Az orosz-ukrán háború gazdasági költségei tetemesek Magyarország számára. Megugrottak az energia és az az élelmiszer árak. A harcok kitörése óta jelentősen meggyengült a forint mind az euróhoz mint a dollárhoz viszonyítva. Több mint 200 ezer ukrán menekült talált menedéket Magyarországon. Megnőttek és várhatóan tovább fognak emelkedni a honvédelmi kiadások. (A várható gazdasági hatásának elemzéséről egy korábbi cikkben írtam részletesen).  

Habár a háború okozta gazdasági sokk a lakosságra és a vállalkozásokra jelentős terhet ró, az ország stabilitásának megtartásához kapcsolódó feladatok elsősorban az állami költségvetést terhelik - közvetlenül vagy közvetetten. Direktben az államkassza finanszírozza a védelmi és a menekültügyi kiadásokat. Közvetve ugyancsak a költségvetésnél jelentkeznek a forintgyengülés és az infláció kikényszerítette kamatemelések költségei vagy a lakossági rezsiköltségek elszállását megakadályozó intézkedések. A költségvetés egyensúlyának megtartása ebben a háborús helyzet összességében 2250 milliárd forintba kerül 2022-ben – ez a magyar GDP négy százaléka. Ebből 800 milliárd forint a nyolc szektororra kivetett extraprofit-adó. (bankszektor, biztosítás, energiaszektor, kiskereskedelem, telekommunikáció, légitársaságok, gyógyszergyárak, reklámozás).

Mit is jelent az extraprofit adó? A cikk ennek a fogalomnak a közgazdasági hátterét mutatja be.

A közgazdaságtan nem igazságosztó

Az extraprofit adóztatása sokak értelmezése szerint az, hogy vegyük el valakitől azt a hasznot, amit nem érdemel meg. Izgalmas morálfilozófiai beszélgetéseket tesz lehetővé ez a megközelítés, de közgazdasági szempontból ez nehezen értelmezhető. A helyes és helytelen, a jó és a rossz ugyanis nem közgazdasági kategóriák. 

Ezekről a kérdésekről elméleti szinten a tudósok – elsősorban a morálfilozófusok, gyakorlati ügyek esetén pedig a közbeszéd résztvevői gondolkoznak. Demokráciákban a jó és rossz jelentéséről négy módon születhet állásfoglalás. Egyrészt van, ami a viták, a hagyományok alapján beépül mindennapi normáinkba, a közösség helyes életről való gondolkozásába. Másrészt dönthet a nép népszavazással. Harmadrészt a megválasztott politikusokon múlik, hogyan definiálják a közjót. Negyedrészt a képviselők által hozott törvények értelmezésére felhatalmazott bírók, vagy az azok végrehajtásával megbízott tisztviselők határozhatják meg mi is a helyes, a helytelen. 

Vannak a közgazdaságtannal közeli rokonságba álló morálfilozófiák, közgazdaságtani Nobel díjukat részben ilyen tevékenységükért kapó közgazdászok, mint Amartya Sen vagy a magyar származású Harsányi János. A haszonelvű filozófia egyik legnagyobb alakja pedig a közgazdaságtan atyjának is tekinthető Adam Smith. Azonban ezek a tudósokat és eredményeiket nem azért tiszteli a közgazdaságtan, mert megmondják mi a jó vagy mi a rossz, hanem azért, mert megmutatják, hogyan lehet a normatív elvekből a gazdaság működésére vonatkozó elméleteket, eszközöket fejleszteni. Például az, hogy az éhezés rossz, az nem eredménye, hanem kiindulópontja Sen koncepciójának.

A közgazdaságtan nem iránytű, hanem eszköztár – nem helyettesíti a közösségi döntéshozatalt, hanem támogatja azt. A jó közgazdász nem az igazságosztó, hanem a döntéstámogató szerepben érzi otthon magát. 

Mindebből következőleg gazdasági szempontból az adók funkciója nem az, hogy az érdemtelenektől elvegyünk és az arra méltóknak adjunk. Ezek fontos és helyes kérdések, de nem közgazdaságtani kérdések.

Az adónak nem az a dolga, hogy nem büntessen, hanem hogy a közjót óvva finanszírozza az államot

Közgazdászként az adókat aszerint mérlegelhetjük, hogy mennyire eredményesen, milyen áron biztosítják a kormányzati célok elérését. 

A vállalkozások profitjának adóztatása nem lehet büntetés. Elég visszás lenne, ha az állam az általa felderíthető erkölcstelen tevékenységeket nem korlátozná, hanem pénzt próbálna belőlük keresni.

  • Ha egy vállalat olyan módon szerez hasznot, ami a közösség szerint nem tisztességes, azt nem adóztatni, hanem tiltani kell. Például kábítószert értékesíteni tilos. 
  • Ha egy iparág nagyon könnyen csúszna át tisztességtelen működésbe, szigorúan kell korlátozni és szabályozni a működését.  Erre példa a szerencsejáték, ahol a játékszenvedélyből való haszonhúzás és a pénzmosás veszélye miatt szoktak államilag ellenőrzött koncessziókat alkalmazni. Egy másik példa az egészségügy, ahol megfelelő szabályozás nélkül elszabadulhatnak az árak vagy a szó szoros értelmében életekbe kerülhet a túlzott spórolás. 
  • Ha valaki az erőfölényével visszaélve vagy a vevőket becsapva szeretne sokat keresni, a Versenyhivatal feladata, hogy elkapja. 

Persze lehet az adóknak olyan célja, hogy valamilyen magatartás vonzerejét csökkentsék – ilyen például az alkohol, a dohánytermékek vagy a csipsz adója. Ezeknek a közterheknek kétféle igazolása van: Egyrészt, mivel a közösség normái tiltják, hogy valakitől megtagadják a gyógykezelést, mert saját hibájából lett beteg, a saját egészségüket rombolók az egész társdalom számára generálnak jövőbeli egészségügyi kiadásokat. (Ugyanez az érv az egészséget javító sporttevékenységek támogatása mellett is). Másrészt tudjuk, hogy az jövőbeli károkat gyakran alulértékeljük a jelenbeli élvezetekkel szemben, ezért elfogadjuk a káros élvezetek állami ellenösztönzését. 

Picit más logikára épülnek azok a tevékenységek, amikor az állam megfizetteti egy tevékenység környezetterhelésének árát vagy a tevékenységhez köti az ahhoz szorosan kötődő kiadásokat.  Az előbbire példa a szén-dioxid kibocsájtás vagy a csomagolóanyagok adóztatása. Az utóbbira példa, amikor az úthálózat építésének és fenntartásának költségét a benzin adójából fizetik, vagy amikor az idegenforgalmi adóból költenek a turistahelyek bevételt nem generáló fejlesztéseire.

A legtöbb adó azonban nem ilyen ideális.

 

Nem ártani

Közgazdaságtani szempontból egy adó annál jobb, minél kevesebbet árt. 

Ha valakitől pénzt vesz el az állam, akkor általában hasznos tevékenységek jövedelmezőségét csökkenti. Minél magasabb a munka adója, annál kevésbé van kedve valakinek dolgozni vagy annál nagyobb a kísértés, hogy feketén tevékenykedjen. Minél jobban megadóztatunk egy vállalatot, annál kevésbé tud és akar fejleszteni, annál valószínűbb, hogy a tevékenységét más országba viszi vagy a más országban kevesebbet adózó cég szerzi meg a piacát. 

Egy forint adóbevétel költsége sokszor jóval több, mint egy forint. Ennek három fő oka van:

  • Az adó elbátortalanít – Minél magasabb az adó, annál drágább az érintett tevékenység a vevő számára vagy annál kevesebbet kap, aki csinálja. Az adó emelkedésével egyre kevésbé éri meg megvenni vagy csinálni valamit. 
  • Az adó csalásra ösztönöz – Minél magasabb az adó, annál nagyobb a kísértés, hogy „számla nélkül”, „baráti alapon” szervezzük az együttműködést. Ebben elég erős hagyományaink vannak. 
  • Az adó beszedésének költsége van – Minél bonyolultabb vagy nehezebben megfigyelhető egy tevékenység, vagy minél jobban megéri csalni az adózónak, annál többet kell az ellenőrzésére költeni. 

Az adóztatás költségei sokszor időben elcsúsztatva jelentkeznek. Ha megadóztatom a kéményeket, akkor holnap még egyformán dől a pénz és a füst, a jövőben azonban több lesz a kémény nélküli ház. Ha a portákat adóztatom meg, akkor idővel több család költözik egy kapu mögé. Ha többet kell adóznia a magasabb végzettségűnek, akkor kevesebben tanulnak tovább. Ezért nem csak az a fontos, hogy egy adó a jelenben legyen minél olcsóbban beszedhető, hanem az is, hogy minél kevésbé ássa alá a jövőre vonatkozó terveket.  

És itt érünk el az extraprofit adóhoz.

 

Extraprofit adó = jövőbarát adó

 Az extraprofitot onnan érdemes inkább közelíteni, hogy létezhet olyan haszon, amely nem a vállalkozás értékteremtésre törekvő tevékenységéből adódik. Ha ezt vonjuk el egy vállalkozástól az állami feladatok finanszírozására, akkor azzal nem csorbítjuk jövőbeli sikerességét, nem ösztönözzük arra, hogy hagyjon fel a gazdaság prosperitása szempontjából fontos tevékenységével, fejlesztéseivel. Ha nagyon közgazdászul akarunk fogalmazni, hívhatnánk az ilyen adókat növekedésbarát vagy jövőbarát adóknak is. 

Mindebből az következik, hogy a kormány által a háború okozta gazdasági nehézségek miatt bevezetett adókkal kapcsolatban az az egyik fő szempont, hogy ne bolygassák meg a gazdaság jövőbeli fejlődési lehetőségeit. A legnagyobb befizetők, a pénzügyi szektor és az energiacégek esetében például a kamatok és az energiaárak változásából keletkezett egyszeri hasznot veszi célba az állam. A harmadik legtöbbet befizető kiskereskedelemben is jelentős a hozamnövekedés a bolti értékesítés és a szállító kifizetése közötti időszak alatt ingyen használható pénzből az egyre magasabb kamatok miatt. Ezek a hozamok a nagy cégek ölébe hullottak, mert számukra bevételt teremtett a gazdaságban okozott gazdasági felfordulás. Mindebből az következik, hogy a növekvő állami elvonások nem ösztönzik majd az érintett nagyvállalatokat beruházásaik visszafogására, újításaik leállítására. 

A befizetett pénz mindenkinek fáj, annak is, akinek sok van. Azonban, ha sikerül olyan adókat kialakítani, amelyek nem ösztönöznek a fejlesztési tervek feladására, akkor biztosítható, hogy az időleges terhek ne ássák alá a gazdaság jövőbeli növekedését. 

A háború okozta gazdasági károk sajnos elkerülhetetlenek. A legjelentősebb ágazatok, általában nagy cégei azok, akik képesek úgy finanszírozni a stabilitás fenntartását, hogy ez ne veszélyeztesse versenyképességüket, stabilitásukat és jövőbeli perspektíváikat. Azért ők kapják az ütést, mert ők bírják a legjobban.  

Az extraprofit-adó felét három magyar cég a MOL, az OTP és a Magyar Bankholding fogja fizetni. Bízzunk benne, hogy a háborús felfordulás hamar véget ér és minél több, ma még kisebb hazai cég tud olyan piaci pozíciót építeni, hogy majd a következő nagyobb válságban ők tudják megvédeni az ország gazdaságát.