Ez a kapcsolatépítési hajlandóság szembe megy az európai-orosz kapcsolatokat egyre inkább polarizáló, mérgező feszült viszonnyal. Ez az írás kiáll a Közép-Európa számára kedvező egyeztetés mellett. Gondolatmenetünket a néhány hete a holttérbe került, a Közép-Európai szomszédságpolitika összetettségét jól szemléltető fehérorosz esettel kezdjük.
Fehérorosz tanulságok
Az EU és Fehéroroszország közötti kapcsolatok a 2020-as nyári elnökválasztások óta nagymértékben romlottak, és Fehéroroszország európai szomszédai (élükön Lengyelországgal és Litvániával) vezető szerepet játszottak ebben a kelet-nyugati konfliktusban. Az ellenzéki jelölt, Szvetlana Tyihanovszkaja a második helyen végzett a szavazatok 10,12%-ával. A 2020. augusztus 9-i választásokat követően az ellenzéki jelölt Vilniusba menekült, és az átmeneti kormány vezetőjének nyilvánította magát; ebben a NATO-országok támogatását is élvez. Célunk nem a választási csalás vagy a liberális ellenzék legitimitásának vizsgálata, hanem a színtéren ható erők szerint való gondolkodás, ezek pedig az elmúlt tizenöt évben felfelé ívelő szakaszban lévő Közép-Európa és az Aljakszandr Lukasenka által 28 éve stabilizált Fehéroroszország.
A Szovjetunió romjain
Menjünk vissza az időben néhány évtizedet! A keleti blokk összeomlását követően a szovjet nomenklatúra posztszovjet nomenklatúrává alakult: ugyanaz az elit váltott az egyik ideológiáról a másikra. A kiváltságosok köre változatlan, őket pedig leginkább a gazdaság Nyugatról importált liberális elvek szerinti felosztásával megsokszorozódott kapzsiság tartja össze. A fiatal Lukasenka már a Szovjetunió idején is folytatott politikai tevékenységet, és egy mezőgazdasági nagyüzemben, majd egy mezőgazdasági gépgyárban dolgozott felelős beosztásban. A Szovjetunió összeomlásával összefüggésben egy ideig nem vállalt politikai szerepet, 1993-ban azonban visszatért és a fehérorosz parlament korrupcióellenes bizottságának elnöke lett.
Lukasenkával szembeni kezdeti kritika: szuverenitás
Lukasenka 1994-ben a „győzzük le a maffiát” jelszóval került hatalomra. Egyrészről továbbvitte a szovjet korszakot (annak merev, államnak alárendelt gazdasági rendszerét), másrészről azonban megbuktatta a nomenklatúrát. Nem annyira ideológiai természetű változásról volt szó, mint inkább a működési zavarok elhárításáról.
1995-ben a Világbank és az IMF felfüggesztette a Fehéroroszországnak nyújtott hiteleket. Nem volt szó a demokratikus elvek megsértéséről, hiszen az 1994-es választásokon Lukasenka volt az esélytelen jelölt. Lukasenka gazdaságpolitikája a fehérorosz gazdaság nyugati befektetéseknek kedvező átalakítása ellen irányult. Akkor egyértelművé vált, hogy Fehéroroszország más utat követ, mint Közép-Európa. De ez az út eltért a Borisz Jelcin által vezetett Oroszország által követett úttól is.
Kelet-Európa politikai sajátosságának elfogadása
Utólag még világosabbá vált a helyzet: a nemzetközi nyomás célja az volt, hogy Fehéroroszország fejet hajtson külföldi befektetések előtt; Lukasenka politikája ezzel szemben a fehérorosz nemzeti érdekek védelmére irányult. Aztán egy fordulatot követően a helyzet megváltozott, és Lukasenka a saját hatalmát szélesítette ki. Ez a fajta hatalomkoncentráció nem ritka a kelet-európai politikai hagyományokban. A belarusz térségben a politikai jogok gyakorlása egykor a litván-lengyel arisztokrácia kiváltsága volt, és a belarusz többség aligha szokott hozzá az ügyekbe való beleszóláshoz. Most legalább közülük került ki a legfőbb vezetőjük.
A politikai kultúra tekintetében – sajnálatos módon – jelentős különbség mutatkozik Közép-Európához képest. Az európai politikai hagyományban a rend nem csak a kényszert jelenti. A politikai berendezkedés stabilitása magában foglalja azt a polgári dinamizmust, amely erősíti és legitimálja a közhatalmat. Lukasenka elzárkózik ettől a veszélyes és kiszámíthatatlan vitalitás elől, és ezt meg is teheti, hiszen élvezi Oroszország támogatását. Oroszország pedig rendelkezik a megfelelő kritikus tömeggel ahhoz, hogy a világpolitika önálló pólusává váljon.
Lukasenka olyan nádszál, ami hajlik, de nem törik el.
A fehéroroszországi valódi rendszerváltásra való felszólítást Aljakszandr Lukasenka éles támadásként értékelte. Talán meg is ijedt. 2020. szeptember 23-án az újraválasztott elnök zárt ajtók mögött tette le az esküt és megkezdte hatodik ciklusára. Minszknek tüntetésekkel és a tiltakozó hangokat visszhangzó Nyugati elégedetlenséggel kellett szembesülnie. A 2011-es büntető intézkedésekhez társuló újabb 2021-es gazdasági szankciókkal a nyugati nyomás azonban már kényszerítő erejű.
Minszk bosszúja
Lukasenka ekkor úgy döntött, hogy bosszút áll. Ez a magyarázata a Fehéroroszország nyugati határán kialakult a migrációs válságnak. 2021 nyarán Irak és Minszk között valóságos légihíddá szerveződő migrációs útvonalat hoztak létre. Majd buszokkal szállították a migránsokat a lengyel, litván és lett határra. Ősszel havonta mintegy 4000 migráns érkezett schengeni térség határára, ahol a tagállamoknak sürgősen hatékony védelmet kellett szervezniük. A konfliktusban Tél tábornok rendelt el fegyverszünetet, hiszen az irakiaknak sincs nagyobb esélyük a túlélésre, mint anno Napóleon hadseregének.
Vesztes játék a kishatalmak számára
Eljött az idő, hogy számot vessünk. A fehérorosz elnök a migrációs hullám cinikus megszervezésével azt a világos üzenetet küldte szomszédainak – akik már nagyon szeretnék, ha eltűnne a színről – hogy „mi is tudunk bajt okozni”. A nyomás alatt álló határ menti országokat, melyek messze nem kapnak egyértelmű támogatást Brüsszeltől, a menekültek befogadásra illetve önmérsékletre szólítják fel. A migrációs nyomás csúcspontján Angela Merkel kancellár pedig közvetlenül Lukasenkával tárgyalt, megkerülve Lengyelországot.
Az Európa földrajzi közepén, a szláv és a balti országok között a Közel-Keletről érkező migránsok beáramlásának megfékezésére emelt akadályok rámutatnak a helyzet abszurditására. Lengyelországnak ebből semmi előnye nem származik se magára nézve, se Moszkvával szemben; Fehéroroszország megítélése sem javult a Nyugat szemében: a szomszédos kis országok egymásnak ártanak, miközben a nagyhatalmak javát szolgálják.
Fehéroroszország, egy függetlenség, amelyre támaszkodni lehet
A független Fehéroroszország a Szovjetunió összeomlásának következtében jött létre. Amit egy blokk eltűnése tett lehetővé, az annak újjáalakulásával meg is szűnhet. A jövőben megtörténhet Fehéroroszország többé-kevésbé teljes reintegrációja az Orosz Föderációba. Egy ilyen forgatókönyvvel szemben éppen Aljakszandr Lukasenka alakja áll, aki közel harminc éve a nemzeti politikai akaratot testesíti meg Fehéroroszországban. Közép-Európa nyerne azzal, ha támogatná ezt a függetlenséget, ha azt a kölcsönösen előnyös partnerségi viszony révén meg tudná erősíteni, még akkor is, ha a hatalom megjelenési formája más politikai hagyományt követve alakult is. Még akkor is, ha Brüsszel és Washington a viszálykodásra apellál. Az európai összhang csak akarat révén jöhet létre, és nem a tétlenség vagy a jóindulat eredményeképp. Lehet, hogy a jó kapcsolatok kialakítása nem egy tökéletes megoldás, de az ellenkező utat választva Európa arra kényszeríti Lukasenkát, hogy az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokban lássa a jövőt.
A szerb-magyar együttműködés példája
A regionális együttműködés útjának van egy előzménye az EU másik szláv-ortodox szomszédjával, Szerbiával. A Budapest és Belgrád közötti partnerségi viszony kialakulása a jószomszédi erőfeszítések sikerét bizonyítják: két, a földrajzilag összekapcsolódó szomszédos ország érdekében történő kapcsolatépítésről van szó. A közép-európai régió egységes akaratának meghatározásával a dolgozat második részében foglalkozunk majd.
