Je suis Quinn Simmons. Node ki az a Quinn Simmons? Egy ígéretes profi kerékpáros, aki a 2019-es junior világbajnokként, hétszeres országos bajnokként, a Tour de Hongrie második helyezettjeként generációja egyik legtehetségesebb sportolója. Nemrég viszont nem a győzelmeivel került a hírekbe, hanem azért, mert munkáltatója, a Trek Segafredo csapat rövidúton felfüggesztette. Milyen alapon? Talán doppingolt, csalt? Nem, ennél sokkal súlyosabb a vétsége: merészelt kikövetni egy holland újságírót Twitteren, aki követőtáborát pontosan erre szólította föl, amennyiben Donald Trumpot is követik. A bajnok csak három betűvel („Bye”) és egy fekete integető kézzel reagált.
Vagyis egy tehetséges sportoló szűkszavú támogatásban részesíti Trumpot a közösségi médiában; egy fiatalember mer ellentmondani egy erkölcsileg magát több millió amerikai szavazónál felsőbbrendűbbnek tartó sportújságírónak; egy fehér ember fekete kezet kommentel. A cancel culture (nehezen fordítható: az eltörlés kultúrája - a szerk.) ajatollahjai számára ennyi nyilván elegendőnek bizonyult arra, hogy azonnal boszorkányüldözést indítsanak Simmons ellen. Pár óra alatt már gyáva módon saját munkáltatója ezüst tálcán kínálta a fejét, amivel egy több mint ígéretes karriert tört derékba. Mindezek tetejébe Simmonsnak nyilvánosság előtt kerek perec bocsánatot kellett kérnie, mint a régi szép Mao-féle kultúrforradalom idején. Eközben csapata nagyképűen hangoztatta, hogy a sportvilág milyen befogadó és sokféle, akármit is értsenek ez alatt. Ez az eset nemcsak a politikai hisztéria légkörének egy árulkodó példája, amely a választási kampányt és az amerikai „faji kérdést” veszi körül, sajnos ennél sokkal többről van szó.
Emlékeznek még arra, amikor a Google kirúgta a mérnök James Delmore-t, amiért egy belső feljegyzésben merészelt egyet nem érteni a nemek közötti egyensúly tekintetében? Vagy arra, amikor a Mozilla saját társalapítóját, Brendan Eich-et kényszerítette lemondásra, mert ezer dollárral támogatta Kalifornia tradicionális házassági törvényét? Vagy újabban a J.K. Rowling elleni tombolásra a Twitteren, amiért védelmébe vette Maya Forstatert, az angol nyelv egy szakértőjét, aki azt állította, hogy a nemiség biológiai, s mint ilyen, megváltoztathatatlan tény? Bármennyire sokkoló esetek ezek, csupán mikroszkopikus mintavételt végeztünk; kis csúcsa ez egy gigantikus jéghegynek, ami miatt talán sok ezrek lettek munkanélküliek, vagy még rosszabb: váltak "halottá" a társadalom szemében.
Másrészt a Simmons-eset megdöbbentő példája egyre több vállalat gyávaságának is. Kapitulálnak a „társadalmi igazságosság harcosainak” több száz, jól koordinált Twitter-bejegyzése előtt, amelyek szétterjednek a mainstream médián keresztül, méghozzá azért, mert halálosan rettegnek attól, hogy csorbulhat a jó hírük… a balos ügyfelek körében. Eközben pedig elfelejtik, hogy egy cég természetes állapota a politikai semlegesség, továbbá, hogy a kötelességük a törvények, és csakis a törvények érvényesítése az alkalmazottjaik felé. Talán Simmons törvényt szegett e hárombetűs szóval és az emojival? Kötve hiszem; éppen ezért talán lesz annyira eszes, hogy beperelje őket mihelyst a botrány elül, hacsak addig a csodás „befogadó sportvilág” lábát nem töri újra a színfalak mögött.
Mégis, ami a legmegdöbbentőbb ebben az ügyben, az az „ítélet” súlyossága. Egy szó és egy jel lett a „blaszfémia” elkövetésének küszöbe. Elég három betű meg egy integető fekete kéz, és valaki máris embertelen rasszista, egy patologikus elme, aki megérdemli, hogy a társadalom félreállítsa, hiszen, ahogy a holland újságíró kinyilatkoztatta: „nincs mentség arra, ha valaki követi vagy megszavazza ezt a hitvány, visszataszító embert,” másnéven Donald Trumpot. Minő pompás példája ez a sokszínűségnek és toleranciának! Ez először is és legfőképpen szégyentelen támadás a demokrácia egyik sarokköve, a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely semmit, szó szerint semmit sem jelent az önjelölt igazságbajnokoknak és az őket követő osztagoknak, akik számára nincs szabadság az ő bekövesedett meggyőződéseiken túl. A baj az, hogy ez a második verziós vörös őrsereg sikeres saját nézőpontjának kierőszakolásában és a megfélemlítés ártalmas légkörének kiépítésében, amely a társadalom minden szegletében öncenzúrázáshoz vezet. Jól tudjuk, hogy - különösen az amerikai és brit - egyetemek teljesen megüszkösödtek ettől a toxikus ideológiától, és már csupán szánalmas karikatúrái a bölcselet és kritikai gondolat szentélyeinek, amelyek valaha voltak. Mindnyájunknak feltűnt, hogy a tömegkultúrában ordító a politikai sokszínűség és a bináris aktivizmus hiánya (ha az Olvasónak kétségei vannak, kérem konzultáljon a nemi, etnikai és szexuális kisebbségek igen részletes listáján szereplőkkel, akiknek alkalmazása feltétele az Oscar-díjnak). Most már bizonyosak lehetünk abban, hogy a sport a baloldal radikális ideológiájának új frontja, amint azt láthattuk az amerikai NBA (Nemzeti Kosárlabda Szövetség) Black Lives Matter iránti elköteleződésében is.
Amikor egyesek úgy érzik, jobb, ha nem mondják el a véleményüket még szűk körben sem; amikor ez a jog egy kicsiny nevető csoport egyirányú utcájává válik; amikor egyes gondolatok megkérdőjelezése társadalmi bűnné válik; amikor csupán egy gondolkodásmód fogadható el a mikrofon bekapcsolása után, akkor a szólásszabadság nem több üres fogalomnál, porhintésnél. Sőt, mi több, a más véleményen lévők elhallgattatásának perverz eszközévé válik… a szabadság nevében.
Sajnos már eljutottunk idáig, ahol ez a „politikai korrektség” eufemizmusa mögé bújtatott mérgező, totalitárius ideológia irányítja a nyugati társadalmakat. Gramsci álmait valósítják meg: először leuralják a médiát, a kultúrát, az oktatást annak érdekében, hogy könnyedén, mint érett termést, arassák le a politikai hatalmat. Ebben a tisztességtelen harcban Quinn Simmons távirati stílusú kiállása nem csupán egy intő jel a szólásszabadság megvédése érdekében, egyúttal a bátorság jele is egy olyan világban, ahol erre mérhetetlenül nagy szükség van. Miközben a Charlie Hebdo és a kóserüzlet elleni terrortámadás elkövetőit ítélik el most Franciaországban, azon gondolkodom, vajon minden különbözőséget félretéve létezik-e olyan emoticon, legyen az fekete, fehér vagy sárga, amivel egyszerűen kifejezhetjük: je suis Quinn Simmons.
Borítókép: Daily Mail.
