II. rész: A svájci banktitok kialakulása, hatása az adóelkerülésre, és a svájci bankrendszerre
Genfi-tó, patinás banképületek, frankmilliók bőröndben, zárt ajtók mögött megkötött ügyletek. A svájci bankokkal kapcsolatban leggyakrabban ezek a sztereotipikus képek jutnak eszünkbe. Habár egy sztereotípiának sokszor alapja van, a svájci banktitkot, különösen annak kialakulásának körülményeit számos mítosz övezi. Cikkemben bemutatom, milyen események vezettek a banktitok törvénybe foglalásához Svájcban, ennek hatását a nemzetközi adózásra, valamint jelenleg milyen kihívásokkal néz szembe ez a törvényi sajátosság.
A banktitok eredete
Habár sokan ismerik a svájci banktitkot, kevesek számára világos törvénybe iktatásának történelmi háttere és folyamata. Egyesek szerint a náci Németország ellen volt hivatott védeni a zsidó állampolgárok vagyonát, mások pedig belpolitikai folyamatokra vezetik vissza. Ezek a tényezők, habár részben hozzájárultak a banktitok törvénybe foglalásához, nem magyarázzák azt teljes mértékben.
A svájci bankrendszer, ahogy a nyugati világ többi bankrendszere is, meglehetősen szabadelvűen működött a 20. század elejéig, nem létezett olyan törvény, ami definiálta volna a betétesek jogait, meghatározta ki és milyen feltételekkel indíthat bankot, és még sorolhatnánk azokat a kritériumokat, aminek egy modern banktörvénynek meg kell felelnie. Már az I. világháború előtt elkezdődött a politikai vita egy ilyen törvény bevezetéséről. Az első ilyen törvényjavaslat 1916-ban készült el. Ez elsősorban a takarékpénztárakat szabályozta volna, és nem tett említést a banktitokról. Habár a korabeli elvárásoknak megfelelően kitért többek között a szükséges bankindítási engedélyekre, a külső auditorok szerepére, a nyilvánosságra hozandó információk körére, a törvény nem került elfogadására. Ennek oka a bankfelügyeletre vonatkozó rendelkezések körül kialakult vita volt, melynek köszönhetően a Svájci Nemzeti Bank (SNB) szerint lehetőség nyílt volna túlzott állami beavatkozásra. A korban a háborús országok (főleg Franciaország, a Német Reich és az Osztrák-Magyar Monarchia) gyakran Svájcban találtak tőkére a háború finanszírozásához, így a beavatkozás veszélyeztette az ebből fakadó üzleti lehetőségeket is. A háborút követően számos további próbálkozást tettek egy banktörvény létrehozására, azonban egyik sem járt sikerrel.
Mindeközben maguk a bankok hoztak olyan belső szabályokat, melyek a banktitok irányába mutattak; 1915-ben a UBS munkavállalói szabályai említettek egy „titoktartási szabályt”, melyet minden alkalmazottnak tartania kellett. A 20. század elejére, habár a banktitok nem volt törvénybe foglalva, evidensnek számított, köszönhetően az akkor még népszerű liberális gazdasági elveknek. Mindezt erősítették az 1915-ben és 1918-ban benyújtott háborús adótörvényjavaslatok, melyek arra kötelezték volna a bankokat, hogy számoljanak be minden információról az adóhivatalnak, mely lehetővé teszi az adófizetési kötelezettségek megállapítását. A Svájci Bankárszövetség aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy lehetősége nyílik az államnak a banki információk áttekintésére, ezzel „lerombolva a külföldi befektetőknek a hagyományos svájci diszkrécióba vetett hitét”, ezáltal „sok betét visszavonását okozva”.
Az első világháborút követő éveket nyugtalan politikai klíma jellemezte, melynek egyik manifesztációja a banki kémkedés volt. A háborút követően Európa államai magas adókat vezettek be, hogy ezzel finanszírozzák a helyreállítást. A banki kémek elsődleges feladata az volt, hogy a vagyonukat az adóhatóságok elől rejtegető állampolgárokat megtalálja. Mivel a magas adóktól gyakran Svájcba menekültek a háborús országok (kiemelkedően Franciaország és Németország) vagyonosabb állampolgárai, az kis alpesi állam a banki kémek gyakori célpontja volt. 1931-ben például Arthur Pfau próbálta meggyőzni a UBS bankárait, hogy német állampolgárok vagyonát vegye át. Kémeknek köszönhetően Pfau letartóztatásra került Németországban. 1931 és 1932 között számos ilyen esetre volt példa, melyekbe gyakran német hivatalnokok is belekeveredtek. Ennek fő oka az 1931-es német bankválságot követő szigorú devizarendszer, majd később a náci kormány által 1933-ban hozott törvény, mely minden német állampolgárt kötelezett külföldi vagyonának beszámolására. A korban az SNB aggodalmát fejezte ki a banki kémkedés iránt, hiszen ez egyértelműen sértette Svájc szuverenitását.
Az 1932-es „Párizsi ügy” sokak szerint a banktitok és az 1934-es banktörvény egyik fő okozója. A Basler Handelsbank (BHB) két alkalmazottja Párizsban találkozott egy francia állampolgárral, akinek segítettek elkerülni a francia kamatadót. A személyeket a francia hatóságok letartóztatták, és ezzel hozzáfértek egy listához, mely több mint ezer prominens francia ügyfél adatait tartalmazta. Ennek következtében sok francia ügyfél átmenetileg kivonta befektetéseit Svájcból (ez a trend azonban 1936 környékén megfordult). Bár az eset gyengítette a BHB piaci pozícióját, nem valószínű, hogy a „Párizsi ügy” nagy befolyással volt banktitok törvénybe foglalására. 1931-ben már ettől függetlenül is gyengélkedett a bank, melynek nagy német kitettsége veszteségeket okozott az német bankválság hatására.
Ami sokkal valószínűbb, hogy a Volksbank (SVB) válsága volt a banktörvény fő mozgatórugója. 1931-re az SVB is bajba került, hiszen a BHB-hoz hasonlóan, nagy német kitettségei veszteségeket szenvedtek. 1931 és 1933 között a bank ügyfelei folyamatosan vonták vissza betétjeiket, melynek eredményeként 1933 decemberében a svájci kormány 100 millió frank értékben tőkeinjekciót hajtott végre a bankban. A nyilvánosság számára azonban akkor volt elfogadható a lépés, ha ezzel párhuzamosan a bankokat világos kontrollnak vetik alá. Mivel az SVB esete nem egyedi, egyik politikai oldal sem tartotta elkerülhetőnek már a szabályozást, így szavazták meg az 1934-es Banktörvényt.
A törvény 47-es cikke tért ki a banktitokra, melyet nem meglepő módon nem támadott meg a baloldal; elegendő politikai győzelemnek számított, hogy konszenzusosan szabályozás jön létre. Érdekes módon tehát a banktitok nem igazán volt vita tárgya, hiszen a politikusok nagy része fontosabbnak tartotta, hogy a szabályozás minél hamarabb létrejöjjön, valamint a banki kémkedéssel kapcsolatos aggodalmak sem múltak el. Így a 47-es cikk sokkal inkább az 1934-es törvény egy mellékterméke. A banktitokkal kapcsolatos viták már a német náci kormány hatalomra jutása előtt is megjelentek, és sokkal jelentéktelenebbek voltak, mint a törvény főbb, felügyeletre vonatkozó pontjai. Így nincs arra bizonyítékunk, hogy a banktitok humanitárius okokból került volna az 1934-es banktörvénybe.
Svájc, a világ legnagyobb offshore központja
Az első világháborút követően, habár nem egyedi tényezőként, de mégis jelentős mértékben hozzájárult a banktitok ahhoz, hogy Svájc jelentős offshore központtá váljon. A szabályozás ugyanis lehetővé tette, hogy vagyonos, főleg nyugat-európai és amerikai állampolgárok elrejtsék pénzüket az adóhatóságok elől. A svájci hatóságok csupán abban az esetben adnak ki más országok számára ügyféladatokat, ha adócsalásról van szó; „egyszerű” adóelkerülés esetében érvényesül a banktitok. 2012-re a Boston Consulting Club mérése szerint a svájci bankok 2,1 billió dollárnyi offshore vagyont kezeltek, mely a teljes állomány 27%-át tette ki, ezzel élen járva.
Az adóelkerülés mértéke nyilvánvaló volt mind a svájci bankártársadalom és az érintett országok számára is, azonban a hidegháború túl sok figyelmet terelt el erről a problémáról. A hidegháború végével Európának és az Egyesült Államoknak lehetősége nyílt arra, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzen az adóelkerülés csökkentésére, ezzel pedig Svájc az egyik fő célpont lett.
Elmer 1994-ben a Julius Bär, az egyik legnagyobb svájci privátbank, kajmán-szigeteki törvényi megfelelésért felelős vezetője lett. Itt tisztázatlan okok miatt megkeseredett a kapcsolata a főnökével, mely 2002-ben elbocsátásához vezetett. Ezt követően, amikor a bank elküldte számára személyes holmijait, véletlenül számos ügyféladatot is továbbított számára. Ezeket elküldte a svájci adóhatóságoknak, akik azonban a banktitok miatt tehetetlenek voltak. Ekkor döntött úgy, hogy külföldről nyúl segítségért, és kapcsolatba lépett más országokkal, újságírókkal, és NGO-kkal. Az adatok kiszivárogtatása miatt Elmer számos pernek nézett elébe, hiszen a svájci jog szerint törvényt szegett. A Tax Justice Network jelentései szerint a svájci bíróság egyfajta inkvizícióként tekintettek Elmer ügyére, amivel példát akartak statuálni. „Szabadságharca” során azonban Elmer is számos hibát vétett. A WikiLeaks számára rendelkezésre bocsátott információk között szerepelt egy levél, melyet állítólag a bank a német kancellárnak, Angela Merkelnek küldött. A levél tele volt helyesírási hibákkal és mint kiderült, Merkelnek semmilyen számlája nem volt a banknál, a levelet maga Elmer hamisította meg, ami miatt 2016-ban el is ítélték. Végül a legfelsőbb bíróság Zürichben elítélte vesztegetés, valamint a Merkel levél hamisítása miatt, azonban felmentette a banktitokkal kapcsolatos vádak alól; a 14 hónap felfüggesztett börtönbüntetés mellett a bíróság 300 ezer frank megfizetésére kötelezte. Elmer saját állítása szerint nem tudja fedezni az összeget, ezért az amerikai kormánynál próbál bejelentői díjat szerezni, eddig kevesebb sikerrel.
Fokozatosan növekvő nemzetközi nyomás
Elmer, és más „besúgók” esete véglegesen az adóelkerülésről folyó vita középpontjába helyezte Svájcot. A nemzetközi nyomás egyik első manifesztációja a European Savings Directive (SD) volt, melynek keretein belül az EU 15 offshore központtal kötött egyezményt, köztük Svájccal. Az egyezményben az offshore központok két lehetőség közül választhattak. Az első értelmében Svájcot arra kötelezné az EU, hogy kiadja a külföldi befektetők kamatbevételeivel kapcsolatos adatokat. A második esetben nem kell ezt az információt átadni, azonban Svájcnak meg kell emelnie a kamatadót az európai ügyfeleknek, és az ebből befolyó bevételek 75%-kát át kell nyújtania az ügyfél anyaországának. A legtöbb offshore központ, köztük Svájc is a második opciót választotta. Kutatások szerint azonban az SD nem érte el célját, azaz a külföldi vagyonok honosítását. A Bank for International Settlements (BIS) adatai szerint az EU-s állampolgárok által tartott számlák visszaesésével párhuzamosan rendkívüli módon nőtt a nem EU-s állampolgárok által tartott állomány. Ezek között kiemelkedik a panamai számlák növekedése, így egy lehetséges magyarázat lehet, hogy a vagyonok honosítása helyett számos EU-s állampolgár panamai holdingstruktúrákon keresztül helyezte el újra pénzét svájci bankoknál, ezzel tovább élvezve az adóelőnyöket.
A nyomás azonban nem csak az EU, hanem az Egyesült Államok felől is megnőtt. Történelmi jelentőséggel bír, hogy a UBS 2009-ben 780 millió dollárt fizetett bírságokban, és kiszolgáltatta 4 400 amerikai számla adatait az USA hatóságainak. 2012-ben az egyik legrégebbi svájci privátbank, a Wegelin nézett szembe az amerikai bíróságokkal, hiszen 1,2 milliárd dollárnyi adófizetés elkerülését segítette amerikai állampolgárok számára. 2013-ban fogadták el a „Foreign Account Tax Compliance Act” (FATCA) törvényt, melynek értelmében a külföldi pénzintézeteknek jelentenie kell az amerikai számlatulajdonosokat az USA felé, ellenkező esetben amerikai befektetéseiken 30%-os forrásadót kell fizetniük.
Milyen titkot hordoz a jövő?
Úgy tűnik, a svájci banktitok hosszú távon akár el is tűnhet, köszönhetően a nemzetközi törvényeknek, melyek az adóelkerülést hivatottak visszafogni. Svájc kénytelen együttműködni, ha nem akar komolyabb konfliktusba kerülni olyan országokkal és szervekkel, mint az EU, az Egyesült Államok vagy az OECD. Mit tehetnek a bankok? Nyilvánvalóvá válik, hogy a banktitok nélkül más értékajánlatot kell a svájci bankároknak nyújtaniuk, ha továbbra is szeretnék, hogy a nemzetközi vagyon örzői maradjanak. De vajon lehetséges-e ez? A válasz a cikksorozat következő részében kiderül, melyben a svájci pénzügyi rendszer, és főleg a svájci frank vezető szerepére vezetem vissza Svájc vezető szerepét.
