Izrael ezen sorok megírásáig hivatalosan ugyan még nem ismerte el felelősségét, de ennek gyakorlati jelentősége aligha van:

az izraeli közszolgálati Kan Radio egy riportjában az incidensre már aznap is úgy hivatkozott, mint egy „izraeli kibertámadás, melyben a Moszad is részt vett”, Irán pedig bejelentette, hogy a megsérült centrifugákat még fejlettebbekre cseréli, és hogy az eddigi 20% helyett az uránt 60%-osra fogja dúsítani.

Mohammad Javad Zarif teheráni külügyminiszter hamarosan egy Szergej Lavrov orosz kollégájával közösen tartott sajtótájékoztatón elítélte a vélt amerikai szálakat az eset mögött, kedden pedig már a Hormuzi-szoros közelében rakétatámadás érte a Hyperion Ray nevű bahamai zászló alatt közlekedő izraeli teherhajót – bár az nem sérült meg, és Irán még nem vállalta érte a felelősséget.

Az eset közel sem egyedi. A két ország között akkor indult el a hevesebb üzenetváltás, amikor 2020 áprilisában Irán megtámadta az izraeli vízművek informatikai rendszerét (Izrael szerint azért, hogy a klórszint megemelésével megmérgezze a lakosságot), májusban pedig a Hormuzi-szorosban található Shahid Rajaee kikötőjének rendszerét tette napokra tönkre egy Izraeli művelet. Június 26. és július 19. között robbanások és tűzesetek történtek Irán több katonai létesítményében, a Natanz urándúsítóban, erőművekben, egy klinikán, egy teheráni kétemeletes épületben, petrolkémiai létesítményekben, egy hajógyárban, fonalgyárban, illetve egy olajvezetékben. Az incidensek rejtélyes egymásutánjának oka nem teljesen tiszta a nyilvánosság számára, de gyanítható, hogy Izrael áll a háttérben. Irán eközben még két támadást kísérelt meg izraeli mezőgazdasági vízpumpák ellen, ezek azonban sikertelenül záródtak. Kisebb szünet után ősszel folytatódtak az események: november 27-én Mohsen Fakhrizadeh, Irán atomprogramjának vezetője „cionista” merénylet áldozatául esett, az árnyékháború pedig azóta a tengerre került, ahol az szintén változatos módszerekkel – konténerrobbantásokkal, kis ütőerejű rakétatámadásokkal – zajlott tovább egészen április 11-ig.

Egy hivatalos izraeli narratíva szerint, ha Iránnak sikerül az atombombához szükséges szintre dúsítania az uránt (nagyjából 90%-ra), akkor reális veszély, hogy Teherán eltörli Izraelt a föld színéről.

A natanzi felrobbant urándúsító épülete Iránban (Kép: Aljazeera)

Ezt azért érdemes kétkedve kezelnünk, és nem csak a MAD-doktrína miatt: miért állna érdekében egy mélyen vallásos országnak, hogy saját szent helyeit is elpusztítsa? Azonban, ha nem is ennyire közvetlenül, Irán atomhatalommá válása valóban fenyegetheti Izrael államiságát azáltal, hogy az segíthet egy erős ázsiai nyugatellenes szövetség formalizálásában, melyben Oroszország, Kína és Irán – feltételesen mindhárman atomhatalmak – vesznek részt. Ahhoz, hogy ennek valószínűségét meg tudjuk ítélni, vessünk egy pillantást Irán az USA-val, Kínával és Oroszországgal fenntartott kapcsolataira.

Irán és az Egyesült Államok, illetve rajta keresztül a Nyugat kapcsolata nagyon rossz, a második világháború óta csak 26 évig volt valamelyest is pozitívnak ítélhető politikai téren:

miután 1953-ban a CIA az MI6 segítségével sikeres puccsot hajtott végre az országban, és mielőtt az 1979-es forradalom által az irániak eltávolították a károsnak és hitetlennek tartott amerikai elemeket országukból annak érdekében, hogy egy iszlám köztársaságot kiáltsanak ki. Miután az irániak túszokat is ejtve 1979 őszén megszállták az amerikai nagykövetséget Teheránban, 1980 áprilisában a két ország megszakította diplomáciai kapcsolatait, amelyeket azóta sem állítottak helyre. Az ország „nyugatbarát” időszakához és Eisenhower elnök nevéhez fűződik egyébként az atomprogram is, melyet az Atoms for Peace jegyében indítottak el 1957-ben.

A mélyen vallásos síita állam azóta érthető módon rendkívül ellenséges az Egyesült Államokkal és a Nyugattal szemben, amin az sem segített, hogy 1988-ban a USS Vincennes hadihajó a Perzsa-öböl felett véletlenül lelőtt egy iráni civil Airbust, amely főleg Mekka városába szállított iráni zarándokokat. 2002-ben George Bush Irakkal és Észak-Koreával együtt „a gonosz tengelyének” nevezte az országot, amikor Donald Trump 2018-ban a pár évvel korábban megkötött atommegállapodást megszakítva olyan szankciókat vezetett be, amelyek recesszióba sodorták az országot (válaszul 2019-ben robbanás történt 6 olajszállító tankeren a Perzsa-öbölben, és lelőttek egy amerikai drónt is). Vagy amikor szintén Trump elnök 2020-ban lebombázta Kászem Szolejmáni katonai felsővezető autóját, akit halála után az amerikai elnök egy szörnyetegnek nevezett. („He was a monster. And he is no longer a monster. He is dead.”)

Az ország geopolitikai jelentőségét felismerve és nyugatellenességéből profitálva Kína felvette Iránnal a kapcsolatot, amely az utóbbi időben a tiszta gazdasági dimenzión túl már biztonságpolitikai jelleget is kezd ölteni.

Irán egyik fő jelentősége Kína számára, hogy Oroszországot leszámítva megkerülhetetlen, ha szárazföldön akarunk eljutni Kelet-Ázsiából Európába (márpedig a One Belt, One Road szárazföldi fejlesztései az amerikai tengeri fölényt megkerülendő éppen ezt célozzák). Kína számára Irán erre a célra Oroszországnál valószínűleg kedvezőbb lesz hosszú távon, mivel rajta keresztül lehetőség kínálkozik arra, hogy nyomtávváltás nélkül is el lehessen jutni vonattal Kínából Európába (Irán, Kína, Törökország és Európa 1435 mm-es nyomtávot használ, a posztszovjet térség azonban 1520 mm-eset, és Oroszország nem, a közép-ázsiai országok azonban hajlandónak mutatkoznak nyomtávváltásra vagy külön 1435 mm-es tranzitvonalak lefektetésére – bár ezt az érvet Kína új, nyomtávváltásra is képes szupervonatja a közeljövőben akár megszüntetheti). Irán egy másik jelentősége Kína számára, hogy gazdag energiahordozókban, és hogy ellenőrzése alatt tartja a Hormuzi-szorost, amelynek az kölcsönöz rendkívüli biztonságpolitikai jelentőséget, hogy a Kínába importált összes fosszilis tüzelőanyag körülbelül 30%-a áthalad rajta.

Iráni és kínai külügyminiszterek találkozója 2021-ben Teheránban (Kép: AFP)

A közeledés Iránnak is jó, ugyanis anélkül erősödhet gazdaságilag és politikailag, hogy ki akarnák játszani ellene a demokrácia és emberi jogok kártyákat, ráadásul ez teret is ad neki a Nyugattal való konfliktusok felvállalására. A kölcsönös érdek tehát megvan, és ezt bizonyítja az is, hogy 2021. március 26-án – a Teherán és Peking közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 50. évfordulóján – 25 évre szóló stratégiai partnerségi megállapodást kötöttek a felek, amely gazdasági, közlekedésügyi, mezőgazdasági, turisztikai és kulturális témákat egyaránt érint.

Az amerikai ellenségeskedés Oroszországgal is összezárja Iránt, akivel már 2001 márciusában hosszú távú stratégiai partnerségi megállapodást írt alá, melyet a közelmúltban meg is hosszabbítottak.

Együttműködésük legfőbb oka az Egyesült Államok fenyegetése, de ettől még az nem áll meg katonai téren, hanem a gazdaságra, bizonyos szintű politikai koordinációra és a hírszerzésre is kiterjed. A három ország közös együttműködését végül az Európai Unió segítette elő a Krím annexiója utáni oroszellenes szankciókkal, azok ugyanis Moszkvát olyannyira Pekinghez közelítették, hogy Hszi Csin-ping 2019-ben Putyint már „legjobb barátjának” nevezte.

Bár hivatalosan Oroszország és Kína nem kíván egymással katonai szövetségre lépni, azért még érdemes lehet odafigyelnünk a trióra, amely 2019 végén közös tengerészeti hadgyakorlatot is tartott az Ománi-öbölben. Ugyanis, ha mégis formalizálódna egy ilyen szövetség – aminek felvállalásához Irán atomhatalommá válása és a Nyugat további, mindhárom országot érintő szankciói is hozzájárulhatnak –, annak igen komoly geopolitikai vonzatai lennének. Kevésbé kezelhetnénk többé külön problémaként Kelet-Ukrajna, Tajvan és a Hezbollah kérdését, és Izraelnek is kevesebb mozgástere lenne iráni akcióira. Nem biztos, hogy ez bekövetkezik, de végig kell gondolnunk ezt az eshetőséget is.

Borítókép: AFP.