A szélesebb közvélemény 2021. április 14-én XX. századi történelmünk egyik legjelentősebb államférfiújának, gróf Bethlen István kormányalakításának centenáriumáról emlékezik meg. Ez érthető, hiszen ő volt az, aki 19211931 között kormányfőként konszolidálta hazánkat az első világháborús összeomlás, és Trianon traumája után. Országépítő munkáját azonban nem egyedül, hanem több kiváló szakpolitikussal karöltve végezte, akik közül a kulturális tárca élén 1922-től 1931-ig az a gróf Klebelsberg Kuno állt, akinek a tehetséggondozás terén vallott nézetei és tettei a Mathias Corvinus Collegium számára is példaként szolgálhatnak.

A kérdés fontosságát a gróf már korábban felismerte. 1917 tavaszán, amikor elnöki megnyitó beszédet mondott a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén, szorgalmazta, hogy „szerény, de tisztes megélhetést adó ösztöndíjakra, ingyenes collegiumi és intézeti helyekre, tanulmányúti segélyekre és megbízásokra van szükség, hogy a mutatkozó tudományos hajlam és kutató ész számára gondtalan munkaidőt biztosíthassunk.

Ezen az úton is elő kell segítenünk a selectio érvényesülését, mert az a nemzet, mely nem képes tehetséges fiainak kifejlődését biztosítani és őket a nekik megfelelő helyre állítani, az a középszerűség kezén elsorvad.”

Klebelsberg az elképzelései megvalósításához 1922 nyarán látott hozzá, amikor kinevezték a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élére. Vezérelve a megítélésünk szerint rendkívül helyesen az volt, hogy hazánknak a rá nézve kedvező kulturális mutatók megőrzésével amolyan „első az egyenlők között” szerepet kell játszania a Kárpát-medence országai között, s ennek elérésért a szakpolitikai ágak közül a kultúrpolitikának kell elsőbbséget élveznie. Már beiktatása napján kijelentette a minisztériuma tisztviselői előtt, hogy „a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” Ebben a szellemben tárcája 1926-tól az összes minisztérium közül a legmagasabb támogatást kapta, 1927-et követően a 10%-ot is meghaladó részesedéssel.

A klebelsbergi kultúrdiplomácia fontos elemét képezték a Collegium Hungaricum néven, külföldön létrehozott magyar kulturális intézetek, melyek elsősorban tehetséges hazai ösztöndíjasok számára jelentettek otthont.

1924-ben Bécsben és Berlinben, 1927-ben pedig Rómában nyitotta meg kapuit egy-egy Collegium Hungaricum, majd 1928-ban közel hasonló szerepet betöltő intézményként jött létre a francia fővárosban a Magyar–Francia Egyetemi Információs Iroda, a mai Párizsi Magyar Intézet elődje.

A Collegium Hungaricumoknak kettős céljuk volt: elitképzés, illetve a jó értelemben vett kulturális propaganda. A kultuszminiszter ugyanis világosan látta, hogy az első világháborús vereségünket követő diplomáciai elszigeteltségünkből a politikai és gazdasági színtér helyett sokkal eredményesebben tudunk kitörni a nagyobb mozgásteret biztosító kulturális külpolitika révén. Azt a nézetet képviselte, hogy eddig „külföldi nyelveket igazán jóformán csak az arisztokrácia és a haute finance [a nagytőke – G. M.] gyermekei tanulhattak meg. A külföldi ösztöndíjak és főleg a magyar intézetek nyitják majd meg az utat a művelt világba a magyar középosztály legtehetségesebb gyermekeinek. Itt van a külföldi magyar intézetek nagy szociálpolitikai jelentősége, a magyar középosztály politikai szempontjából is.”

A külföldi magyar intézetekről és „a magas műveltség célját szolgáló” ösztöndíjakról szóló 1927. évi XIII. törvénycikk meghozatala előtt a jogszabálytervezet általános indoklásában a kultuszminiszter kifejtette hitvallását a Collegium Hungaricumba felvételt nyertek hivatásáról, ami a meglátásunk szerint időtálló, máig megszívlelendő szemléletnek tekinthető: „Midőn a múlt század kilencvenes éveinek elején a külföldi egyetemeket jártam, bámulattal töltött el az a szorgalom, amelyeket a japán hallgatóknál tapasztaltam. Mikor megkérdeztem őket, bírják-e a napi 12–14 órai megfeszített szellemi munkát, azt válaszolták, hogy ők akkor még a szegény japán állam ösztöndíjával tanultak külföldön s ezért ők úgy érzik, hogy egyenesen megrabolnák hazájukat, ha minden idegszáluk végső megfeszítésével nem dolgoznának.

Magam is azt adtam erkölcsi útravalóul külföldre menő ösztöndíjasainknak, hogy a magyar haza, a magyar föld legnemesebb terményét, búzáját adja el külföldön, hogy kiváló tehetségű fiainak külföldi iskolázását lehetővé tegye és meglopja hazáját az, aki az idegenben nem fordítja minden erejét tudásának tökéletesbítésére.”

A Collegiumokba fiatalon, többnyire egyetemet végzettként, vagy gyakran már doktoráltan bekerült kutatók általában állami ösztöndíjjal rendelkeztek, és az alapvetően egy évre szóló stipendium idején teljeskörű ellátást kaptak, napi háromszori étkezéssel, sportolási, valamint nyelvtanulási lehetőséggel, sőt, még mostak is rájuk, tehát kizárólag a tanulással, és/vagy a kutatással foglalkozhattak. Széchenyi-nagydíjas történészünk, Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia 1990–1996 közötti elnöke, 1936–1937-ben Párizsban volt ösztöndíjas, és egy 1994-ben adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a havi 1500, majd utóbb 2000 frankra emelt ösztöndíja kényelmes életet tett lehetővé számára, hiszen abból az összegből a francia fővárosban színházba és hangversenyre járhatott, utazhatott, és még könyveket is vásárolhatott. Francia könyvtárának alapjait például abban az időben szerezte be. Az intézmények az ösztöndíjasok munkájának segítésén túl zenei esteket, kisebb kiállításokat, felolvasásokat és tudományos előadásokat szerveztek, azaz hagyományos kultúrdiplomáciai feladatokat is betöltöttek. 1943-ban Szily Kálmán, a kultusztárca korábbi államtitkára egy Klebelsbergről jegyzett visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy „minden Collegium Hungaricum a magyar kultúrának egy-egy idegen országba beépített hídfőállásává vált.”

Miként arra Klebelsberg életművének legkiválóbb ismerője, Ujváry Gábor történész találóan rámutatott, a Collegium Hungaricumok nagyon jó befektetésnek bizonyultak, hiszen azokba többnyire alacsony költségigényű szakmák (bölcsészek, jogászok, művészek stb.) képviselői érkeztek, míg a nagyobb ráfordítást igénylő foglalkozások (műszaki és természettudományok) iránt érdeklődők a pénzben drágább kutatásaikat olyan külhoni kutatóintézetekben végezték, melyekkel a fogadásukról és segítésükről korábban megállapodást kötött a kultuszminiszter.

Hazájukat szerető felelős értelmiségiekként a Collegiumokban megfordultak az ösztöndíjuk lejártával kivétel nélkül visszatértek Magyarországra, nagy többségük pedig rövid időn belül társadalmilag megbecsült állásokba került, ahol a későbbiekben komoly szakmai pályát futott be.

Soraikat a már fentebb említett Kosáry Domokos mellett olyan nevek fémjelezik, mint a jeles festő, Aba-Novák Vilmos, Bibó István jogtudós–politikai gondolkodó, 1956-ban a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere, a Széchenyi-díjjal posztumusz kitüntetett vegyész, Náray-Szabó István, vagy éppen a szintén kiváló író–irodalomtörténész, Keresztury Dezső, aki 1945–1947-ben kultuszminiszter is volt.

Megítélésünk szerint a fentebb felsorolt személyek munkássága is ékesen bizonyítja, hogy a nagyhatású református püspök, Ravasz László által csak a „legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus”-ként jellemzett Klebelsberg Kuno tervszerű elitképzése sikerrel járt. Beigazolódott a gróf azon meggyőződése, melyet egy Pesti Naplóban 1927 tavaszán közölt publicisztikájában vetett papírra: „Tudatában vagyok annak, hogy elszegényedett országnak vagyok a minisztere és hogy a külföldi ösztöndíjügyünk fenntartása igen komoly anyagi áldozatokat igényel. És én ennek tudatában mégis felelősségem mellett állítom, hogy alig van pengő, amelyet előnyösebben használnánk fel, mint azokat a pengőket, amelyeket jól megválasztott külföldi ösztöndíjasainknak adunk.”