Olvasási idő: 9 perc

Kína növekvő jelenléte és kialakuló dominanciája Afrikában mára már nyilvánvaló. Az ázsiai óriás megítélése a fekete kontinensen azonban korántsem egyértelmű. Vajon hogyan próbálja Kína befolyásolni a róla kialakuló képet, és mit érzékelnek ebből az afrikaiak a hétköznapokban? Nagy Márton írása.

A 20. század folyamán a dekolonizációs folyamat által és a hidegháború végével mind az Amerikai Egyesült Államok, mind az európai hatalmak meghátráltak és visszavonultak az afrikai kontinensről – a helyükön keletkezett politikai-gazdásági űrt azonban nem tudták betölteni az épp csak kialakulóban levő, törékeny afrikai államok. Talán épp erre a stratégiai lehetőségre érzett rá Kína, amikor már 1955-ben, a bandungi konferencián elkötelezte magát a harmadik világbeli országok közti kölcsönösen előnyös együttműködés mellett, ezáltal szembehelyezkedett mind a nyugati, mind a keleti hatalmi központokkal. 

Ez az együttműködési szándék azonban korántsem volt érdekmentes Peking részéről. A Kínai Népköztársaságnak ugyanis hatalmas szüksége volt új szövetségesek szerzésére, hogy létezését nemzetközileg is elismertesse Tajvannal szemben. Ez az úgynevezett „egy Kína-elv” azóta is erősen érvényesül a kínai diplomáciában – a nyugati országoktól eltérően viszont ezenkívül általában semmilyen politikai feltételt nem szab afrikai befektetéseihez. Kína ugyanakkor nem csak új szövetségeseket szerzett, hanem egy gyorsan növekvő piacon is megvetette a lábát. A számos hatalmas beruházás által, valamint az „infrastruktúrát nyersanyagért” modell alkalmazásával 2009-re a kontinens legnagyobb kereskedelmi partnerévé lépett elő, megelőzve az USA-t is. Ez a tendencia azóta is folytatódni látszik: 2017-ben az Le Monde adatai szerint például Angola külkereskedelmének mintegy 40%-át Kínával folytatta. Az Új Selyemút (OBOR) stratégia elmélyítésével párhuzamosan pedig egyértelművé válik, hogy Kína a jövőben is határozottan kitart afrikai befolyásának további növelése mellett.

A Kínai Népköztársaság tehát az afrikai kontinens dekolonizációja óta az ott kialakult politikai-gazdasági űr betöltésére törekszik. Ennek mozgatórugója mindenekelőtt a politikai (esetlegesen jövőbeni katonai) partnerkapcsolatok kialakítása, melyek a világpolitikai játszmákban is biztos támaszt jelentenek a kínai érdekeknek. Emellett fontos szempont a kínai nyersanyagéhség, valamint a rohamtempóban bővülő afrikai piac, mely kitűnő exportlehetőségeket szolgáltat a kínai vállalatoknak.

Ahogy azonban egyre inkább virágzik a sino-afrikai együttműködés, úgy kerül mindinkább előtérbe a két fél egymásról alkotott képe. Ennek egyik fő oka a két kultúra képviselőinek közvetlen kapcsolatba kerülése:

Afrikában hozzávetőlegesen 1-2 millió kínai bevándorló él életvitelszerűen, és Kínában is jelen van egy jelentős, többszázezer fős afrikai kisebbség.

Ezen felül a vegyes házasságok száma is egyre növekszik, habár ez mind Afrikában, mind Kínában gyakori ellentéteket, diszkriminációt von maga után.

Fontos látni, hogy Kína számára elengedhetetlen, hogy az afrikaiak szemében összességében pozitív kép alakuljon ki róla, hiszen afrikai kapcsolatrendszere adja a különböző nemzetközi szervezetekben diplomáciai erejének jelentős részét. Szándékának egyik igen szemléletes eszköze a történelmi narratívák alkalmazása a kínai kommunikációban. Ugyanakkor e történetek csak részben alkalmasak a kínaiak megítélésének befolyásolására, és az afrikai online térben a kínaiakról kialakulni látszó sztereotípiák gyakran ellentmondanak a narratívák várt hatásának.

A kétezres évek kezdete óta tudatosan felépített, sino-afrikai történetek célja, hogy ellensúlyozzák a hagyományos, nyugati nézőpontokat, segítsék a közös, kínai-afrikai identitás felépülését és legitimálják Kína térségbeli terjeszkedését egy-egy történelmi párhuzam előtérbe helyezésével. Emellett Kína előszeretettel alkalmazza e narratívákat példázatos formában, amikor a modernkori gyarmatosítás vádjával illetik térnyerését.

A kínai kommunikációban az elmúlt évek folyamán három fő történelmi irányvonal látszik kikristályosodni, melyek a 15. századtól egészen a maoista éráig ívelnek: Cseng Ho 15. századi felfedezőútjai, a sino-afrikai közös gyarmati múlt és a Tanzánia és Zambia között az 1970-es években kínai forrásból épített TAZARA vasútvonal történetének kínai interpretációi. Ahogy arra Sverdrup-Thygeson (2017) rámutat, ezek közös jellemvonásai, hogy bár valóságalapjuk a részleteket illetően legtöbbször megkérdőjelezhető, mégis olyan értelmezései egy-egy múltbéli történelmi fejezetnek, melyek erősíthetik a pozitív Kína-képet az afrikaiakban, ezzel segítve Pekinget diplomáciai céljainak elérésben.

E történelemértelmezések sulykolásának hatékonysága ugyanakkor a legnagyobb jóindulattal is megkérdőjelezhető, hiszen a diplomácia eszközei csak igen magas szinten, azaz a vezetők beszédeiben, nyilvános állásfoglalásaiban jelennek, jelenhetnek meg. Így magától értetődő módon csakis egy igen szűk réteghez, az afrikai országok vezető, intellektuális elitjéhez juthatnak el direkt módon, és komplexitásuk, elvontságuk okán valószerűtlen, hogy a hétköznapi afrikai emberek e narratívák tükrében ítéljék meg a kínaiak jelenlétét országukban. Bár a szövetségek megtartásához rövidtávon elegendő lehet csupán az afrikai vezetők meggyőzése, a negatív sztereotípia idővel viszont még a legkevésbé demokratikus országokban is felgyűrűzhet a társadalom létráján az alsóbb rétegekből, ezzel semmissé téve Kína addigi erőfeszítéseit.


 

Ez a fent említett sztereotípia pedig valóban kialakulóban van az afrikaiak szemében. Ennek alapja valószínűsíthetően az egyre gyarapodó kínai bevándorló közösség Afrikában, akikről a helyiek benyomása közel sem olyan pozitív, mint azt a pekingi diplomácia szeretné.Jura és társai egy 2018-as kutatásukban azt találták, hogy az afrikai média cikkeiben és hozzászólásaiban az afrikaiak leginkább az irányítás (control), bűnözés (crime), gyarmatosítás (colonization) és a korrupció (corruption) szavakat hozzák kapcsolatba Kínával. Ezek az asszociációk gyakran akkor is felbukkannak, amikor az adott téma ezt nem indokolná, így joggal beszélhetünk a negatív sztereotípia kialakulásáról.

Összevetve a Kína által magáról láttatni akart, illetve a hétköznapi afrikai emberekben kialakuló képeket, egyértelmű a kínai narratívák kudarca. Ezt jól példázza, hogy bár Kína minden erejével a neokolonizációs vádak elhárításán munkálkodik, mégis meghatározó az afrikaiak gondolkozásában a gyarmatosító nagyhatalom képe, és ezt a közös gyarmati múltra tett hivatkozások sem képesek csillapítani. Az előbbiek alapján úgy tűnhet, mintha Kína egyre negatívabb megítélése újra teret nyitna a nyugati hatalmaknak a térségben, azonban európai szemszögből nézve semmi ok az örömre. Afrika országai a világ többi részéhez képest még mindig messze Kína-pártibbak, és a nyugati országokról (főként az egykori gyarmattartókról) alkotott kép szintén nem túl pozitív az afrikaiak szemében.

Fontos azt is látni, hogy a nyugati társadalmakkal szembeni negatív hozzáállás sokkal mélyebb, történelmi gyökerű, míg a kínaiak kritikus megítélése felfogható egyfajta kulturális konfliktusnak a megnövekvő kínai-afrikai találkozások okán.

Utóbbi emiatt megfelelő érzékenyítéssel, egymás kölcsönös megismerésével, párbeszéddel kiválóan orvosolható, feltéve, hogy Kína felismeri ennek szükségességét. Európa számára azonban sokkal zsigeribb változásokra volna szükség az Afrika felé tanúsított attitűdben, ha az elkövetkező évtizedekben is meghatározó szereplő akar maradni ebben a térségben.

A nyugati hatalmak legfőbb gazdasági (és később talán katonai) riválisa Afrikában a következő évtizedekben minden bizonnyal Kína marad. Ugyan mind Kínáról, mind a nyugatról kialakulóban van (vagy már ki is alakult) egy negatív sztereotípia, ennek mögöttes okai nagyban eltérnek. Így pedig kijelenthető, hogy az afrikaiak szimpátiájáért folytatott küzdelemben pillanatnyilag Kína áll nyerésre: a jelenlegi tendenciákból kiindulva, a kínaiak aktív tettrekészségét feltételezve idővel Kínából lesz az afrikaiak szemében a barát, és az európaiak válnak majd betolakodókká. Ez pedig azt jelenti, hogy Kína afrikai szövetségeseire alapozott diplomáciai ereje a jövőben nemhogy gyengülni, hanem sokkal inkább erősödni fog.

A szerző az MCC Junior Programjának diákja, az írás a DiploMaci Blog rovatban jelent meg.

Borítókép: businessinsider.com; Fotó: BBC