Az a történet, melynek kibontakozását 2021 márciusában a szemünk előtt látjuk 2008-ban kezdődött, Grúziában. Ekkor rohanta le Oroszország a NATO felé tartó kaukázusi államot. A Nyugat a sajnálkozáson túl nem tudott tenni semmit, ugyanúgy, ahogy 2014-ben Ukrajnában sem. Hosszan lehetne elemezni, hogy felelős döntés volt-e két olyan országot a NATO tagság lehetőségével biztatni, melyet az Egyesült Államok nem akar, de valójában nem is képes megvédeni a harmadik világháború felvállalása nélkül. Azon is lehetne vitatkozni, hogy a háborút közvetlenül nem a szép szavakkal felbátorított grúzok támadása robbantotta-e ki? Lehet keresni felelősöket: hogyan sikerült ennyire félreérteni Oroszországot, azt gondolva, majd békésen eltűrik ezt az újabb és minden korábbinál fájdalmasabb geopolitikai térvesztést?
Kevesen emlékeznek rá, de a 2008. augusztus 7-én, a pekingi olimpia megnyitásával egyidőben indult grúziai háborút megelőzte egy másik, legalább ennyire fontos esemény. Július 23-án sok évtizedes vita után Oroszország egy méretében jelentéktelen, mindössze 174 négyzetkilométeres területet visszaadott Kínának. Ez persze csak egészen apró töredéke az oroszok által a századok során elcsatolt több millió négyzetkilométeres kínai területnek és érdekszférának. A szerződés üzenetértéke azonban óriási volt. Az oroszok ezzel ugyanis figyelmeztették Washingtont: Moszkva a stratégiai övezetébe behatoló (mert Kína közép-ázsiai befolyásszerzése is behatolás) két hatalmi központ közül a Nyugattal való leszámolást választja, ha arra kényszerítik. 2008-óta az orosz Kína-politikát hátbiztosításnak lehet nevezni. Az Amúr folyó nem második front, mint a Szovjetunió alatt volt, hanem 2008 óta hivatalosan is baráti határ. Pontosan ugyanebben az időszakban Moszkva területi engedményekkel rendezni akarta viszonyát Japánnal is, csak Tokió a négy vitatott szigetből a két kisebbik visszaadását nem fogadta el. Bár a tárgyalások nem értek véget, itt aligha lesz rendezés, ez pedig még inkább Kína felé tereli Oroszországot.
2008-ból lépjünk előre 13 évet 2021 márciusára. Sok minden történt ebben a hónapban. Moszkvában hidegzuhanyt kapott Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője, és megüzenték az Európai Uniónak, készek a szakításra.
Hogy valójában mennyire Moszkva kezdeményezi ezt a végleges szakításnak tűnő eseménysort, nehéz megmondani. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azután érkezett a kínai fővárosba, hogy az USA és Kína között Alaszkában nem túl jól sikerült a Biden megválasztása után az első nagyobb megbeszélés, és hogy erősen formálódni kezdett az amerikai vezetésű feltartóztatási politika Kínával szemben. Erről az USA még egy korábban titkos stratégiai anyagot is nyilvánosságra hozott januárban, hogy az üzenetet senki se érthesse félre.
Mivel Ausztrália hatalmas területe ellenére valójában egy kicsi, 26 milliós lakosságú ország, elsősorban Indiára és Japánra akarnak támaszkodni. Cserébe hozzájárulnának a két haderő fejlesztéséhez technológia transzferrel, segítve az elmaradottabb India első osztályú nagyhatalommá válását. Sőt, Delhi – ezt szó szerint leírták az anyagban – számíthatna az USA-ra az élesedő vízelosztási és határvitájában Kínával szemben. Azt, hogy miért nyitott Kína az orosz szövetség erősítésére, az amerikai stratégia minden eleméből látható: az USA elszánta magát a Pekinggel szembeni koalíciószervezésre.
Persze mivel Peking az erősebb fél, neki nem kell félnie az orosz medve ölelésétől. A gyengülő Oroszországnak viszont sokak szerint oka van félteni nem csak közép-ázsiai pozícióit, hanem akár Szibériát is Kínától. A két ország közötti tízszeres lakosságbeli különbség nem mutatja meg, hogy az Uráltól keletre Oroszország szinte üres: 33 millió ember él 13 millió négyzetkilométeren. Ez kevesebb, mint az orosz Távol-Kelettel szomszédos, kínai léptékkel mérve nem túl jelentős Heilongjiang tartomány lakossága, és nem sokkal több mint Shanghai-é vagy Pekingé. Igen, lehet azzal érvelni, hogy irracionális Moszkva nagystartégiája, mert úgymond a Nyugattal szakít, mely nem fenyegeti területét. Csakhogy ez alapvető tévedés. Az oroszok számára történelmileg, érzelmileg és stratégiailag is kiemelt fontosságú Ukrajna.
De egyébként sincsen értelme egy minden szinten elvadult orosz-nyugati kapcsolatrendszerben csak a racionalitást keresni, mint ahogy néhányan azt Magyarországon is teszik.
Tömeg a Donyecki Népköztársaság zászlóival (Fotó: Reuters)
A racionális számítás ráadásul a saját ideológiai felsőbbrendűségében sütkérező Nyugatnak sem erőssége. Az Egyesült Államok nagystratégiája évtizedek óta hibát-hibára halmoz (Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria, Grúzia, Ukrajna), ki nem kényszerített háborúkba és vereségekbe szalad bele. A moszkvai elit véleménye szerint az oroszokat is Washington kényszeríti a kínaiak karjaiba. Lehetnek ezek a látványos orosz megnyilatkozások utolsó figyelmeztetések is: „ha tovább nyomultok az orosz térbe, tényleg szövetséget kötünk Kínával, bármi is annak az ára. Most hagyjátok abba!” Ha Kijev kemény fellépését nézzük a maradék orosz pozíciók ellen Ukrajnában (tévéadók bezárása, Kijev és Kisinyov formálódó együttműködése az orosz Dnyesztermellékkel szemben), amely lépések lehetetlenek lennének Washington valamilyen szintű támogatása nélkül, akkor láthatjuk, Moszkvában nem feltétlenül úgy gondolják, hogy ezt az eszkalációs ciklust ők kezdték. Ha a Nyugat nem ért a szóból és tettből, már inkább elfogadják a második szerepét Kína mellett, mint a megalázott sokadikét az USA oldalán. Ez viszont maga lenne a több mint egy évszázada vízionált „Heartland-szövetség.”
A brit geográfus, a modern geopolitika egyik megteremtője, Halford John Mackinder 1904-ben írta meg a The Geographical Pivot of History című cikkét. Ebben (nagyon leegyszerűsítve) azt állítja,
A Heartland birtokában ugyanis már csak idő kérdése az egész Eurázsia és Afrika, azaz a „World-Island”, a Világsziget feletti dominancia megszerzése. Ezzel kapcsolatban három fő fenyegetést vázolt fel az angolszász hatalmak számára. Az első kettő: Oroszország német meghódítása, vagy a Berlin-Moszkva szövetség. Az első opció két világháborúban megbukott, a másodikat sikerült megakadályozni Németország meggyökereztetésével Európában és a NATO-ban. A harmadik Oroszország kínai-japán meghódítása – vagy a mai helyzetre lefordítva, a kínai -orosz szövetség. De mi lesz akkor a Nyugattal, ha létrejön egy erős kínai-orosz szövetség? Lehetséges-e, hogy önmagán túllépve az kiterjessze befolyását Indiára, Afrikára és végül Európára?
Oroszország saját erején kívül keveset hozna ebbe a szövetségbe, legfeljebb Belaruszt és Örményországot, esetleg a szétesett Szíriát, de Damaszkusz támogatása komoly teher, kérdéses hosszabb távon megéri-e. Viszont egymaga Oroszország is hatalmas nyereség lenne Kínának. Az oroszoknak a vasérc kivételével gyakorlatilag mindene bőven megvan, ami Kína további építkezéséhez kellhet gazdaságilag. Ott van a hatalmas nukleáris potenciáljuk, viszonylag modern hadiiparuk, űriparuk, hírszerző képességeik. Sőt, az is, hogy Európát Moszkva közvetlenül tudja fenyegetni. A két másodvonalbeli, de jelentős „szövetséges” szerepét Pakisztán és Irán játszhatná. Az előbbi Indiával szemben ad már most is ellensúlyt, a másik pedig domináns tényező a Közel-Keleten, komoly saját szövetségi rendszerrel. De Peking ott van több tucat afrikai országban, Sri Lankán, Venezuelában.
Ezek a kapcsolatok persze még rendkívül képlékenyek, de arról szó sincs, hogy Kína akár ma is csupán egyedül állna szemben a nyugati szövetségi rendszerrel. India, melyet a világ legnagyobb demokráciájaként nagy mértékben frusztrál az állandó nyugati kioktatás az „ideális demokráciáról”, és már most is bekerítés fenyegeti (Pakisztán, Sri Lanka, Mianmar és maga Kína), nem biztos, hogy a legszilárdabb szövetséges. A Himalája vizét, India puszta létének alapját Kína ellenőrzi addig, amíg Tibet birtokában van, azaz a belátható jövőben biztosan.
Az USA rendkívül káros háborúi, a Nyugat erőltetett ideológia-exportja és nagyívű erkölcsi leckéi az ideális társadalomról kevés elitben találtak szimpátiára a harmadik világban. Amellett persze, hogy maguk a nyugati társadalmak is mélyen és veszélyesen megosztottak az uralkodó politikai ideológia tekintetében, ami sok erőt szív el az USA és európai szövetségesei külpolitikájától. Egyre jelentősebbek azok az erőforrások, melyekkel az USA, az Egyesült Királyság vagy Franciaország saját belső kihívásaival kénytelen küzdeni.
Akármi is lesz a most kirajzolódni látszó Heartland szövetségből, ha van nyertese a nyugati szövetségi rendszer és Oroszország között 2008-ban kiújult hidegháborúnak, a 2001 óta tartó értelmetlen és végtelen amerikai háborúknak az iszlám világban, és a Nyugat belső ideológiai meghasonlásának, akkor az Kína. Ha a Nyugat nem tér vissza a geopolitikai realizmushoz, és továbbra is azt gondolja, hogy politikai modelljét a világ nagy részében továbbra is követendőnek és felsőbbrendűnek tartják, nagyon gyorsan további súlyos vereségek várnak rá. Abban az esetben pedig, ha minden buktató ellenére létrejön és stabilizálódni tud a Heartland szövetség, a kínai elsőség (ha nem is a Világsziget teljes uralom alá hajtása) nehezen elkerülhető.
Borítókép: frontiere.eu.
