A mostani háború 2014 óta tart, még ha az abban való részvételét Oroszország tagadja is. A 2020 nyarán megkötött és az eddig legtartósabb tűzszüneti megállapodás szempontjából tekinthető a mostani helyzet „kiújulásnak.” Ukrajna és a szakadár, úgy nevezett kelet-ukrajnai népköztársaságok a korábbi békés időszakot az EBESZ megfigyelői által nyújtott napi jelentések szerint naponta pár tíz, ritka esetben háromszámjegyű tűzszünetsértések történtek, míg ezek száma januártól meglepően gyakran ment napi 100-200 fölé, sőt az elmúlt hetekben alkalomadtán ezer fölé is. Ezek viszont nem jelentenek stratégiai méretű katonai lépéseket egyik fél részéről sem.

A szembenálló felek (természetesen) egymást okolják a jelenlegi eszkaláció miatt. Kijev meglátása szerint a Kreml szándékosan provokál és készít elő egy nagyobb offenzívát. Valóban igaz, hogy több szempontból megállja a helyét az az vád, hogy létrejöttek egy támadó hadművelet feltételei az orosz fél részéről, miközben a Kreml végig hangsúlyozhatta, hogy ők csupán saját területeiket mozgatják a csapatokat. Eközben azonban az ukrán felet tekinti agresszornak, ugyanis az év elején lépett életbe az a nyelvtörvény, ami korlátozza a kisebbségi nyelvek használatát, ami a lakosság orosz anyanyelvű, több mint 17 százalékát érinti. Sőt, Kijevben szankciókat léptettek életbe a politikai, gazdasági élet és médiavilág egyik legjelentősebb orosz szereplője, Viktor Medvedcsuk ellen, akinek három orosznyelvű tévécsatornáját be is zárták. Az ukrán fél a dezinformáció letörését szeretné ezzel elérni, hiszen a Kreml narratívájának így valóban kevesebb tere lesz az országban. Ezt már csak tetézte, hogy Ukrajna is csapatösszevonásokat hajtott végre és (előre bejelentett) NATO hadgyakorlatokat is tartottak.

Gyakori érvként olvashattuk az elmúlt hetekben, hogy a Kreml a szeptemberi duma választások és az elnök népszerűségének további romlásának megállítása miatt szeretne katonai sikereket elérni.

Erősen kérdéses, hogy az az orosz társadalom, amelynek reáljövedelme 7-8 éve csökken, amelyet erősen sújt a COVID-19 járvány és az ettől függetlenül is meglévő gazdasági stagnálás, mennyire támogatna egy ilyen lépést. Az igaz, hogy a hatalom nem hagyhatja figyelmen kívül az ukrajnai oroszok érdekeit sértő változásokat, de ez nem csak választási évben van így. Nem is beszélve arról, hogy egy újabb fegyveres konfliktus milyen új nyugati szankciókat szülhetne Oroszország ellen, ami viszont már érezhető hatást fejthet ki a szavazókra. Megjegyzendő, hogy az ukrán elnök, Zelenszkij támogatottsága is követi azt a trendet, ami az összes ukrán elnök idejét jellemezte és kezdeti magas támogatottsága meredeken csökkenni kezdett. Ilyen szempontból Zelenszkij lépéseit is lehet az oroszellenes szavazók felé tett népszerűségjavító gesztusnak tekinteni.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a donyecki régióban 2021 februárjában (Kép: AP).

A szeptemberi választások szempontjából már április 21-én, tehát két nappal a védelmi miniszter bejelentése előtt árulkodó volt Putyin beszéde a parlamentben (Szövetségi Gyűlés). Ezzel kapcsolatban is főleg az külföldnek szóló, geopolitikai tartalmú gondolatait közvetítette a nemzetközi sajtó, pedig a beszédnek talán ez volt a legrövidebb része. Főleg szociális ígéretekről tett említést: az oktatást, egészségügyet, gyermekek helyzetét javító intézkedésekről stb. Persze, erős üzenetet tartogatott a külvilágnak  az is, amikor azt sugalmazta, hogy a nemzetközi tér hasonlít a Dzsungel könyvére, melyben Sirkán körül gyülekeznek a hiénák (értsd: az USA és szövetségesei), valamint, hogy Oroszország saját nemzeti érdekei alapján fogja azokat a bizonyos „vörös vonalakat” meghúzni, amit nem érdemes senkinek sem átlépni. Viszont továbbra is azt kell látnunk, hogy a választásokra a hatalom inkább a társadalmat minden nap érintő kihívások orvoslásával akar ráfordulni és nem katonai „kalandozásokkal”

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy netalántán csak az új amerikai vezetést akarták tesztelni az oroszok?

A számos mozgatórúgó mögött egészen biztosan helyet kap az a szándék, hogy megnézze a Kreml, meddig hajlandó elmenni a Biden adminisztráció Ukrajna érdekében. Az orosz fél számára nem volt kétséges, hogy sokkal konfrontatívabb Washingtonnal kell majd tárgyalniuk Trump távozása után, ami az ukrán-orosz kapcsolatokat is erősen befolyásolja. Csak remélni lehetett, hogy miközben folynak a csapatösszevonások és kölcsönösen a nyugati-orosz diplomaták kiutasítása, addig a háttérben és informális csatornákon valóban megindul az egyeztetés Washington és Moszkva közt. Ebből a szempontból főleg a Biden-Putyin találkozó a legfontosabb eredmény, ami vélhetően júniusban meg is valósul.

Vlagyimir Putyin orosz és Donald Trump korábbi amerikai elnök - Júniusra várható a Biden-Putyin csúcs (Kép: AP)

El akarta foglalni a szakadár területeket Moszkva? Határozottan nem volt érdeke, sőt a jelenlegi helyzet érdekességét az adja, hogy a Kremlnek is érdeke az úgy nevezett népköztársaságok visszatérése Ukrajnához. A különbség ugyanakkor éppen ennek mikéntjében rejlik: a Minszk II. megállapodás alapján egy föderalizált Ukrajnában ezek a területek erős vétójogot kaphatnának, ami Moszkva befolyását hathatósabban biztosítaná a jelenlegi állapotoknál, Kijevnek viszont épp ezért a lehető legalacsonyabb autonómia megadása az érdeke. Ez az ellentét jelenti a jelenlegi patthelyzet egyik alapját is. Az orosz választások szempontjából pedig fontos még, hogy a kelet-ukrajnai úgy nevezett népköztársaságok reintegrációját Ukrajnához Oroszországban a lakosság közel ugyanakkora része támogatja, ahányan szívesen látnák független államként, vagy éppen az Oroszországi Föderáció részeként.

Egyik félnek sem volt érdeke a háború széleskörű eszkalációja és továbbra sem az.

Ez beláthatatlan politikai és gazdasági következményekkel járna mindkét félnek, miközben katonai sikert csak Moszkva tudna elérni. Oroszország szempontjából továbbra is az az elképzelhető maximum, hogy amennyiben továbbra sem tudja elérni a Minszk II. megállapodás megvalósítását, akkor egy időben és földrajzi értelemben is korlátozott összecsapás alakuljon ki, amire hivatkozva beavatkozhat Oroszország – például a kelet-ukrajnai orosz anyanyelvű lakosság védelme érdekében – és végül elérné, hogy békefenntartókat állomásoztasson a területen. Ez a megoldás hasonlítana a tavalyi hegyi-karabahi rendezésre, de orosz politikusok már korábban, 2017-ben felvetették ezt a szcenáriót. Vélhetően Ukrajna készül erre és mindent megtesz, hogy ne provokáljanak ki részükről semmilyen támadást.

Utólag talán kijelenthető, hogy maga az eszkalációs spirál volt a cél, ahol mindkét fél emeli a tétet újabb kiutasításokkal, esetleg szankciókkal, még nagyobb csapatösszevonásokkal, de előbb-utóbb arra kényszerülnek, hogy a kiegyezés felé hajoljanak.

A Kremlben is tudták, hogy az orosz haderő mozgatását a közösségi médiák segítségével az egész világ árgus szemmel fogja szemlélni, így meg sem próbálta leplezni, sőt, inkább eszközként használta.

Eközben az elmúlt pár hét tovább erodálta az egyébként is rossz Nyugat-Oroszország kapcsolatokat. A NATO-ban és az EU-ban újból lehetőség nyílt és nyílik a szolidaritás kifejezésére. Itt nem csak diplomaták kiutasítására kell gondolni, hanem például közös beutazási korlátozások bevezetésére (amelyek a járvány miatt egyébként is rutineljárásnak tűnhetnek) is. Esetleg olyan projektek is felfuthatnak, amelyek csökkentenék az orosz gáztól való függést, de orosz vélemények szerint vélelmezhető más orosz építésű nukleráis létesítmények leállása is.

Azt viszont, hogy ki a győztese ennek a kardcsörtetésnek, egyelőre nehéz eldönteni. Biztosan sokat tanult mindkét fél arról, hogy a másik meddig képes elmenni, milyen meglepésekkel kell számolnia. Most ismét lehetőség nyílik, hogy ismét a diplomácia kapjon nagyobb szerepet. A közeljövő tárgyalásait a fentiek tudatában kell figyelemmel követni.

Oroszország mindenesetre szeptemberig biztosan az ukrán határhoz közel hagyja a Szibériából átdobott 41. összfegyvernemi hadsereget.

Borítókép: Getty.