Jajj, már megint ’56? Megin’emlékezünk? Hajh, meg kell hallgatni nagyi történeteit… Mér nem lehet VÉGRE előre tekintve élni? Mi közöm van nekem Rákóczihoz? – halljuk gyakran. Pszichoterapeuta szemmel természetesen a nehézségekkel való megküzdés során a jövőre irányuló gondolkodás előre vivő lehetőség, azonban a megértés gyakran a történet feltárásából fakad.
Ha ott állunk egy bezárt ajtó előtt, nagyon fontos, hogy megkeressük a módját, miként fogjuk kinyitni és hogy nyissuk is ki – azonban annak megértése, hogyan záródott be, vagy hogyan látjuk zártnak, feltétlenül szükséges a fejlődéshez, lelki gyarapodáshoz, változáshoz.
A nehézségekkel, sőt, krízisekkel való megküzdésben bíztatásul, bátorításul, erőforrásul szolgál a korábbi generációk által megoldott válságok történetének ismerete.
„Na, nehogymá’, hogy könnyebben átvészelem a COVID-válságot, ha tudom, dédszüleim hogy jöttek haza hadifogságból, munkaszolgálatból, haláltáborból?” Talán nehéz elhinni, de pontosan így van.
Mire jó nekünk, ha (többet) tudunk közösségünk történetéről?
Praktikus gondolkodású kultúránkban csak a „hasznos” dolgokra szeretünk időnkből, figyelmünkből, energiánkból szánni. Gyakran lebeszéljük magunkat közösségeink, azaz családunk, lakóhelyünk, gyülekezetünk, népünk, nemzetünk történetének megismeréséről, azzal, hogy „avítt”, „uncsi”, „kitérdekel”, „haszontalan”, „időpazarlás”. Hivatásom gyakorlása során azonban felértékelődnek a történetek, ugyanis lépten-nyomon megtapasztalom, hogyan jutnak elfogadáshoz, megértéshez például az önismereti csoportok résztvevői saját családfatörténeteik alapos feldolgozása által. A mindennapi tapasztalat természetesen csak a megismerés egyik forrása; a „többet tudás” értékét a narratív pszichológiai kutatások is megerősítik.
Marshall Duke, Robyn Fivush és Arnold Lazarus amerikai kutatók kimutatták, hogy azok a gyermekek, akik többet tudtak családjuk történetéről, erősebb önbecsüléssel, magasabb kontrollérzéssel és alacsonyabb szorongásszinttel rendelkeznek, így megküzdési eszköztáruk erősebb azoknál a gyermekeknél, akik hiányos, töredezett vagy összefüggések nélküli ismeretekkel bírnak gyökereikről. Közvetítő elemnek a kutatások során a családi közös étkezések és beszélgetések, történetmondások rítusa bizonyult, szinte rárímelve arra a családterápiás mondásra, miszerint a családok összetartó ereje az együtt elköltött vacsorákkal egyenesen arányos.
„Gyökerek nélkül nem lehet repülni”
Képzavar? Az. Ám a metafora mögött visszaigazolt tapasztalat rejlik. Kádár Annamária és Kerekes Valéria Mesepszichológia a gyakorlatban – az önbecsülés és küzdőképesség megalapozása című kötetükben összegzik a témánkban született nemzetközi vizsgálatok eredményeit, hozzáfűzve saját, Erdélyben elvégzett kutatásaik következtetéseit.
Ha e történeteket újra meg újra felelevenítjük és erőforrásközpontúan rakjuk össze, személyesen kapcsolódunk hozzájuk és sajáttá tesszük. Ha e történetek messze túljutnak a hazánkban világbajnoki szinten űzött panaszkodáson, és azokat a nehézségekre és megoldási próbálkozásokra, sikerekre és kudarcokra egyaránt kitérő, oszcilláló narratívává szőjük. Ha ún. gazdag leírásokat tartalmazó, koherens és összefüggő történetünk van arról, honnan jöttünk, milyen nehézségeket oldottak meg eleink és mi magunk. Azaz, ha identitásunk méltó helyére emeljük ún. Intergenerációs Énünket.
Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve, vagy a sokszerzős Otthonról hoztuk című kötet évek óta rendkívüli sikernek örvend, jelezve, hogy növekvő érdeklődés mutatkozik közösségeink, kiemelten családunk történetei iránt. A fentiek fényében tán már „hasznosságukat” is láthatjuk.
A szerző kiképző család-pszichoterapeuta, az MCC Mindset-Pszichológia Iskola és Család Műhely vezetője.
Kép: Gustav Klimt: Az élet fála (forrás: hu.wikipedia.org)
