Még tavaly decemberben évértékelőként arról írtam, hogy minden bizonnyal vannak olyan leckék, amelyeket – akár jók vagy rosszak – magunkévá tehetünk a 2020. alkotmánybíróságokkal kapcsolatos történései kapcsán. Ezt a sort folytatván, a jelen járványhelyzetben nem érzéketlen akarok lenni a „halál” allegóriáját használva, azonban a „halál kísértése” kifejezés érdemben hozzájárul az írás megértéséhez.

Az alkotmányos igazságszolgáltatás feladatában érdekelt összes szereplőnek szüksége van egy iránytűre, legyen az külső vagy belső, amely biztosíthatja számukra, hogy elkerüljék a biztos halált.

Egy dolog bátornak lenni, s az óvatlanság vagy a felforgatás bélyegeit viselni, s más dolog körültekintőnek lenni és cserébe a „megszállt” vagy „foglyul ejtett” jelzőket „kiérdemelni”. De az is lehet persze, hogy nincs is ma már különbség ezen megközelítések között...

A halál kísértése és a jövő generáció

Miután közel az összes európai alkotmányjogász az európai integráció halálát kiáltotta a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP (Weiss II) döntését követően, a Bíróság „eltiltotta” a szövetségi elnököt egy olyan törvény aláírásától, amely az Unió 2020/2053-as, saját forrásokról szóló tanácsi döntését (Own Resources Decision, ORD) léptette volna életbe a német jogrendben, ezzel megnyitva az utat a COVID hatásainak rendezését szolgáló gazdasági mentőcsomag) előtt.

A döntést sajtóközleményben hozták nyilvánosságra, melyben jelezték, hogy a Bíróság döntéséig az elnök nem írhatja alá a törvényt. Ez egy ún. ideiglenes intézkedés, s egyébként nem ritka dolog a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában. Mivel azonban a döntés minden – akár formális – indokolást nélkülözött, így érthető, hogy egyes jogi blogok azonnal felkapták a hírt. Többek között, René Repasi az EU Law Live-on írt az üggyel kapcsolatos körülményekről.

Az ideiglenes intézkedést megállapító ún. függő (hatályú) döntés indokolást valóban nem tartalmaz, helyén az áll: „hamarosan közlik”. Nem vitatható, hogy a sürgősség az ideiglenes intézkedések kiszabása körében méltányolandó, azonban ez talán nem írhatja felül az indokolási kötelezettséget.

Magyarországon is ismert hasonló lehetőség, hiszen az Alkotmánybíróság (AB) eljárásához mintaként a német modell szolgált. Azóta, hogy új hatáskörei az Alaptörvény alapján létrejöttek, az AB mindössze két alkalommal élt ezen eszközzel. [ld. 31/2012 (VI.29.) AB határozatban, indokolással és két különvéleménnyel; 19/2013 (VII.19.) AB határozat, indokolással.]

A 2011-es alkotmánybírósági törvény 61. § (2) bek. alapján, ha az AB kihirdetett, de még hatályba nem lépett jogszabályok alkotmánnyal való összhangjának vizsgálatakor alkotmányellenességet valószínűsít, „kivételesen felfüggesztheti az indítványban megjelölt jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés hatálybalépését, ha súlyos és helyrehozhatatlan kár vagy hátrány elkerülése, az Alaptörvény vagy a jogbiztonság védelme érdekében azonnali intézkedésre van szükség.” Fontos, hogy a magyar esetben – nagyvonalakban – a köztársasági elnök törvényalkotással összefüggő jogköreinek korlátozására nincs lehetőség, csak a hatálybalépés felfüggesztésére, egészen addig, amíg az ügyben a végleges (érdemi) döntést az AB meg nem hozza. Ebben az értelemben ez is olyan, mint a német példában említett függő döntés. [Mindkét fenti esetben megsemmisítette az AB az ideiglenes intézkedésre okot adó törvényi rendelkezéseket. ld. 43/2012 (XII.20) és 9/2014. (III. 21.) AB]

Az azonban, hogy a német AB által feltartóztatott uniós tanácsi döntés magyar sorsa mi lesz, még kérdéses, mert március 31-én a Kormány az Országgyűlés elé terjesztette az ennek a nemzeti jogrendbe léptetését megalapozó törvény javaslatát. Kérdés, hogy a magyar AB-hez érkezik-e majd indítvány a törvénnyel kapcsolatban, amely meggátolhatná annak hatálybalépését, és amelynek kapcsán az ő értelmezésük is megismerhetővé válhat. A német megoldás és értelmezés sem ismert még azonban, de Repasi fenti írása alapján legalább háromféle kimenet is elképzelhető, tehát a következő időszaki értékelés során lehet, hogy ezek az ügyek majd visszatérnek.

A halál kísértése és a magzati élet

Tavaly decemberben hírt adtam a lengyel AB ún. „eugenikus abortusz” döntéséről, és itthon sem kellett sokat várni hasonló ügyre.

Egy ún. bírói kezdeményezés a magzatvédelmi törvény egy rendelkezését támadta, amely hosszabb ideig tette lehetővé a terhesség megszakítását a magzat fejlődési rendellenessége esetén. Az indítványt a testület 11-4 arányban visszautasította. A jogi csavar: a tárgyalás azon pillanatában, amikor a bíró a kezdeményezést az AB-hez benyújtotta, a perben eljáró bíróságnak már nem kellett alkalmaznia a támadott rendelkezéseket, vagyis nem kezdeményezhette volna az AB eljárását azokra tekintettel.

A perben a felperes szülők álláspontja az volt, hogy ha legalább 50%-os pontossággal tudták volna, hogy magzatuk veleszületett fejlődési rendellenességgel születik, élhettek volna a terhesség megszakításához való jogukkal, de nem ez volt a helyzet. Az ügy elbírálásában az eljáró bírónak kártérítés és sérelemdíj tárgyában kellett döntenie, de mivel a vizsgálni kért rendelkezést nem kellett eljárásában alkalmaznia, ezért annak vizsgálatát sem kérhette.

A halál kísértése és a „családi viszályok”

Januári évértékelőm végén az ukrán AB és az ukrán elnök közötti „családi viszályról” írtam, azzal zárva, hogy a következő hónapok elemzései számára bőven tartogat majd érdekességet az ügy. Nem tévedtem nagyot. Az ukrán belviszály jelen fázisában az elnök rendelettel eltávolította az AB két bíráját, köztük az elnököt, amely éles ellentétben áll az ilyen kérdéseket az AB saját hatáskörében (a tagság kétharmados többségével) eldöntendőnek tartott törvényi szabályozással szemben. (Érdemes lesz e dinamika későbbi alakulására is odafigyelni majd.)

A családi viszályok „halált kísértő” csoportjához újként csatlakozott március hónapban az Unió Bírósága (EUB) egyik főtanácsnoka, Michal Bobek, által nemrég írt indítvány, amelyet román előzetes döntéshozatali ügyekben (C-811/19 és C-840/19) fogalmazott meg.

Az indítvány két román felsőbíróság, a Legfelsőbb Semmitőszék és az Alkotmánybíróság közötti családi viszályban próbál meg igazságot tenni, miután az előbbi bíróság nemzetközi szintre utalta a másikkal hosszú évek óta fennálló konfliktusát. Az indítványban megfogalmazottak a nemzeti alkotmánybíróságok működését és célját is fenyegethetik, amennyiben az EUB azokat elfogadja és ítéletébe ülteti át. Ugyan az indítvány érvei a döntésre váró román ügyek tényeihez és körülményeihez tökéletesen igazodnak, azok hatása a nemzeti AB-k működésére tekintettel aggályos. Ennek oka, hogy az indítványban Bobek főtanácsnok arra vállalkozik, hogy az ügyet elterjesztő román Legfelsőbb Semmitőszék által feltett alábbi kérdésre találjon választ: „Vajon az uniós jog elsőbbsége lehetővé teszi-e egy nemzeti bíróság számára, hogy agy Alkotmánybíróság [döntését] ne alkalmazza.”

A főtanácsnok óvatosan megfogalmazott válasza az adott ügy körülményeire tekintettel az, hogy „az EU-jog feljogosítja a nemzeti bírót arra, hogy nem kövesse egy felsőbb bíróság (nemzeti jog szerint egyébként kötelező) döntését, ha úgy véli, hogy az abban adott jogértelmezés ellentétes az uniós joggal.” Ehhez hozzáteszi, hogy „az elsőbbség elvét úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé teszi egy nemzeti bíróság számára, hogy ne alkalmazza egy nemzeti alkotmánybíróság döntését, amely a nemzeti jog értelmében kötelező, ha [e] bíróság ezt szükségnek véli azért, hogy az uniós jog közvetlenül hatályosuló rendelkezéseiből fakadó kötelezettségének eleget tegyen.” (ld. indítvány, 139-141. pontok.)

Magyar bírósági (és ezt közvetítő akadémiai) nézőpontból viszont számos probléma adódik ebből az érvelésből, ha azt kiemeljük a román ügy összefüggései közül és általánosságban szemléljük. Elsőként, a nemzeti bírák csak (az alkotmánnyal összhangban lévő) törvénynek (és a jogszabályoknak) és belső meggyőződésüknek vannak alárendelve. (Ha nem így lenne, illetve, ha úgy találnák, hogy a törvény nincs összhangban az alkotmánnyal, akkor bírói kezdeményezés formájában az AB eljárását kellene kezdeményezniük, ahogy a fenti abortusz-ügy kapcsán is már jeleztük.) Ehhez hozzáadódik, hogy az AB mindenkire kötelező hatállyal értelmezi az Alaptörvényt, és biztosítja ezáltal – többek között – a jogszabályok azzal való összhangját. Ennek kapcsán természetesen egyértelműnek tűnik, hogy az AB ilyen mindenkire kötelező döntései esetében a „mindenki” a bírákra is kiterjed, így ők ezen döntéseknek is alárendeltek.

Ezek alapján egy hasonló nemzeti struktúrában elképzelhetetlennek tűnik, hogy ha a bíró belső meggyőződése arra vezetne, hogy egy (ítélkezési tevékenységét egyébként meghatározó) AB döntés ellentétes lenne az EU-joggal, akkor azt egyszerűen félretenné és nem alkalmazná. Az indítványból kiolvasható ilyen és ehhez hasonló következtetések igen súlyosak lehetnek a nemzeti alkotmánybíróságok célját, hatásköreit és végső soron létjogosultságukat tekintve.

Élet vagy halál?

Visszatérve az írás domináns témájához, úgy tűnik, egyre több élet-leckét tanulhatunk az előző negyedév alkotmánybíróságokat érintő történéseiből miközben a járvány alatt a halál változatos formákban vesz körül minket. A halál ugyanígy állandó téma a nemzeti alkotmánybíróságokat érintő tudományos, politikai és alkotmányjogi diskurzusban is — bár ez részben már a pandémiás helyzet lenyomata is lehet a közhangulaton.

A halál mindenható szimbólum, de úgy vélem, hogy ideje van az életre, a túlélésre összpontosítani.

Végtére is a húsvéti időszak a feltámadásról szól, Halottak napja pedig még jó messze van. Addig is marad a remény, hogy a nemzeti alkotmánybíráskodás számára a következő időszak nem jár „halálos” következményekkel. Természetesen van számos alkotmánybíróság, amely tevékenységével valóban „a halált kísérti”, másokról pedig ezt híresztelik, vagy – ami még rosszabb – „halálhozóként” festik le őket. Egyik sem kellemes pozíció, de még így is marad a remény, hogy ez az általános felfogás nem csak a síron túl fog megváltozni.

Borítókép: Portfolio.