„A Balkán több történelmet gyárt, mint amennyit el bír fogyasztani” ­– szól Winston Churchill brit miniszterelnöknek tulajdonított mondat. Függetlenül az idézet hitelességétől, a régió kétségkívül olyan konfliktusokkal terhelt, amelyek túléltek korokat és rendszereket is. A térség államainak egy része már csatlakozott az Európai Unióhoz, másik része pedig a társulási folyamat eltérő szakaszaiban jár, miközben a már tagjelölt státuszú országok csatlakozási dátuma bizonytalan időre kitolódott. Szem előtt tartva Kína, Oroszország, az Egyesült Államok és Törökország – elérő mértékű – geopolitikai és gazdasági törekvéseit a Balkánon, jogosan merülhet fel, hogy milyen mértékben valósítható meg a Nyugat-Balkán európai integrációja, ha az egyáltalán lehetséges. A stabilitás és felzárkózás kérdését tovább bonyolítják az egyes nyugat-balkáni vezetők egyéni nemzeti és/vagy regionális ambíciói.

Montenegró – csaknem kilenc évtized után – 2006-ban nyerte vissza teljes állami függetlenségét. 2014 óta a balkáni állam az Európai Unió tagjelölt országa, 2017-ben pedig felvételt nyert az Észak-Atlanti Szerződés Szövetségébe (NATO). A kisország népessége valamivel több, mint 600 ezer fő, amely egyharmada szerbként azonosítja magát. A lakosság 72%-a ortodox vallású, amelyen két egyház, a szerb és a montenegrói ortodox egyházak osztoznak 90:10 arányban az előbbi javára. Az ország függetlenség kovácsa az a Milo Đukanović, a Montenegrói Szociáldemokrata Párt elnöke, aki majdnem három évtizeden keresztül – hat miniszterelnöki, majd két köztársasági elnöki mandátummal – irányította Montenegrót. A boszniai háború lezárását követően a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (Kis-Jugoszlávia) megerősödő szerb ellenzéki összefogáshoz, bár formálisan nem csatlakozott, Đukanović az államszövetségből való lassú kivonulás pályájára állította Montenegrót. A függetlenség kivívása ellenére az ország bel- és külpolitikai mozgásterét a vélt és valós szerb és orosz befolyás lekorlátozta, amelyet Đukanović tudatos nemzet- és mítoszépítéssel kívánt ellensúlyozni. A nyíltan oroszbarát és pánszerb szerb ortodox egyház megtörését Đukanović bár hatalmának megerősítésre kívánta felhasználni, az huszonkilenc év kormányzat után mégis pártjának bukásához vezetett. A miértek és mikéntek megértésére és tisztázására egy rövid történelemi áttekintésre van szükségünk kétszáz év távlatából.

Történelmi gyorstalpaló

Montenegró függetlenségét hivatalosan az 1878-as berlini kongresszus mondta ki, noha gyakorlatban a 18. század elejétől az Oszmán Birodalom valódi fennhatósággal nem rendelkezett a terület felett. A balkáni kisállamot több, mint kétszáz éven keresztül a Petrović-Njegoš-dinasztia egyes tagjai ún. hercegpüspökként (vladika), majd a 19. század közepén lezajlott szekularizáció révén fejedelemként irányították. Az utolsó uralkodó, I. Miklós herceg (majd 1910-től király) hosszú regnálására (1860–1918) olyan opportunista külpolitika volt jellemző, amely a területet megkerülhetetlenné tette a nagyhatalmak számára a Balkán-kérdés kezelésében. Mindezt dinasztikus házasságok sorával támogatta alá: lányai olasz, német, orosz és szerb főúri családokba házasodtak be. (Elena nevű lánya az olasz trónörökös, a későbbi III. Viktor Emánuel király felesége lett.) A két szerb állam, Montenegró és Szerbia egyesítése érdekében Zorka nevű lányát az Obrenović szerb uralkodócsalád riválisához, a Karađorđević-okhoz házasította be, miközben Montenegróban tudatosan a szerb nemzettudat megerősítésén fáradozott, hogy a két állam jövőbeli egyesülése a Petrović-Njegoš-dinasztia vezetése alatt valósuljon me

Az 1903-as szerbiai királygyilkosság a Habsburgbarát Obrenović-ok uralmának végét, és az oroszbarát Karađorđević-ok uralmának kezdetét jelentette a Szerb Királyságban. Miklós pánszerb törekvései a szerb dinasztiaváltással nem csupán dugába dőltek, de saját helyzete is megingott Montenegróban. Miklós veje, a nyugatos műveltséggel is rendelkező, s a korona kedvéért a svájci emigrációból Szerbiába hazatérő I. Péter karizmatikusabb, az idők szavát jobban értő, alkalmasabb vezetőnek tűnt a szerb egység megvalósítására. Kiváltképp a kulturálisan pezsgő Belgrádban tanuló és műveltséget szerző fiatalabb montenegrói réteg számára vált szembetűnővé a két szerb állam és vezetőik között – a 20. század elején – tátongó különbség. (Amíg Szerbia általános férfi választójoggal rendelkező alkotmányos monarchia volt, addig Montenegrót abszolút hatalommal kormányozta a Petrović-Njegoš-dinasztia, noha a századelőn bevezetett oktrojált alkotmány révén a parlamentarizmus és a jogállam csírái a kis balkáni államban is kibontakoztak.) Összeségében a montenegrói szerbtudat megerősítése és a szerb egység gondolatának elültetése hosszú távon politikai öngólnak bizonyultak I. Miklós számára, hiszen Szerbia és a Karađorđević-dinasztia minden téren vonzóbb alternatívának tűnt a montenegrói alattvalók számára.

A dinasztiák közötti vélt vagy valós vetélkedés miatt az idős és gyanakvó montenegrói uralkodó „szerbetlenítési” politikába kezdett a montenegrói jelleg és másság kiemelésével.

Ennek keretében Montenegrót királysági státuszra emelte – kihangsúlyozva a balkáni kisállam egyenlőségét a regionális rivális Szerb Királysággal –, valamint létrehozta az önálló montenegrói ortodox egyházat. Az utóbbi gyakorlatilag formalizálta a Petrović-Njegoš hercegpüspökök alatt kialakított montenegrói egyház évszázados különállását. Bár Miklós egyoldalú lépését a konstantinápolyi pártiárka nem ismerte el, a valóságban a szerb ortodox egyház nem rendelkezett fennhatósággal Montenegró felett.

Az ellentétek ellenére az első világháború kitörésekor I. Miklós kitartott vérségi és rokoni alapon is kitartott Szerbia mellett, amely 1915-1916 fordulójára Montenegró verségéhez vezetett. A Petrović-Njegoš család idejekorán emigrált, majd a szintén okkupált Szerbiával ellentétben Montenegró különbékét kötött a központi hatalmakkal. Az uralkodócsalád „elmenekülése” és a békekötés tovább rontott a Petrović-Njegoš-ok montenegrói megítélésén, s a meghatározó többség immáron kívánatosnak tartotta a Karađorđević-ok alatt végbemenő jövőbeli egyesülést. A délszláv egységállam gondolata az első világháború során végig visszatérő kérdés maradt, amíg végül az 1918. év eseményei – kiváltképp a Habsburg Birodalom természetes felbomlása – megteremtették a feltételeket egy szélesebb körű délszláv egységállam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrehozására.

Montenegró esetében a csatlakozás kinyilvánítása a formálódó közös délszláv államhoz visszás körülményeket között zajlott le 1918 novemberében. A szerb felszabadító csapatok rögtönzött nemzetgyűlést hívtak össze Podgoricában, ahol biztosították azoknak a szerbpárti montenegróiak a többségét, akik kitételek nélkül megszavazták a Petrović-Njegoš-ház trónfosztását, valamint Montenegró azonnali egyesülését Szerbiával. Ezzel gyakorlatban Montenegró vált az egyetlen olyan győztes „kisszövetséges” állammá az első világháborúban, amely elvesztette államiságát.

A több szakíró által is balkáni Anschlussként emlegetett egyesülést a korabeli montenegróiak többsége valóban inkább beolvasztásként élte meg, semmint egyenrangú felek kötött megállapodásként.

Mindezek eredményeként az önálló montenegrói egyházat – tulajdonaival együtt – azonnal beolvasztották a szerb ortodox egyházba.

Milo Đukanović, Montenegró köztársasági elnöke (Forrás: EPA-EFE/Boris Pejovic)

Az 1918-as egyesülés körülményei a második Jugoszlávia felbomlásakor montenegrói függetlenséget célul kitűző új politikai narratíva alapjává váltak, amely fokozatosan nyerte el a közvélemény támogatását. 1991-ben, a délszláv válság kibontakozásakor az Európai Közösség olyan rendezési javaslattal állt elő a Jugoszláv tagköztársaságok számára, ami pénzügyi támogatás mellett gyors európai integráció képét lengette be a délszláv vezetők előtt. Montenegró erőteljes belgrádi nyomás és fenyegetés hatására az utolsó pillanatban kihátrált a javaslat mögül. Mindez végül Montenegrót belekényszerítette a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba és sorsának alakulása Milošević jugoszláv elnök politikájától tette függővé. A gazdasági szankciók és a NATO légicsapások (1999) Montenegrót sem kíméltek, s nyilvánvalóvá vált, hogy a Szerbiával fennálló kényszerházasság csak teher Podgorica számára.

Milošević bukását (2000) követően az államszövetségi keret alkotmányos újrafogalmazásával létrehívták Szerbia–Montenegrót (2003), amely egy utolsó kísérlet volt a két állam politikai házasságának fenntartására. A dualista államot létrehozó egyezmény 2006-ban népszavazási lehetőséget garantált Montenegró számára a kiválásra, amelyre Đukanović-ék tudatosan készültek: megkezdődött a montenegrói nemzettudat kialakítása, amely az 1918-as egyesülés törvénytelenségének mítoszára, valamint a Petrović-Njegoš-dinasztia alatti évtizedek romantizálására épültek, kihangsúlyozva Montenegró múltbeli különállását. (Az új montenegrói zászló cseppet sem véletlenül a Petrović-Njegoš uralkodócsalád egykori dinasztikus címerét használja.)

"Szerbtelenítés", orosz befolyás

A nemzetépítő retorika és egyes gyakorlati lépések Đukanović mandátumát is időről időre meghosszabbították. Mindezzel a függetlenség kikiáltást követően sem hagyott alább, sőt olyan „szerbetlenítési” folyamatba ment át, amelynek célja a szerb kulturális, vallási és politikai befolyás csökkentése, felszámolása. 2006 óta a montenegrói vezetés több olyan kül- és belpolitikai lépést tett, amelyek nyíltan szembe mentek Szerbia érdekeivel és a szerb érzülettel egyaránt, s újabb törésvonalakat okoztak a montenegrói társadalomban. Először a montenegrói nyelv államnyelvvé tételére került sor (2007), majd az ország elismerte Koszovó függetlenségét (2008), s végül népszavazással megerősítve csatlakozott a közös országot korábban bombázó „NATO fasisztákhoz” (2017). (A címkét Milošević-rezsimje és azt kiszolgáló média használta az 1999-es bombázások alatt.) Utóbbi komoly törést okozott a „szláv és ortodox nagytestvér” gondolatát gyakran diplomáciai kártyaként kijátszó Oroszországgal, amely befektetéssel rendelkezik Montenegróban, és nem kívánta geopolitikai mozgásterének beszűkülését a Balkánon (és az Adrián). Moszkva aktivitása a térségben a 2016-es montenegrói választások idején vált szembe ötlővé. Ekkor Montenegró 2017-re tervezett NATO társulását kívánta közvetetten megakadályozni a választások kimenetelének befolyásolásával. A montenegrói vezetés azonban a hírszerzésre hivatkozva taktikai okokból a nyilvánosság elé tárta az állítólag Belgrádból irányított orosz beavatkozási kísérletet, amely közvetlenül a moszkvai, közvetetten pedig a belgrádi vezetéssel is megterhelte Podgorica viszonyát.

A nemzetieskedő, megosztó lépések a választások közeledtével gyakran kerültek elő Đukanović eszköztárából.

A 2016-os választások évében a titkosszolgálat orosz beavatkozási kísérletet leplezett le, amely közvetetten is hozzájárult ahhoz, hogy Montenegró törvényes keretekben „rendezze” viszonyát a szerb ortodox egyházzal.

(Az 2010-as évek első felében a kormány külön egyezményekkel rendezte a többi vallási felekezet – legyen szó akár keresztényről, akár iszlámról – státuszát Montenegróban.) A 2020 augusztusi választásokhoz közeledve a podgoricai parlament 2019 decemberében – az ellenzéki pártok bojkottja mellett – elfogadta az új egyházi törvényt, amely arra kötelezte a szerb ortodox egyházat, hogy elszámoljon a Montenegró területén lévő vagyonának eredetével. Mivel a kolostorok, földek és egyéb ingóságok többségéhez a szerb ortodox egyház 1918-at követően az önálló montenegrói ortodox egyház felszámolásával jutott hozzá, így a törvény alkalmazása komoly következményekkel járna a szerb egyházra nézve, kedvezményezettje pedig egyértelműen az – 1993 óta ismét létező, bár az ortodox világban hivatalosan el nem ismert – montenegrói ortodox egyház lenne.

Montenegró 2007-ben lett NATO tag (Forrás: AP/Risto Bozovic)

Miközben a montenegrói kormány nagyszerb propaganda támogatásával vádolta meg a szerb egyházat, annak koronavírusban nemrég elhunyt vezetője, Amfilohije érsek nyílt ellenállásra szólította fel a híveket. A közvéleménykutatások igazolták a törvény népszerűtlenségét (csak 20% támogatta azt), miközben megerősítette, hogy az állampolgárok többségének (62%) egyértelmű bizalmát az egyház élvezi és nem Đukanović hosszúra nyúlt, korrupciós botrányokkal terhelt kiskirályi uradalma. A Montenegró határain túlnyúló ortodox tüntetéssorozat végül három ellenzéki pártot is egységbe kovácsolt, akik végül 2020 augusztus végén legyőzték a kormányzó Montenegrói Szociáldemokrata Pártot és koalíciós kormányt alakítottak.

Noha Milo Đukanović köztársasági elnökként továbbra is hatalmon maradt, a választások elvesztése nemcsak intő jel számára, hanem egyben emlékeztető is arra, hogy a Balkánon a vallás továbbra is meghatározó identitásképző és mozgósító tényező. A posztszocialista korszak montenegrói lakossága a nemzeti identitás jellegében, és a nyugati irányú integráció mértékében megosztott, de a vallás kérdésében egységes.

A jövő kérdése, hogy az ortodox kártyából a regionális hatalmi szerepre törekvő szomszédos Szerbia, valamint a Balkánon Kínával és az Európai Unióval szemben tért veszítő Oroszország mennyit tud profitálni, továbbá mindez mennyire akadályozza, vagy ösztönözi az Európai Unió stabilitási és társulási szerződésében elvárt reformok megvalósítását.

Đukanović pártjának nyári választási veresége bár új koalíciót ültetett a podgoricai kormányszékbe, de az új kabinet egyelőre nem tűnik nyitottnak a kapcsolatok rendezésére és elutasítja Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök által 2019 decemberében kezdeményezett ún. mini-Schengenhez való csatlakozást. Az elképzelés nyomán egy olyan részleges gazdasági unió jönne létre a Nyugat-Balkánon, ahol – a közös piac – mintájára megvalósulna az áru, munkaerő, tőke és szolgáltatások minél szabadabb, akadálymentes áramlása. A terv egyértelműen Szerbiának, a régió legnépesebb államának és legstabilabb gazdaságának kedvezne leginkább, miközben Montenegró gazdaságát részben ismét összekapcsolná Szerbiáéval.

Belgrád befolyása és dominanciája korábban gyakran kényszerítette Montenegrót kedvezőtlen pályára, s a Nyugat-Balkán „erős embereként” számontartott Vučić mellett – akiben Brüsszel a térség stabilitásának zálogát látja – felmerül a kérdés, hogy a balkáni kisállam politikai elitjének mennyire sikerül Montenegró független államiságot megerősíteni, s a „másik Szerbia” képét egyszer s mindenkorra levetkőzni.

A szerző történész, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének kutatója.

Borítókép: fairplanet.org.