2019 márciusában Ferenc pápa régóta várt döntést hozott meg, amikor közzétette a Vatikán levéltárának XII. Piuszra vonatkozó anyagait. Piusz pápasága 1939-től 1958-ig tartott, így a második világháború körüli zűrzavaros idők során is ő volt az egyházfő. A pápa szavai szerint XII. Piusz „a huszadik század legszomorúbb és legsötétebb pillanataiban kormányozta Péter hajóját”, és a levéltár megnyitásáról szóló döntését abban a reményben hozta meg, hogy „kiegyensúlyozottabb ítélet születhet” a pápaságát illetően.
Más szavakkal, Ferenc pápa bízik abban, hogy ilyenképp rehabilitálhatja Eugenio Pacelli örökségét a múlt évszázad egyik legkitartóbb történelmi vádsorozatával szemben, miszerint a pápa a holokauszt idején passzív maradt, ha maga nem is segítette azt. Visszaadhatja annak a főpapnak a hírnevét, akit bizonyos körökben „Néma pápaként” emlegetnek.
Miért is olyan vitatott ez a személy? Miként lehetséges, hogy a II. világháborút követően még ünnepelt pápát a halála után pár évvel hirtelen teljesen hiteltelenítették? Ami azt illeti, Pacelli tevékenységét a háború előtt és alatt még javarészt dicséret érte. Megállapítást nyert utólag, hogy már a háború előtt felemelte hangját a nácik ellen, és figyelmeztetett ellenük, amikor a Vatikán berlini nagykövete és államtitkára volt. XII. Pius alakja valahogy hátrányba került elődjével, XI. Piusszal szemben, aki egy lendületesebb és szókimondóbb személyiségnek számított. A Mit Brennender Sorge című 1937-es enciklikájában az egyház kifejezetten és egyértelműen elítéli a nácizmust, ráadásul latin helyett németül, hogy a templomokban hangosan fel lehessen olvasni. Pacelli egyébként e mérföldkőnek számító szöveg egyik megfogalmazója volt, még XI. Pius jobbkezeként.
XII. Pius vérbeli diplomata volt, igen körültekintő ember, aki jobban szeretett a színfalak mögött dolgozni. A náci rendszer remek ismerőjeként tökéletesen látta Hitler brutalitását és fanatizmusát, és a kulisszák mögött figyelmeztetett is erre. Pápaként Mussolini rezsimjének fenyegetése alatt töltötte a háborút, míg Olaszországot megszállták a nácik. Mindig aggódott a katolikus közösségek elleni lehetséges megtorlások miatt Németországban és másutt. 1945-től számtalan hálálkodó üzenetet kapott a zsidó közösség részéről, a legbeszédesebb a háború alatt Róma főrabbijának katolikus hitre való áttérése. Israel Zolli úgy döntött, hogy Eugenio Pio néven keresztelkedik meg, ami önmagáért beszélő gesztus. A Zsidó Világkongresszus, Golda Meir, Moses Arets (leendő izraeli miniszterelnök) és még sokan mások egyértelműen kifejezték hálájukat Pacellinek és a katolikus egyháznak zsidók ezreinek megmentéséért.
A fordulópont 1963-ban, öt évvel a pápa halála után következett be, amikor Berlinben először játszották el egy fiatal ismeretlen drámaíró, Rolf Hochhuth darabját, ami egyhamar kulturális jelenséggé vált.
Nemde Schiller Don Carlosa vagy Victor Hugo Lucreziája is a nyugati irodalom olyan klasszikus remekművei, amelyek szabadon alkalmazzák a történelmi tényeket? A költők nem történészek, hadd alkossanak; gyalázkodhatnak és rágalmazhatnak kedvükre! Csakhogy Hochhuth Vikáriusa mindenekelőtt a propaganda szakértői kezek által rendezett mestermű, elsősorban nem művészi alkotás.
Az eredeti szöveg igen terjengős (nyolc órás) és unalmas, nehéz is lett volna művészeti alkotásként eljátszani. Ám színre lép egy kulcsfontosságú szereplő, Erwin Piscator, nyíltan kommunista színházigazgató, az úgynevezett „proletár színház” egyik alapítója, aki átírja és lerövidíti a darabot. Érdekes módon Piscator azután állt neki ennek, hogy visszatért Amerikából, és a Németországi Szövetségi Köztársaságban telepedett le, nem pedig az NDK-ban. Piscator közreműködése révén a darab rövidebb, ütősebb, még „manicheistább” és meggyőzőbb lett. Persze taroltak vele!
A darabot berlini bemutatója után gyorsan exportálták Európa-szerte, a sajtó széles körben visszhangozta, és futótűzszerű híre csak tovább erősítette, növelte ismertségét. Pár éven belül ikonikus játékká vált a hetvenes évek Európájában, és mércét szabott XII. Pius örökségének bírálatára, vagyis inkább megítélésére.
Az igazság és a vádak küzdelme egyenlőtlen, különösen akkor, ha szakértői kezek irányítják. Egy színmű és pár év kellett ahhoz, hogy helyrehozhatatlanul lerombolja a pápa jól megalapozott hírnevét. Becsületét visszavonhatatlanul sárba tiporták a hazugságok alapján, de ez ma már kit érdekel? Ahogy Mark Twain mondta: „ne hagyjuk, hogy az igazság útjába álljon egy jó történetnek”, és pontosan erről szól A helytartó. Hatalmas gépezet, egy rakás hazugság, de végül is jó sztori, egy hamisítvány, ami elégszer szajkózva igazsággá válik. Mindez megtörtént és hatása máig érzékelhető. Az a tény, hogy a helytartót 2002-ben Costa Gavras, az Oscar-díjas rendező negyven évvel a darab premierje után egy az egyben adaptálta a saját filmjéhez, a művészi becstelenség és az ideológiai arrogancia káprázatos példája.
Ennek ellenére van még tisztázási lehetőség. Ferenc pápa archívumnyitásról szóló döntése már most eredményt hozott. Johan Ickx, a Szentszék Államtitkárságának neves levéltárosa 2020 szeptemberében nagy jelentőségű művet jelentetett meg „Le Bureau, les Juifs de Pie XII” címmel, amelyben a tudós a tényekre világít rá a közelmúltban megnyitott archívumban végzett alapos kutatása és kimerítő elemzése nyomán. A szerző figyelemreméltó didaktikus stílusban rekonstruálja a pápának és környezetének elkeseredett harcát azért, hogy zsidók ezreit mentsék meg a háború alatt, és feltárja a kutatók rendelkezésére bocsátott másfél millió dokumentum között talált eredeti tényeket. Ennek eredményeképp jelent meg ez az érdekfeszítő írás, miszerint a színfalak mögött Pacelli és belső köre hatékonyan és diszkréten küzdött zsidók ezreinek segítése és a biztos halálból való megmentése érdekében. Kiemelendő, hogy a könyv ismerteti és nagyban részletezi a Serie Ebrei-t (a „Zsidó Aktákat”), azoknak a zsidóknak a terjedelmes listáját, akiket a pápa hivatala segített. E dokumentum, amit a szerző nem habozik „Pacelli listájának” minősíteni, mindaddig teljesen ismeretlen volt, amíg Ickx ki nem emelte a feledés homályából. És ez csak egy nagy felfedezés sok másik mellett, amelyek megismerhetőek ebből a könyvből. Röviden: a Le Bureau egy mérföldkőnek számító könyv, aprólékos (és lenyűgöző!) kikapcsolódás, amely vitathatatlan tényeken alapul. Egy sebezhetetlen alkotás, amelynek végleg le kell zárnia a vitát XII. Pius pápaságáról.
Így lesz vajon? Nem szabad magától értetődőnek tekintenünk Pacelli rehabilitációját ugyanazon okokból kifolyólag, amelyek miatt beszennyezték őt. A Le Bureau nem az első kísérlet, hogy vitathatatlan tényekkel helyreállítsa Pacelli meggyalázott becsületét, ám egyik elődjének sem sikerült asztalt borítania. Sőt, lefogadom, hogy a könyvet közönnyel és rosszhiszeműséggel fogadják majd azokban a körökben és sajtóorgánumokban, amelyek évtizedekig „szörföztek” A helytartó c. darab hullámain. Arroganciájuk és kulturális dominanciájuk miatt nyilván elmarad majd a legkisebb mea culpa is, önhittségük nem fog megrendülni.
A helytartó alapvetően egy hatalmas álhír, amelyet egy totalitárius rezsim indított el, és amely ténnyé vált azok számára, akik a vakságot választják, és hagyják, hogy világnézetük uralkodjék a tényeken. Mégis, Ferenc pápának a levéltárak megnyitására vonatkozó döntése, illetve maga a Le Bureau sokkal többet nyújthat, mint némi reményt, hogy XII. Piusz megítélése némiképp kiegyensúlyozottabbá válik majd. Ha ez a könyv a kezünkben van, akkor nem hagyjuk, hogy egy hazugságáradat aláásson egy igaz és nagyon jó történetet.
Borítókép:vaticannews.va
