A populizmus mint jelszó használata a politikai alternatívák elítélésének eszköze – írja Oliver Marchart, a Bécsi Egyetem professzora egy 2017-es tanulmányában. Véleménye szerint a neoliberalizmus minden olyan politikai szereplőt populistának nevez, akit meg akar fosztani a legitimációjától. A szerző azonban arra hívja fel a figyelmet,
A populizmus kifejezés a sajtóban és a köznyelvben mára már egyet jelent a nép felelőtlen megtévesztésével. A fogalmat a politikai életben elsősorban azon pártokra és mozgalmakra használják, akik nem a mainstreamből származnak, vagy ha mégis, akkor azzal szemben lépnek fel. Ebből fakadóan az antipopulista diskurzus a fogalom pejoratív használata révén egy ellentétet állít fel: vannak a „mi, liberális demokraták” és velük szemben állnak az „ők, populista antidemokraták”. Erre mondta Wolfgang Streeck, híres német szociológus, hogy a kapitalista válságtársadalmakban „a domináns politikai konfliktusvonal azok között húzódik, akiket mások populistáknak neveznek, és akik így neveznek másokat.” Marchart fontosnak véli kiemelni, hogy ebben az antipopulista logikában a populizmus fogalma üres, tartalomnélküli. Ezt leginkább az bizonyítja, hogy bármilyen politikai ideológiát vagy nézőpontot képviselő pártra, mozgalomra ráhúzható a populista jelző. És ha jól megnézzük, a liberális demokraták ezt előszeretettel meg is teszik.
Oliver Marchart, a Bécsi Egyetem politikatudomány professzora (Fotó: Der Standard)
A populizmus az ellenségkonstruálás új jelszava
Bár sok olyan eldöntendő kérdés van a populizmus körül, amiben a szakértők nem jutnak közös nevezőre; abban viszont egyetértenek, hogy a populizmus nem egy speciális politikai világnézet. Nincsenek olyan tartalmi elemei és törekvései, amelyek megkülönböztetnék az egyes ideológiáktól. Míg a szocializmus középpontjában például a társadalmi igazságosság, a liberalizmus fókuszában pedig az egyén szabadságjoga áll, addig a populizmus esetében nem találunk ilyen jellegű kulcsfogalmat.
Marchart éppen ezért arra a következtetésre jut, hogy a populizmus pusztán egy politikai mobilizációs logika, amely a népet mozgósítja az elittel szemben. Méghozzá anélkül, hogy e szembenállás irányát kijelölné.
Ebben a rendszerben a politika a rousseau-i volonté générale-t, vagyis a nép akaratát testesíti meg, a két csoport közötti szembenállás pedig lényegében egy morális harccal egyenlő. Marchart egyébként sokat merített Ernesto Laclau munkásságából, a posztmarxista filozófus ugyanis témavezetőként segítette Marchartot az Essexi Egyetemen. Laclau tagadja a populizmus politikai ideológiai szempontú meghatározhatóságát. Helyette úgy vélte, hogy a populizmus a politikai tér leegyszerűsítésének logikája, s ez hozza létre a nép és a hatalmi blokk között a központi törésvonalat.
Na de, mi következik mindebből? Marchart alapján az, hogy ha elfogadjuk, hogy a populizmusnak nincsen ideológiai tartalma, akkor a kritikájának sincs.
Méghozzá azért, mert a kritika csupán a mobilizáció egy formájára vonatkozik, és nem arra, hogy milyen okból, milyen célból történik ez a mobilizáció. Más szempontól is üresnek nevezhetők e kritikák, például azért, mert ahogy látjuk a liberális antipopulizmus természetéből fakadóan mindent el akar pusztítani, ami a mára megkövesedett dogmáinak az útjában áll. Ezért nevezi azt is populistának, ami a valóságban nem is az.
A már fentebb is emlegetett Wolfgang Streeck úgy véli, hogy a liberális baloldal a populistákat, és az általuk képviselt alternatívákat „a demokrácia halálos fenyegetéseként fogja fel”, felelős politikusként pedig a neoliberális globalizáció köpenyébe bújva egyből fel is veszi velük szemben a harcot. Populistát kiálltani ezért nem más, mint a neoliberális status quot foggal-körömmel védeni. A liberalizmusnak pont az áll érdekében, hogy a populizmus fogalma absztrakt és üres maradjon. S míg a liberalizmus hívei a populistákat a folyamatos ellenségkreálás vádjával illetik, addig pont, hogy a liberalizmus kiáltotta ki a populistákat korunk legveszedelmesebb ellenségének.
A populizmus vagy az antipopulizmus a veszélyesebb?
Marchart több érvet is felhozott ezen állítás ellen. Sőt, egyenesen a liberálisok álszent magatartásáról beszél.
Először is, a liberális antipopulizmus elhomályosítja a társadalom aktuális problémáit, amelyek gyökerei pont abban a liberális politikában keresendők, amelyet oly hevesen védelmeznek a populistákkal szemben. Egy megtévesztő problémadiagnózist népszerűsít tehát. Gondoljunk csak az európai politikára! A baloldal veszélyesnek titulálja a kontinens számos országában megfigyelhető jobboldali előretörést, miközben a jobboldal azt az űrt töltötti be, amelyet a neoliberális politika válsága generált. Továbbmenve Marchart az elitista antipopulistákat egyenesen kriptopopulistának tartja. Az antipopulisták ugyanis – ahogyan a populisták – az elit és a nép szembenállására építenek; csupán annyi különbséggel, hogy megfordítják az erkölcsi ítéletet: számukra az elit minősül „tisztának” és a nép „korruptnak”. Szerinte a jelenlegi neoliberalizmust egy kifejezett elitista alaphangulat jellemezi.
A szemükben a nép nem más, mint egy megvezethető gyermek, amely minden esetben mélységesen irracionális, éretlen és csupán az önös érdekei vezérlik. A tudatlan tömeg képe pedig mindenkinek ismerősen csenghet a 19. század népszerű és bevett tömegkommunikációs elméleteiből. Vagyis az elitista liberálisok maguk is a populista mobilizációs stratégiát követik, amikor az általuk kreált ellenséggel veszik fel a harcot.
Mi ez, ha nem a neoliberális elit színlelt harca önmagával?
Borítókép: europe.wisc.edu.
