A következő hetekben szubjektív módon szeretném bemutatni azokat a magyar és külföldi írókat, gondolkodókat, személyeket, akik a magyar konzervatív zöld gondolatot megalapozták és akiket elődeinknek, példaképeinknek tekinthetünk. Első rész: Fekete István.

Az egész huszadik század ott van a főszereplő sorsában. Ezt a méltatást olvastam már filmről, regényről, színpadi műről vagy önéletrajzírásról. És kapjuk sorban a nagy szörnyűségeket, háborúkat és tragédiákat, nagy megkönnyebbüléseket és harsány hahotákat, csak győzzük könnyel és nevetéssel.

De a huszadik században zajlott egy sokkal ritkábban megénekelt, de az emberiség sorsát talán örökre meghatározó folyamat: végleg elvesztettük a vadont, az érintetlen természetet,

a hagyományos, természetből élő gazdálkodást, és helyére valami egészen más került: egyre nagyobb városok, globális kereskedelem és virtuális közösségek.  

Hogy elérkezzek a magyar konzervatív zöld gondolat egyik legfontosabb kiindulópontjához, két személyes vallomást kell tennem: Óvodásként abban a szerencsében volt részem, hogy a Vuk című rajzfilmet bemutató előtt, egyfajta tesztvetítésen láttam, és állítólag mellettem ült a rajzoló-rendező Dargay Attila is. Elrongyolódásáig egy vukos takaróban aludtam a következő években. A másik bevallani valóm: a kedvenc rendszeresen fogyasztott médiatartalmam a Kossuth Rádió Rádiószínháza. Ebben a hideg januárban is kétszer ragadtam ott a parkoló kocsiban, hogy megvárjam Fekete István novelláinak felolvasását.

Egy kortárs kritikusa, már az ötvenes években „halk szavú, mélyen emberi, kicsit könnyes, kicsit mulatságos” műfajnak nevezte Fekete írásait. Csendesebben nem lehetett volna a huszadik század ívét felrajzolni, egyszerre sűrítve fényképszerűen pontos leírásokba és impresszionista hangulatokba a mocsarak, erdők lassú eltűnését, és vele párhuzamosan a paraszti élet, a természethez kötődő foglakozások felszámolódását.

Amikor a főnöke asztalán álló kitömött fácánról letépett faroktollal csiklandozza a morcos uhu baglyot, szagolni is képesek vagyunk a húszas-harmincas éveket, hogy felnőttként rájöjjünk, hogy Vahurból ugyanolyan szagú ágyelő lett. És lehet, hogy a Simabőrűnek csak a lábszárát látjuk, de az arctalan félelem a kombájnból, a traktorból jövő, megállíthatatlan zaj. Matula bácsi, a bölcs képes azt is látni, hogy a falusi, hagyományos életet felváltó újdonságok jót is hoznak – a cselédsorból kitörhet az unokahúg – de Fekete István határozottan állítja, hogy emberré csak a természetben nevelődhetünk.

A nagy vadász minden írásában egyre közelebb jut a természetvédelemhez, ahogy azt ma is értjük, de tapasztalati úton ismeri fel azt, hogy az egyensúlyhoz szükség van a természetben élő emberre. Vadászra, halászra (az ötvenes években halászati ismereteket is tanított), gazdára.

Hazaszeretetről, elköteleződésről, otthonról nem lehet a levegőbe beszélni, a Tüskevár minden oldaláról és Matula bácsi minden hallgatásából süt mégis ez a három fogalom.  

Annak ellenére, hogy Fekete István művei jelentek meg a második legtöbb példányban Magyarországon (csak Jókai előzi, de ugye neki van egy évszázad előnye), kb. 9 millió kötet összesen, emellett 10 nyelven a magyaron kívül, rajz- és játékfilmek készültek a műveiből, az irodalomtörténészek általában csak annyit jegyeznek meg, hogy „valahogy kimaradt az irodalmi kánonból”. Lehet ezt a politikára fogni, azt is lehet mondani, hogy aki ennyire népszerű, azzal esztétikai minőségben biztos valami baj van (a félműveltség téveszméje), nekem úgy tűnik, sokkal inkább egy következetes, kevés szóval végigvezetett gondolat, és egy fekete-fehér fotósorozat az életmű nagy része, bevonva a Fekete által annyira szeretett, a dunántúli dombok között gyakori köddel. Ezért nem lehet azt mondani, hogy novellák, regények, pláne ifjúsági regények lennének az írásai. Konzervatív a megőrzésre törekvő és az általa vallott értékekhez hű értelemben, dunántúli regionális meghatározásban, és mégis egy nádkunyhóban tudjuk elképzelni karakterét mint egy kívülálló.

A részben helyreállított Kis-Balaton közepén, a Diás-szigetnek nevezett szárazulaton áll ma a Fekete István emlékház, ott, ahol az író megfigyeléseket végzett a Tüskevár megírása előtt. A kilencvenes évek végén, Tutajosnál csak kicsit idősebb diákként sok hetet töltöttem el arra, természetvédelmi önkéntesként építettünk szigetet a fészkelő cséreknek és sirályoknak, vizsgáltuk a cickányokat, etettük a békákat és a szúnyogokat. A Téli berek elején a horgászatot kedvelő orvos receptre írja fel Gyulának a berekben töltött szünidőt, jobb oktatást saját gyerekeimnek sem kívánhatok.   

A paraszti hagyományokból átmentett tudás, ami majd valahol egy modern mezőgazdaságba vezet.

A szerző a Klímapolitikai Intézet vezetője.