával megnyilvánuló pártok soha nem értek el komolyabb sikereket, támogatottságuk ritkán haladta meg az 1 százalékot. A történelmi örökséggel szorosan összefügg az európai integráció megítélése is. Portugália 1986-ban lett az Európai Közösség tagja, az 1980-as és 1990-es évek pedig a lakosság többsége számára az életszínvonal érzékelhető emelkedését jelentették. A jobboldalon a CDS-PP volt kritikusabb az európai integrációval szemben, ezért az 1990-es években ki is zárták az Európai Néppártból (EPP). A 2000-es években a két fél kapcsolata rendeződött, és a párt újra csatlakozott az EPP-hez. Azóta a jobboldal integráció iránti elkötelezettsége nem kérdőjeleződött meg, sőt, elköteleződésük erősödött is, miután José Manuel Barroso a bizottság elnöke (2004–2014) lett.

A munkásság körében a szakszervezetek, valamint a szocialisták és a kommunisták megtartották befolyásukat, kapcsolatuk szoros maradt. A kommunisták és más radikális baloldali, zöld szervezetek rendre számíthattak azok szavazataira, akik akár személyes helyzetükkel voltak elégedetlenek, akár más ok miatt nehezteltek a politikai elitre. A radikális baloldali pártok rendre kritizálják az EU-t is, elsősorban a 2008-as válság utáni megszorítások, a közös gazdaság- és szociálpolitika – szerintük túlságosan a tőkéseket támogató – iránya miatt. Érdemes még tudni, hogy Portugália számára évtizedeken át az elvándorlás, és nem a bevándorlás jelentett problémát. Az 1980-as éveket megelőzően a portugálok jelentős létszámban voltak jelen Franciaország és az NSZK munkaerőpiacán. Portugáliában korlátozott számban már korábban is jelen voltak Európán kívüli vendégmunkások, döntő többségük az egykori gyarmatokról (elsősorban Angolából és Mozambikból) származott. 1986 után viszont a vendégmunkások jelentős része csak a gazdagabb nyugat-európai országokba vezető út állomásaként tekintett az országra. Ennek következtében hiányoztak azok a társadalmi, gazdasági és politikai strukturális elemek, amelyek révén a francia Nemzeti Front, az Osztrák Szabadságpárt vagy a Flamand Blokk már az 1990-es években komoly választási sikereket ért el. A politikatudományban a ’90-es évek közepétől terjedt el általánosan elfogadott tényként, hogy Portugáliában nem számíthatnak sikerre azok, akik Jean-Marie Le Pen és Jörg Haider, vagy a későbbiekben Marine Le Pen, Matteo Salvini, esetleg Tom van Grieken programját próbálnák másolni.

André Ventura és a Chega színrelépése

A helyzet André Ventura pártalapítását követően változott meg. A jogász diplomával rendelkező Ventura sportkommentátorként vált szélesebb körben ismertté (elkötelezett Benfica szurkoló) és 2017-ben a PSD jelöltjeként lett önkormányzati képviselő Loures városában. Bár több mint másfél évtizeden át párttag volt, 2018-ban szakított a PSD-vel, amelyet a bevándorlással és az európai unióval kapcsolatos kérdésekben túlságosan engedékenynek tartott. 2019 áprilisában saját pártot alapított Elég (Chega) névvel, amely a májusi EP-választásra szövetséget kötött két másik kisebb párttal, azonban mandátumot nem szereztek. Az októberi parlamenti választáson pártja önállóan indult, és Ventura parlamenti képviselő lett a lisszaboni választókerületben, ahol 2 százalékos eredménye révén megszerzett egyet a körzet 48 mandátumából.

A parlamenti szereplés országos áttörést hozott pártjának, a közvélemény-kutatásokban a Chega támogatottsága jelentősen emelkedett, a parlamenti választás után egy évvel általában 5 és 8 százalék között mérik.

A párt az adó- és bürokráciacsökkentés mellett bevándorlás- és elitellenes programot képvisel. A szigorú határőrizet mellett az abortusz és a családmodell kérdésében is olyan konzervatív álláspontot képvisel, amit a másik két jobboldali párt már nem tartott „elég modernnek”. A Chega idén csatlakozott az Identitás és Demokrácia európai párthoz (Identity and Democracy Party), amely az Európai Parlamentben hasonló névvel működő frakció tagjainak együttműködéséhez biztosít szervezeti hátteret. Az ID keretében így Ventura személyes kapcsolatot alakíthat ki például a Liga, a francia Nemzeti Tömörülés, az Igaz Finnek vagy a Flamand Érdek vezetőivel.

Az Azori-szigeteken bekövetkezett fordulat jelentősége

A Chega népszerűségének növekedését bizonyította az Azori-szigeteken 2020. október 25-én rendezett tartományi választás eredménye is. Közel egy évvel korábban a párt csak 0,9 százalékot ért el a szigeteken, a 2020-as 5 százalékos eredményével viszont két mandátumot szerzett a helyi képviselő testületben. A Chega megerősödésével párhuzamosan sikeresen szerepeltek más kisebb pártok is (állatvédők, monarchisták, liberálisok). Így a szocialisták hiába előzték meg több mint 5 százalékkal a PSD-t, a baloldal 29-28-as kisebbségbe került a testületben. Bár a szocialisták maguknak követelték a kormányalakítás lehetőségét, a PSD megegyezett a Néppárt és a monarchisták helyi szervezetével egy közös kormány felállításáról, aminek a parlamenti többséget a Chega két, és a liberálisok egy képviselője biztosítja. A döntés hangos kritikákat váltott ki Lisszabonban, emellett több nyugat-európai sajtótermék is foglalkozott a „portugál populista fordulat” lehetőségével. A PSD vezetőire komoly nyomást helyeztek, hogy ne kössenek szövetséget a kisebb jobboldali pártokkal, különösen a Chega-val. A párt végül azt a nyilatkozatot adta ki, hogy amennyiben a Chega komoly szándékot mutat a közös munkára, és helyi politikusaihoz nem kötődnek botrányok, akkor a helyi szintre bízzák annak eldöntését, hogy milyen együttműködést alakítanak ki. Formális koalíciót végül nem kötöttek, de a Chega támogatta az új jobboldali azori kormány hivatalba lépését.  

Nem szükséges tehát a látványos, átütő választási siker egy radikális jobboldali pártnak a fordulat eléréséhez – amennyiben más politikai erőkben partnerre találnak.

Erre természetesen nagyobb esély nyílik akkor, ha egy párt hosszabb ideje ellenzékben volt, vagy legalábbis nem birtokolta a kormányfői tisztséget (amire láttunk már példát Ausztriában, Dániában és Olaszországban is). A Chega azori sikerét – nagyszámú muszlim migráns hiányában – a média azonnal gazdasági, szociális problémákkal magyarázta. A turizmusra specializálódott szigetcsoport gazdasága idén összeomlott, miután a vendégforgalom 98 százalékkal csökkent. Az új szereplő sikerében ez a helyzet minden bizonnyal szerepet játszott, azonban a januárban esedékes elnökválasztásra vonatkozó közvélemény-kutatások szerint Ventura és a Chega nem a koronavírust kísérő gazdasági visszaesés következtében feltűnt átmeneti jelenség lesz a portugál pártrendszerben.

A 2021 januári elnökválasztás tétje

A 2021 januárjában esedékes elnökválasztás sok szempontból még most is tét nélküli eseménynek tűnik. A hivatalban lévő jobboldali államfő, Marcelo Rebelo de Sousa kiemelkedően népszerű, a közvélemény-kutatók többsége 60 százalék feletti eredményt jósol számára már az első fordulóban. A választás esélyeit az is jól mutatja, hogy a kormányfőt adó szocialisták sem mozgósítanak komolyabb erőforrásokat és csak a hivatalosan függetlenként induló korábbi EP-képviselőjüket, Ana Gomest támogatják. Egy ilyen helyzetben nyílhat lehetőség a kisebb, karakteres, mainstreamtől eltérő üzenetet képviselő politikai szereplőknek, amit az eddigi adatok szerint André Ventura meg is ragadott. A Chega alapító elnökének az ősszel már 10 százalék körüli támogatottságot mértek, amit, ha valóban el tud érni (esetleg még valamennyire növelni is tud a következő két hónapban), akkor két éven belül az ismeretlenségből az egyik legfontosabb portugál politikussá léphet elő. A jobboldalon belüli erőviszonyok látványos átalakulása, illetve az Azori-szigeteken túlmutató együttműködés esélye a többi jobboldali párttal olyan kérdések lesznek, amelyek felforgathatják a portugál politikai életet és komoly európai figyelemre számíthatnak a következő időszakban. Míg korábban a politikatudományban elfogadott álláspont szerint Portugáliában a radikális jobboldal parlamenti jelenléte sem tűnt reálisnak, a helyzet fordulni látszik: a jelenleg megfigyelhető trendek alapján a radikális jobboldal nem csupán megjelent a portugál politikai arénában, hanem rövid időn belül központi, megkerülhetetlen szereplővé is válhat.

A szerző az MCC Politikatudományi Műhelyének kutatótanára.

Borítókép: sailalong.pt