Tanulmányutunkat Mórahalmon kezdtük, ahol a magyar határrendészet távfelügyeleti központjában mi is megnézhettük, hogy miképp fürkészik az ügyeletes rendőrök a Magyarország és egyben az Európai Unió déli határát védő, NATO-pengének is hívott, szögesdróttal erősített, 4 méter magas, kettős kerítésrendszerére telepített több mint 150 kamerájának élő adását.
Korábban az alagútásásos módszerrel is próbálkoztak. „Némelyik alagút valóságos mélyépítészeti műremek a míves boltíves kialakításukkal” – mondták el a kerítést is megmutató, rendőrtiszt kísérőink. A kerítésmustrát (hivatalos nevén: műszaki határzár) követően néhányan a szerb oldalra is átmentünk.
Magyarországról Szerbiába autópályán Szegedtől délre, a Röszke és Horgos közötti határátkelőn keresztül lehet átjutni. Ez az úgynevezett Röszke 1–Horgos 1 határátlépő. E forgalmas határátkelőtől néhány kilométerre, a Röszke 2–Horgos 2-n is át lehet autózni a Schengen-tagállam, európai uniós Magyarországból Szerbiába, és viszont. Az autópálya megépítése előtt a régi határátkelőhely közvetlenül a mai Röszke 2–Horgos 2 mellett feküdt.
Megkíséreltünk szóba elegyedni néhány fiatalemberrel. Angolul hiába próbálkoztunk, ám egyikükkel németül sikerült pár szót váltanunk. A vágyott úti célja – nem túl meglepő módon – „Deutschland”. Időközben többen megérkeztek a napi bevásárlásból. Néhány kilométert sétálva, Horgos központjában vesznek maguknak a migránsok élelmet. Egyikük elmondta, hogy Afganisztánból jött, majd folytatta útját az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság vörös csillaggal ékesített (bár napjainkra jócskán megfakult a farba), kék-fehér-pirosra festett határjelzése felé.
A Vajdaság bácskai oldalát elhagyva, Magyarkanizsánál keltünk át a Tiszán a szerb tartomány bánáti tájegységébe. Végső úti célunk a szerb–román–magyar hármas határ szerb oldalán lévő két kis település, Magyarmajdány és Rábé.
A települések közigazgatásilag Törökkanizsa községhez tartoznak (a szerbiai községi közigazgatási rendszer a magyarországi járásokhoz hasonló). Törökkanizsa városában a migránshelyzetről nyilatkozott nekünk Újhelyi Nándor, a község képviselő-testületének elnöke, egyben a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezetének elnöke. „A migránsok a temetőt sem kímélik” ‒ mondta többek között.
Majd Magyarmajdány ‒ a helyiek egyszerűen csak Majdánynak hívják ‒ felé vettük utunkat. A szalagfalu főutcáján jó néhány meglehetősen siralmas állapotú, romos ház éktelenkedik az út szélén. Egy idősebb férfi, Ábrahám József ‒ mint ahogy elmondta, becenevén: Apa ‒ elmesélte, hogy az elhagyatott házak tetőléceit szinte kivétel nélkül eltüzelik a migránsok. A falu egykori kocsmárosa arról is beszámolt, hogy annak idején Németországban, a Bundesligában a Kaiserslauternben focizott balbekként. Három évig rúgta a bőrt, és az edzője mondogatta neki, hogy nyugdíjhoz juttatja. „Apa” elújságolta, hogy a németországi, alig háromévnyi futballozás után több nyugdíj jár neki, mint a helyi, huszonvalahány év munkaviszonya alapján. E falvak egyébként is a lassú enyészetre ítéltettek. A fiatalok elvándorolnak. Drasztikusan fogy a népesség. Az időseken és a napi szintű mezőgazdasági munkát elvégezni kényszerülőkön kívül szinte mindenki elköltözik. A folyamatot azonban alig néhány év alatt a migránskrízis meggyorsította.
Majdányon és Rábén zömében szírekkel és afgánokkal találkoztunk. Legalábbis annak vallják magukat a falvak utcáit rovó migránsok. Néhányan egy helyi, szerb rendszámú taxival érkeztek, míg mások arra vártak, hogy egy másik taxi szállítsa el őket. Rábén, a kübekházi szerb–magyar közúti határátlépőtől alig néhány kilométerre, egy egykori termelőszövetkezet elhagyatott raktárépületébe költözött be többtucatnyi migráns. Főképp 20 év körüli férfiak. Néhány idősebb társuk és egy tíz év alattinak tűnő kislány is sátrakban lakik, a széltől némiképp védelmet nyújtó épületben. A tetőléceket már eltüzelték, így csupán a sátrak nyújtanak számukra védelmet a csapadéktól. Be is invitáltak minket „birodalmukba”.
A bizarr „kempingben” némiképp oldódott a hangulat. Ahogy összeálltunk néhány csoportkép erejéig, mindannyian mosolyogtunk, mint valami társasutazáson. „Vendéglátóink” szinte kivétel nélkül szíreknek vallották magukat szegényes angol szókincsükkel.
Kinézete alapján legfeljebb ha 20 éves, intelligens arcvonású, angolul jobban beszélő, jóképű srác, aki a zord körülményekhez képest hollywoodi filmsztárok által is irigylésre méltó, vakítóan fehér, hibátlan fogsort villantva mondott arról néhány szót, hogy Görögország felől érkezett, ahol napra pontosan 102 napot vesztegelt.
Amennyit beszámolóikból megértettünk, azt mondták, hogy Ausztriába vagy Németországba tartanának. A határon legtöbbjük már többször megpróbált átjutni. Mind a román, mind a magyar országhatáron megkíséreltek az Európai Unió területére átszökni, ám sikertelenül. A mendemondák szerint a román határőrök a fizikai erőszaktól sem riadnak vissza. Állítólag a határsértésen tetten ért migránsok talpát ütlegelik gumibottal, mobiltelefonjaikat pedig gyakran összetörik. (A magyar határrendészek Csongrád megyei parancsnoka azt mondta, hogy beosztottjai testi erőszakot kizárólag a rendőrségi törvényben biztosított esetekben alkalmaznak, és minden, migránsokkal szembeni intézkedést kamerafelvétellel dokumentálnak.)
Rábét elhagyva, a település határát jelző tábla után mintegy 50-100 méterre, egy egykori laktanyában szintén migránsok vertek tanyát. Kijöttek az épületből, amikor is két autónkkal a közelükben parkoltunk le. Elmondták, hogy Irakból jöttek. Majd visszaautóztunk Magyarországra. Riportalanyaink pedig minden bizonnyal újra és újra megpróbálnak akár a kerítésen át, Magyarország felől, akár a román oldalról bejutni az unióba. Ahogy angol szlenggel hívják e kísérleteket: „game”. Game over.
Fotók: Gyurkovits Tamás
